Katie írása

Katie képe:

Ahogy ő látta:

Katie

…Verity Fall története…

A nevem Verity Fall, Point Hope-ba lakom, Alaszkába. Ez egy kisebb kikötőváros Alaszka északi részén, a népessége nem túl nagy és eléggé kötődik a természethez. Nos én elég buta dolognak is tartom ezeket, és az igazat megvallva nem vagyok egy átlagos lány. Nem szeretem az olyan dolgokat, mint a korombeliek, sőt ha mondhatjuk úgy épp ezek ellen lázadok, ahogy csak lehet. A legelső, ami minden embernek feltűnik, ha velem találkozik az a hajszínem, ugyanis türkizkék. Ennek két oka van, az egyik, hogy a kedvenc színem, a másik pedig az, hogy eléggé elüt az átlagostól. Nem szeretem ezt a város, meg az itt lakókat. Csupa babonás emberek gyülekezete, és sajnos ez alól a szüleim se kivételek. Ők is ugyanígy gondolkodnak. Ezért is akarok minél előbb eltűnni ebből a városból, így amint befejezem a középiskolát valahova nagyon távolra megyek egyetemre. Emiatt szinte mindennapos a vita a szüleim és köztem.

Már csak pár hét van a suliból, így ezek a veszekedések egyre sűrűbben fordulnak elő.

- Verity, akkor mi lesz a főiskolával? – kérdezte meg anya a már ezerszer átrágott kérdést.

- Anyaa, ezt már párszor megbeszéltük, ahogy lehet elmegyek innen, méghozzá Londonba és egy művészeti suliba fogok járni.

- De nem hinném, hogy tudod mire készülsz. Itt élted le az egész életedet és ezt itt hagynád?

Erre már válaszolni se volt kedvem csak felkaptam a táskámat is kimentem. Már megint annyira dühös voltam, hogy csak arra vágytam, hogy egyedül lehessek. Bevetettem hát magam az erdőbe, és töretlenül mentem előre. Egészen addig a kis eldugott rönkig, amin ücsörögni szoktam. Gyorsan levágtam mellé a cuccom, felkuporodtam rá, és mélyeket lélegeztem. Nem sokkal később újra normálisan vettem levegőt, és már a szememet sem szorítottam olyan görcsösen össze. Kinyitottam a szemem és az én kismadaram cikázott előttem. Miért mondom, hogy az én madaram? Hát, amikor legelőször rátaláltam erre a helyre akkor is valami vita elől menekültem. Ez volt az erdő legcsendesebb része, és állatok is alig vannak, ami egy kicsit fura. Bár számomra lényegtelen. Szóval itt ücsörögtem nagy magányomban mikor ez a kismadár megjelent, először megijedt tőlem és elrepült, de később visszajött. Azóta is minden alkalommal megjelenik, amikor idejövök. A másik ok pedig, hogy pontosan olyan színű a tolla, mint az én hajam.

- Szia kis barátom, mint látod újra itt vagyok. Remélem neked jobb napod volt, mint nekem.- sóhajtottam.

Tudom elég buta dolog egy madárhoz beszélni, de néha jó valakinek elmondani, aki biztos, hogy nem mondja el másoknak. És egy madár nem hiszem, hogy sok mindenkinek elmondaná maximum a többi madárnak, főleg ha érte mit hadoválok én itt neki össze- vissza.

Ő csak repkedett körülöttem, és ettől nekem mosolyognom kellett. Olyan érzésem volt, mintha direkt azért csinálta volna.

- Na ezt ne csináld velem, mert a végén én is olyan babonás leszek, mint az itt élők.- mondtam neki.

Ő pedig visszacsipogott nekem valamit válaszként. Elég meglepő, hogy milyen gyorsan elmegy az idő, ha itt vagyok, és milyen gyorsan jön el az a pillanat, hogy újra hazafelé kell mennem. Elbúcsúztam a kis szárnyastól és ismét úton voltam, visszafelé újra ámulatba ejtett ennek a tájnak a szépsége. Minden sétám alkalmával ihletet kapok, és mikor hazaérek papírra is vetem őket. Szerencsére otthon a lámpák már nem égtek, szóval mindenki alszik. Belopóztam, majd mint valami betörő felsurrantam a szobámba. Elég borzalmas, hogy a saját otthonomba így kell viselkednem. A fürdéssel meg hasonlókkal elég hamar végeztem, bebújtam az ágyba álom mégsem jött a szememre. Így elővettem egy papírt és egy ceruzát és csak rajzolni kezdtem. Nem is figyeltem oda, olyan volt, mintha a kezem magától tudná mit akar. Mire befejeztem a papíron a kis szárnyasom elevenedett meg. Most volt az első olyan eset, hogy őt rajzoltam le, és ezt furcsálltam is. Soha, de soha nem rajzoltam le, talán jobban kötődök hozzá mint gondoltam. Ettől elég nyugtalan lettem, és rögtön kiejtettem a kezemből a ceruzát és az ágyam felé vettem az irányt. Nyakig betakaróztam és vártam, hogy végre rám találjon az álom. Minél jobban akartam annál kevésbé jött, hajnalkörül végül mégis sikerült egy kicsit aludnom.

