Oldalak

2011. december 16., péntek

Katarina írása

Katarina képe:


Ahogy ő látta:
Katarina

Csak álom volt?

Gabrielt átláthatatlan falként vette körül az erdő. Besötétedett, tudta, hogy ma már nem mehet tovább. Nagyot sóhajtott, lovát egy fához kötötte, és tűzrakásba fogott. November volt, csak a köpenye nem lett volna elég ahhoz, hogy megvédje az éjjeli fagytól. Végül beburkolózott a köpenybe és a pattogó tüzet nézte. Félt – az ébrenléttől és az alvástól is. – Gabriel, a hős lovag fél! – gondolta gúnyosan, de közben tudta, hogy a félelme nagyon is valóságos. Szárnysuhogást hallott, hirtelen egy sólyom tűnt elő a semmiből. Leszállt a földre, tekintetét Gabriel tekintetébe mélyesztette. A madár érkezése kissé megnyugtatta a fiút. Ahogyan sejtette, Robert felderítő úton járt, viselkedéséből arra lehetett következtetni, hogy most nem fenyeget semmilyen veszély. – Már nem tart soká! – gondolta Gabriel, és nyugtalan álomba merült. Álmában újra otthon volt, akkor, amikor még nem is sejtette, miféle veszedelem közeledik. Rudolf herceg rózsakertjében a virágok bódító illatával eltelve csodálta Liliana szépségét, miközben Robert mókáin nevetett. Liliana és Robert testvérek voltak, Rudolf herceg gyermekei, akinek udvarában a korán elárvult Gabriel úgy nőhetett fel, mintha maga is a hercegi családhoz tartozott volna. Grófi szülei balesetben haltak meg, elárvult fiuk csak nyolc éves volt, amikor a herceghez került. Szüleinek közeli barátjaként Rudolf herceg kötelességének érezte, hogy gondoskodjon a gyermekről, és ez nem is esett nehezére, hiszen Gabriel igazán jó gyermek volt, és tökéletes játszótársa is a vele egykorú Robertnek, és a két évvel fiatalabb Lilianának. A gyermekkor elmúltával sem fakult meg barátságuk, de Gabriel és Liliana egymásba szerettek. Amikor erre gondolt, Gabriel hol elmosolyodott, hol elkomorodott álmában. Mikor felébredt, a remény mámoros érzése töltötte el, hogy ma végre sikerül megmentenie a szerelmét és a barátját.
A tűz elhamvadt, az erdőben sűrű köd gomolygott, a fák és bokrok leveleit gyémántporral szórta be a hajnali fagy. Gabriel megetette a lovát, majd a sólyommal a vállán elindult. Tudta, hogy a mai az egyetlen esélye: meg kell találnia Morgan, a boszorkánymester birodalmát. Amit nem tudott, hogy már régen Morgan birodalmában járt, és árnyak lesték minden mozdulatát. Morgan semmit sem bízott a véletlenre, bár közel engedte magához Gabrielt, hiszen ördögi tervéhez szüksége volt az ifjúra, de a támadás nem érhette felkészületlenül. Varázsgömbje megmutatott Morgannak mindent: nem csak azt, hogy mi történik a lovaggal, de annak kavargó érzéseit is tisztán látta. A boszorkánymester boldog és magabiztos volt, hiszen tudta, a tisztesség, bátorság és önfeláldozás lehet az egyetlen fegyver ellene, az emberekben pedig ritkán található meg egyszerre mindhárom tulajdonság. Morgan elfordult a varázsgömbtől, és az ágyán fekvő nőre nézett. Annak szépsége megindította, érezte az elhatalmasodó vágyat, de azt is tudta, hogy amíg Liliana szívében él a remény, hogy Gabriel megmenti őt, szabad akaratából sosem kaphatja meg a lányt. Figyelmét most két gömbre fordította. A gömbök aranyos fényben úsztak, a fények pulzáltak, energiájuk szinte hátralökte Morgant, ahogyan megpróbálta megérinteni azokat. Morgan képes volt ugyan arra, hogy Liliana és Robert lelkét foglyul ejtse, de nem tudta uralni a lelkeiket, és ez a tény felettébb bosszantotta a mágust.