Elég ramatyul ébredtem, de próbáltam nem foglakozni vele. Gyorsan felkapkodtam magamra valami göncöt, felhörpintettem a reggeli kávét, intettem a szüleimnek és már útban is voltam a suli felé. Gyalog. Igen gyalog, mivel a szüleim szerint így nem leszek elkényelmesedett. Egyébként tényleg nagy öröm a térdig érő hóban vánszorogni. Végül mégis sikerült időben beérnem a suliba. Igaz már csak páran voltak kint, és a legtöbben olyanok, akiknek van kocsijuk. Röviden és tömören a menők. Kis csaptokba verődve várták be egymást, és hangosan kiröhögtek mindenkit, aki nem tartozott közéjük. Megpróbáltam minél észrevétlenebbül elmenni mellettük, de mit tudjuk az ilyen próbálkozások az esetek többségében kurdarcba fulladnak.  Pont, ahogy most is. Igaz én gyorsan kapkodtam a lábaimat, hogy hamar beérjek, de nekik ez a kevés idő is elég volt, hogy a sárba vagy itt inkább a latyakba tiporjanak. Belépve megpillantottam az egyetlen barátomat és bizalmasomat Debrat. Ő is észrevett engem, és elindult felém. A folyosó közepén találkoztunk, ránézett az arcomra és rögtön tudta mi a bajom.

- Ne is mond, velem is ezt csinálták, mikor jöttem.- mondta bíztatóan

Én csak rá mosolyogtam, és együtt indultunk meg a terem felé. Egész nap minket piszkáltak, meg csúfoltak, de mi már hozzászoktunk. Egymásra néztünk és csak nevettünk az egészen. Suli után együtt indultunk haza, útközben megbeszéltük, hogy mind a ketten elmegyünk a bálra, és nem fog érdekelni ki mit mond.

Miután ezzel is megvoltunk, gyorsan változtattunk a tervünkön és egy ruhaüzlet felé vettük az irányt. Beléptünk a szalonba és én rögtön megláttam a ruhámat, amit fel kell vennem. Rögtön felpróbáltam, és tökéletesen állt. Azonnal a kasszához siettem vele és kifizettem. Debra is megtalálta a számára tökéletes darabot, így hatalmas mosollyal az arcunkon indultunk meg haza. Otthon gyorsan tőmondatokban beszámoltam mindenről, és a ruhával együtt felsiettem a szobámba. Ráakasztottam a szekrényemre nehogy meggyűrődjön, majd ráfeküdtem az ágyra és onnan néztem tovább. Egy kis idő után újra rám tört a rosszullét ettől az egész háztól, így ismét kisurrantam. Gyorsan az én kis nyugalomszigetemre jutottam. Az én kis búbosom most késett, pedig ezt még sosem csinálta velem, és amint egy kicsit jobban megfigyeltem rájöttem, hogy valami fura rajta, de sajnos nem tudtam rájönni mi is az. Tudtam, hogy figyel rám, de mégis más volt. Elmondtam neki mi történt velem, de ez már mégsem volt ugyanaz. A szokottnál hamarabb repült el, de én ezt nem akartam annyiba hagyni így követtem. Ez csak azért volt lehetséges, mert nem volt olyan szélsebes. Egy újabb rétre lyukadtam ki, ahol mint ahogyan én egy személy üldögélt és az én madaramhoz beszélt. Ettől nagyon dühös lettem, mivel eddig úgy gondoltam, hogy ő csak az enyém és ő csak az én titkaimat őrzi. Gyorsan kutatni kezdem a zsebemben, és találtam egy cetlit meg egy tollat és írni kezdtem.

Hello,

Szeretném, ha békén hagynád a kismadaram.

Kösz: Verity

Majd egy kisebb kavicsot belecsomagoltam, és az ott üldögélő személy elé dobtam. Megfordultam és futottam hazáig. Otthon a szobámba tomboltam, dühöngtem, majd így nyomott el az álom.

Másnap még mindig ilyen hangulatban voltam, és annak örültem volna a legjobban, ha senki nem szól hozzám. Ez egy ideig ment is, aztán a suliban olyan történt velem, amit ha valaki egy hónapja ezt elmeséli nekem tuti kiröhögöm.  Szóval az iskola reménysége, a lányok bálványa Peter Scott jött oda hozzám. Először azt hittem csak valami hülye poén miatt vagy véletlenül, de mikor megszólalt tudtam jó helyen jár.

- A tollas az enyém. – mondta egyszerűen

- Szerintem nem. – válaszoltam ellentmondást nem tűrően.

- Elég makacsnak látszol.

- Nem ismersz, szóval ne alkoss véleményt.

- Nem mintha te tudnál rólam bármit is. – mondta kicsit dühösebben.

- Akkor erről ennyit.

- Az tuti

Majd mind a ketten hátat fordítottunk egymásnak és elviharoztunk. Ez a kis incidens elég kétes érzéseket ébresztett bennem, egy részről nagyon dühös voltam, hogy azt hiszi mindent vagy ebben az esetben mindenkit kisajátíthat. Másrészt eddig azt sem tudtam, hogy tud a létezésemről. Na akkor most mit is érezzek? Ismét egy jó nagy katyvasz volt a fejemben.

Már azzal sem bíbelődtem, hogy hazamenjek, rögtön az erdőbe vetettem magam. Madárkám időben érkezett, de a lábához egy kis darab papír volt kötve. Leszedtem róla, ő pedig rögtön tovaszállt, ebből arra következtettem, hogy inkább Petert választotta helyettem. Teljesen elszomorodva csavartam ki a kis papírt és kezdtem olvasni.

Verity,

Sajnálom, ahogy a suliba beszéltem veled, inkább beszéljük meg higgadtan a dolgot.

Kérlek gyere oda, ahol tegnap láttál

Peter

Először kapásból nemet mondtam volna az egészre, de amikor eszembe jutott, hogy beszéltem vele elszégyelltem magam. Felpattantam, és a tegnapi réthez mentem. Ő már ott várt rám, pont háttal nekem. Kicsit megköszörültem a torkom, mire ő rögtön megfordult. A tekintete most annyira más volt, mint amilyen a suliba szokott lenni most annyival emberibb volt.

- Szia, örülök, hogy eljöttél. - mondta

- Szia, majd a végén kiderül, hogy én is örülni fogok-e

- Jogos. Na akkor beszéljünk a tollasról, hisz azért vagyunk itt.

Én rögtön leültem a földre, ő pedig pár másodperc késéssel követte a példámat. Percekig csak ücsörögtünk és bámultunk magunk elé.

- Na jó ez így gáz, ezért inkább kezdem én. Nem emlékszem pontosan, de körülbelül négy éve találkoztam a búbossal először. Valamiért úgy érzetem ki kell szabadulnom az otthoni mókuskerékből. Így elszöktem eleinte csak a dühöm vezetett, majd eljutottam ide. Itt ücsörögtem és tomboltam, mikor megjelent nagyon félt tőlem, de mikor rájött, hogy nem fogom bántani sokkal barátságosabb lett. Kicsit úgy éreztem, mintha figyelne rám és érdekelni mi van velem, ezért elmeséltem neki mit történt otthon. Miután elmondtam jobban éreztem magam, és pontosan tudtam, hogy tőle nem tudja meg senki. Hisz csak egy madár, ő nem ítélt el és nem csak azt a maszkot látta, amit a világ felé mutatok, hanem ö az igazi Peter Scottot látta, ez jó érzéssel töltött el. Így ez afféle szokássá vált nálam, ha el akartam szabadulni a gondok elől vagy csak szerettem volna egyedül lenni ide jöttem.- fejezte be végül

Elgondolkodtam a történeten, és nagyon hasonlított az enyémre is.

- Most te jössz? – zökkentett ki.