Morgan Farley nem volt mindig gonosz. Elszegényedett kisnemesi család sarjaként került Rudolf herceg udvarába, és törekvő, okos gyermeknek ismerték meg az udvarbéliek. A herceg jó ember volt, aki hitt abban, hogy a szorgalmas munkát és akaratot támogatni kell, ezért minden lehetőséget megadott Morgannak is arra, hogy tanulhasson, fejlődhessen. Az uralkodó hamar észrevette, hogy a fiúnak ragyogó érzéke van a tanuláshoz, ezért a legjobb tanítómesterekkel képeztette Morgant. Nem is volt a fiúval semmi probléma addig, amíg bele nem szeretett a hercegnőbe, Liliana azonban nem viszonozta az érzéseit, nem is tehette, hiszen a szerelmét már Gabrielnek adta. Morganban napról-napra egyre erősebb lett a megbántottság, mely gyűlöletbe fordult, míg végül elhatározta, hogy amit nem kaphat meg szépszerével, megszerzi másképpen. Érdeklődése már régebben az okkult tudományok felé fordult, és amint elkezdte tanulmányozni a mágiát, kiderült, hogy érzéke is van hozzá. Az apróbb varázslatoktól hamar eljutott odáig, amikor választania kellett: a fehér, vagy a fekete mágia felé fordul, és a döntése akkor már nem volt kétséges. Akkor már mindent akart, amit csak lehetett: hatalmat és Liliana szerelmét. És eljött a nap, amikor jótevője ellen fordult: megmérgezte Rudolf herceget, sólyommá változtatta Robertet és elrabolta Lilianát. Gabrielen viszont nem fogott az átka, a fiút mintha az angyalok védték volna a mágiától. Morgan nem tehetett mást, elmenekült, és magával vitte a hercegnőt. Mindennek két éve már, hű barátjával, Roberttel együtt azóta keresi Gabriel a boszorkánymestert. A reményt egyikük sem adhatta fel, Lilianát mindketten nagyon szerették, és Robert sem akarta sólyomként leélni az életét.

Gabriel előtt hirtelen egy tisztás tárult fel, melyen egy kapu állt. A kapu mögött semmi sem látszott.  Az ifjú lova prüszkölve hátrahőkölt, Gabriel alig tudott megmaradni a hátán. Robert, a sólyom felszállt Gabriel válláról, és tett egy kört a kapu fölött. Szárnyait megbillentve jelezte a lovagnak, hogy szerinte is célhoz értek. Gabriel a lovat egy közeli fához kötötte, és Roberttel a vállán gyalog indult a kapu felé. Amint áthaladt alatta, a sólyom szorítása erősebb lett a vállán, barátja mintha figyelmeztetni akarta volna, hogy legyen éber és óvatos. Gabriel értette is, érezte is a figyelmeztetés súlyát, mégsem volt felkészülve arra, ami történt. A tér hirtelen kitágult körülötte, és egy barlangban találta magát. Egy ágyat pillantott meg és az azon egy gyönyörű fiatal nőt: Lilianát. Lábai önkéntelenül is az ágy felé vitték, amikor is egy alak állta az útját, aki a semmiből tűnt elő.
-                     Üdvözöllek, Gabriel! – vicsorogta Morgan Farley. A boszorkánymester láttán Gabriel ösztönösen hátrébb lépett.
-                     Régóta vártam már ezt a találkozást, Morgan! – viszonozta az üdvözlést.
-                     Tudom, hogy miért jöttél ide, de nincs esélyed arra, hogy legyőzz engem, márpedig csak akkor kaphatnád meg ezeket – vett elő a mágus köpenye zsebéből két, fénylő gömböt. – A gömbökbe zártam Liliana és Robert halhatatlan lelkét – pörgette ujjai között a gömböket -, és csak a tisztesség, bátorság és önfeláldozás törheti meg az átkomat!
-                     Pontosan tudod, hogy nem megyek el addig, amíg meg nem szabadítottam Lilianát és Robertet az átkodtól! – szólt Gabriel.
-                     Milyen bátor a kis lovag! – gúnyolódott a mágus. – De meglátjuk, akkor is ilyen bátor vagy-e, ha a tét már nem csak a barátaid élete, hanem a tiéd is! – ezzel két, követhetetlenül gyors mozdulatot tett. Gabriel úgy érezte, hogy megfordult körülötte a világ, a barlang eltűnt, és a fiú egy sötét, szűk folyosón találta magát.  Mivel a sötétben nem látott, lassan, óvatosan haladt előre, kezeivel tapogatódzva a folyosó falán. Néhány perc után fényt látott a folyosó végén, és az üreg is tágasabb lett, végül egy teremben ért véget. Ugyanolyan barlangszerű helyiségbe érkezett, mint ahol a mágussal beszélt, de az ágyon most nem Liliana feküdt, hanem maga Morgan Farley. Ahogy Gabriel közelebb ment az ágyhoz, egy asztalon kardot pillantott meg. Magához vette, és kivont karddal közeledett a boszorkánymesterhez. Morgan meg sem mozdult. Gabriel az érzéseivel viaskodott: szeretett volna lecsapni a mágusra, és a kard által azonnal véget vetni kínlódásának, de nem akart egy védtelen emberre támadni. Néhány percnyi vívódás után eldobta a kardot. Ebben a pillanatban a terem újra megfordult körülötte, és ismét a boszorkánymesterrel állt szemközt. Morgan dühös volt.
-                     Ki hitte volna, hogy nem használod ki a kínálkozó lehetőséget! – vicsorogta. – Ha megtetted volna, már mindketten túl lennénk mindenen! – kiabálta. – De nehogy azt hidd, hogy vége! Az első próbát, a tisztesség próbáját kiálltad, de lássuk, megbirkózol-e azzal, ami most következik! – Morgan ismét két gyors mozdulatot tett, majd eltűnt, és Gabriel ugyanazon a sötét, szűk folyosón találta magát, mint az imént. Ahogy haladt előre, újra fényt látott a folyosó végén, a teremben azonban ezúttal nem a varázsló várta: rémes szellemek és lidércek tucatjai nyújtogatták felé a kezeiket, tépték a ruháját, süvítésük fülszaggató volt, szájukból a halál jeges lehelete áradt.  Gabriel félt, de nem próbált menekülni, leült a földre, behunyta a szemét, és a szeretetet és a reményt hívta segítségül. Érezte, ahogyan a lelkét béke járja át, megszűnt a félelme, gondolatban újra Rudolf herceg udvarában járt, a rózsakertben együtt nevetett Lilianával és Roberttel. Amikor kinyitotta a szemét, egy mérhetetlenül dühös boszorkánymestert látott, aki csalódottságát nem is próbálta elrejteni.
-                     Nem tudom, hogy csináltad, de a bátorság próbáját is kiálltad! – üvöltötte Morgan. – A rettegésnek el kellett volna pusztítania, de te még mindig itt vagy, most sem sikerült megszabadulnom tőled!
-                     Ha valakinek itt félni van oka, akkor az te vagy, Morgan! – mutatott rá Gabriel az egyre nyilvánvalóbbá váló tényre. A máguson valóban egyre felismerhetőbbek voltak a rettegés jelei. Nem erre számított ugyanis. Gyermekkorukban sem becsülte sokra Gabrielt, nem is értette, és annál jobban bosszantotta, miért választotta Liliana ezt a semmirevaló fiút a nagyhatalmú boszorkánymester helyett. Ráadásul Morgan azt is tudta, hogy ha Gabriel kiállja a harmadik próbát is, akkor nem csak a szerelmét és a barátját sújtó átkot töri meg, de elpusztítja őt is.
-                     Elegem volt ebből a játszadozásból! – lépett közelebb Gabrielhez a mágus. – Látom, hogy nehezebb téged megtörni, mint amire számítottam, de most végetek lesz! – egyik kezében hirtelen megjelent a két fénylő gömb, a másikban egy kard.  A gömböket feldobta a levegőbe, miközben a karddal Gabrielre rontott. A fiúnak választania kellett: a gömböket kapja el, vagy védekezik a támadás ellen. Ha a gömbök összetörnek, az Liliana és Robert halálát jelenti. Gabriel gondolkodás nélkül a gömbök után nyúlt, sikerült is elkapnia mindkettőt, de Morgan rátámadt, és a kardjával keresztülszúrta a fiút. Gabriel elmondhatatlan fájdalmat érzett, ahogy összeroskadt. Elernyedő ujjai közül kigurultak a gömbök, szemei lecsukódtak, és már nem látta, hogy mi történt a mágus barlangjában ezután. Nem láthatta azt sem, ahogyan a boszorkánymestert lángok borítják el, és Morgan még halála pillanatában sem értette meg, hogy volt képes Gabriel a két lelket fogva tartó gömböket menteni ahelyett, hogy önmagát védte volna. Nem látta, ahogy Liliana eszméletére tért, és azt sem, ahogy a sólyom megrázkódott, majd Robert újra emberi alakot öltött.