- Rendben. – nagy levegőt vettem, majd belekezdtem. – Én is nagyjából négy éve futottam vele össze, bár az én okom egészen más volt, mint a tiéd. Nos már akkoriban sem voltam olyan közkedvelt a suliban, és én voltam a nevetség tárgya. De az a nap mindenen túltett, arról kellett beszélnünk, hogy ki mi akar lenni a felnő. Én alig vártam már, hogy sorra kerüljek és elmondhassam a terveimet. Mikor belekezdtem a mondandómba rögtön kinevettek pedig még csak meg sem szólaltam, de azután csak rosszabb lett. Ordítottak, csúfoltak, gúnyneveket kiabáltak és hangosan kiabálták, hogy sosem fog sikerülni. Végül a tanár csak annyit mondott „Szép próbálkozás Verity. ” Az óra végén csak kiviharoztam az iskolából, egyenesen az erőbe. Innentől a történetem elég hasonló a tiédre. – zártam rövidre a témát.

Én ezután nem szólaltam meg és Peter is hallgatásba burkolódzott. Én ettől borzalmasan éreztem magam, hisz ezt eddig még senkinek sem mondtam el, erre ez az eredmény.

- Verity, én sajnálom és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, amit elterveztél. – próbált vigasztalni.

- Köszönöm.

- És mond mi is az pontosan? – kérdezte mosolyogva

- Hát mindig is az volt az álmon, hogy egyszer majd a saját galériám megnyitóján lehetek.- mondtam az igazat, ki tudja miért.

- És melyik suliba szeretnél menni?

Én egy darabig furcsán néztem rá, majd elmosolyodott és megszólalt.

- Csak azért kérdezem, mert én a Londoni művészeti suliba akarok majd menni és úgy hallottam, hogy ott is van festő szak.

Na az én állam most súrolta a földet, ő ettől még jobban érezte magát.

- Hát az az igazság, hogy pontosan oda akarok menni.

Így már mind a ketten együtt nevettünk, hogy milyen vicces, hogy hány éve egy városba élünk és mind a ketten ugyanúgy szabadulni akarunk. Ebbe a nagy boldogságba mi más zavarhatna bele, mint a mobilom. Ránéztem a kijelzőre és az otthoni szám villogott rajta. Én elhúztam a szám, amit Pete rögtön értett és elhallgatott.

- Halló

- Veríty, mégis hol a fenébe kószálsz már késő este van te meg még mindig nem vagy itthon. Hát normális vagy te? Na, de majd ha hazaérsz még elbeszélgetünk egy kicsit.- majd rám csapta a telefont.

Én meg úgy bámultam magam elé, mint borjú az újkapura. A jókedvem seperc alatt elszállt, és pontosan tudtam, ha nem érek haza minél hamarabb még nagyobb letolást kapok. Így nagy nehezen felálltam, leporoltam a nadrágom és elfordultam.

- Köszönöm, hogy elmondtad nekem a történeted, de most sietnem kell. Szia.- meg sem várva a válaszát rohantam hazafelé.

Mire a kapuhoz értem jócskán kifulladtam, de töretlenül trappoltam be. A nappaliba még égett a villany ezért arra indultam. Most jött csak a fekete leves. Anya és apa egymás mellett ültek és mikor hallották, hogy megjöttem rám emelték komor tekintetüket. Én leültem a tőlük legtávolabb lévő fotelbe és csak vártam. És kezdték is.

- Édes kislányom mégis, hogy gondolod, hogy ilyen sokáig ki maradsz és nem szólsz nekünk, mi van ha valami komoly bajod történik… és bla bla bla

Én nagyjából az első két perc után elvesztettem a fonalat és csak bólogattam, hogy „ igen anya felfogtam, hogy rosszat csináltam” még egy kis művigyort is az arcomra erőltettem. Végül miután biztosra mentek, hogy felfogtam a kis monológ lényegét elbúcsúztak és felmentek a szobájukba. Én jót kuncogtam a legyünk jó szülők mai előadásán majd követtem a példájukat.

A suli hát mit is mondjak róla egyre furcsább és furcsább, amióta Peterrel beszélgettünk egyre többet lógunk együtt, amit persze a nagy menők nem néznek jó szemmel, de én már úgy vagyok vele, hogy csak vége lesz egyszer. És az igazat megvallva jól érzem magam vele, szóval nem érdekel ki mit gondol. Az egészben csak az a furcsaság, hogy amióta ez van egyre kevesebbet látjuk a mi kismadarunkat. Ezt egyikünk sem érti, és kicsit aggaszt, de a sok tennivaló mellett alig jut rá időnk, hogy vele is foglalkozzunk. Nyakunkon a bál, de szó szerint, utána meg már csak a bizonyítványosztás van hátra. Egy hét és vége a gimis életemnek, és én még mindig nem kaptam semmilyen levelet sem Londonból. Ettől pedig még idegesebb vagyok.