Amikor Gabriel magához tért, először Liliana csodás, smaragd színű szemeit látta meg, majd Robert mosolygó arcát. A pillanat, amikor a fiú megértette, hogy mindhárman élnek, elmondhatatlanul szép volt, de távoli hang megzavarta örömüket…
-       -   Gábor, kisfiam, ébresztő! Ha nem kelsz fel azonnal, mindannyian elkésünk! Hahó, hallasz, kicsim?...



Vélemények:

Isabella Reed: 


Kedves Katarina!
Az igazi csattanós novella! :D Nagyon jó ötlet és történet volt, mint amire számítottam is.
Gratulálok!


Anett: 

Azt kell mondjam, csodálatosan fogalmaztál egy kevésbé csodálatos történetet. Nagyon szép kifejezéseket használsz, bár a leíró részeket kicsit elsieted. A párbeszédek azonban nem ilyen jók, valahogy nem illenek a szereplők szájába, túl meseszerűek. Az egész történet elég meseszerű, ami önmagában nem lenne baj, de végigolvasva inkább egy hétévesnek való estimesének érzem, mint rendes novellának. A képet remekül beleszőtted a történetbe, de szerintem túlzásba vitted a dolgot, egy egyszerű lovag egy sólyommal is elég lett volna. Az utolsó mondatok lezárásképpen tökéletesek voltak, egyszerűen fenomenális, nem tudok rá mást mondani!

Helena Silence:


Nagyon szépen megírt, kedves mese. Jól követi a novella formáját, a megfogalmazása is pont illik a történethez, szépen ki van fejtve és meg van magyarázva minden. Néhol kicsit túl hirtelenek a váltások két nézőpont között. A vége nagyon jó lett, ott nyer értelmet a cím. Igazából semmi rosszat nem lehet mondani róla, szerintem jól megírt, érdekes novella lett. Szép munka, csak így tovább!

Szatti:


Kedves Katarina!

Fantasztikus történetet alkottál, amely teljesen illett a kép hangulatához, mondanivalójához. Nagyon jól ragadtad meg a témát, és gratulálok az ötlethez is, amelyet a képből merítettél. Tetszett a keretes megoldás is, ahogyan a jelenből a jelenbe érkezünk a végére, s közben mégis olvashattunk egy hosszabb múltbéli visszatekintés, amely által választ kaphattunk jó néhány kérdésre. Viszont, kicsit hosszúnak éreztem és mégis hajszoltnak, tekintve, hogy kevés oldalszámban oldottad meg a visszamenő cselekmény leírását. Nem volt ez rossz, csak szívem szerint, szerettem volna mindezt részletesebben, a résztvevő szereplők párbeszéde által elolvasni és nem csak Gabriel elmondása szerint megismerni az eseményeket. De ez csak a személyes véleményem, és tudom azt is, hogy novelláról van szó, nem regényről. De kíváncsi lettem volna egy bővebb kifejtésre is:) Az egyetlen, amit nem értettem, az a végén lévő, utolsó mondat. Nem értem, hogyan függ össze az előzőkkel. Én lehagytam volna, feleslegesnek éreztem. Máshogy is befejezhetted volna, mert ez engem kicsit megzavart, hogy hogyan is kerül ide, vagy csak én voltam figyelmetlen? Mindenesetre, gratulálok a művedhez! Ügyes munka!


2 megjegyzés:

  1. Nagyon köszönöm a bírálatokat. Örömmel olvastam a dicsérő szavakat, és köszönöm a kritikákat is, melyekben megszívlelendő gondolatokat találtam.

    Kedves Anett, örülök, hogy mindent egybevetve azért tetszett ez az írásom, mely azért meseszerű, mert tényleg mese, egy álom leírása.

    Kedves Szatti, köszönöm a részletes kritikát. A terjedelem szorításában tényleg nem volt lehetőségem arra, hogy részletesen elmerüljek a múltbéli eseményekben, így inkább csak utaltam rá, és a jelen időben való történésekre összpontosítottam. A záró mondattal kapcsolatos kérdésedre hadd válaszoljak: ezt a novellát tulajdonképpen egy Gábor nevű kisfiú – akit valójában az én tízéves kisfiamról „mintáztam” – álmaként írtam meg, és a novella címe valóban az utolsó mondattal együtt nyer értelmet, hiszen abból derül ki, hogy Gabriel lovag Gábor álombéli megtestesülése.

    VálaszTörlés
  2. Nekem már akkor nagyon tetszett ez a történet, amikor Katarina blogján olvastam. Végig magával ragadott a mese, amire az utolsó mondatok adták meg az igazi csattanót.
    Csak így tovább, Katarina :)

    VálaszTörlés