Épp Pete helyén ücsörgünk, és nekem már megint bekúszott az agyamba, hogy mi van, ha nem vettek fel és azért nem írnak? Így önkéntelenül is ropogtatni kezdtem az ujjam, míg rá nem csaptak.

- Lennél szíves befejezni, a hideg is kiráz tőle – förmedt rám Peter

- Bocsi, csak…- de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Csak izgulsz, amiatt mert még nem kaptál semmiféle választ, de ha ez megnyugtat még én sem.

- Őszintén cseppet sem nyugtat meg, én már annak is legalább azt tudnánk, hogy neked sikerült.

- Na jól van ne mártírkodj itt. Mind a ketten oda fogunk járni, és ezt megígérhetem neked- majd olyat tett, amit eddig soha.

Közelebb hajolt és egy lágy puszit lehelt az arcomra, ez csak egy csöppnyi gesztus volt, de pontosan tudtuk, hogy most, itt valami megváltozott.

- Öhm, most mennem kell holnap találkozunk a bálon.

Úgy is tett, felpattant és már rohant is, bár én nem sokat foglalkoztam ezzel, mert még mindig az előbbi kis puszin agyaltam.

- Ja a bálon… remek – mondtam keserűen.

Majd feltápászkodtam és elindultam haza. Másnap egész nap csak készülődtünk Debrával, nem mondom, hogy nem volt jó móka, de nekem egy kicsit sok. Főleg, hogy állandóan az aktuális fiújáról ábrándozott valami Stephen vagy Greg fogalmam sincs hogy hívják, de ha rákérdeztem volna tuti leharapja a fejem. Mikor elkészültem bementem a fürdőszobámba és megcsodáltam magam az egészalakos tükörben. A hajam már rég nem volt türkizkék, hisz kikopott inkább a sötétbarna és a kék valami fura keveréke, de most cseppet sem zavart. Egy csodálatos konty volt a fejem egyik oldalán, míg a másikon pár kósza tincs a vállamra omlott. Oldalt pedig csillogó kövekkel kirakott kontytűk díszelegtek. A sminkem a mindennapinál jóval visszafogottabb volt, de tetszett, hogy ilyen egyszerű. A ruhám kék, pánt nélküli és tele van parányi csillogó kövekkel. Az alsó szoknya része inkább kicsit olyan tüll szerű, de egyszerűen tökéletes. Lementem a földszintre, és felvettem hozzá a magassarkút és így vártam Debrát. Mikor meglátott tátva maradt a szája, majd levegő után kapkodott. Én pedig jót mosolyogtam az egészen.

- Uram isten, Peter szája is tátva marad - sipítozta

- Hát, ha egyáltalán találkozunk- tettem hozzá halkan

- Miért nem vele mész? – kérdezett vissza, de annyi felháborodás volt a hangjában, hogy engem is meglepett.

- Miért mennék? Nem hívott el.

Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést, és hátat fordítottam, majd kiléptem az ajtón. Ezután egész este kerültük egymást, én persze egész végig azon gondolkodtam, hogy mi értelme volt ide eljönnöm. Már épp indulni készültem, mikor kifelé menet nekimentem valakinek.

- Na szép csak én lehetek ilyen béna - morgolódtam

- Hát én most örülök neki, hogy ilyen béna vagy – válaszolt egy mosolygós hang.

Én rögtön felkaptam a fejem, és Peter gyönyörű barna szempárjával találtam szembe magam. Gyorsan megnéztem mi van rajta, és meg kell, hogy állapítsam, hogy a zakó igen jól áll neki.

- Jó, de én most megyek. Nem érzem jól magam.

Majd határozottan kikerültem és mentem volna tovább, ha meg nem ragadja a kezem.

- Ácsi ácsi képes vagy itt hagyni azok után, hogy egész eddig téged kerestelek?  Ezért tartozol minimum egy tánccal – nézett rám csibészesen.

Nekem időm sem volt tiltakozni, mert határozottan elindult a táncparkett közepe felé, engem is magával rántva. Mire a parkettre értünk pont egy lassú szám következett, így szorosan egymáshoz simulva dülöngéltünk a zenére.

- Két fontos dolgot akartam mondani, csak te belezavartál ezért elfelejtettem.

- Jaj, hogy oda ne rohanjak, itt az alkalom szóval mond.

Ő előadott egy kisebb színészi magánszámot, hogy milyen nehéz neki elmondania, de végül kibökte.

- Az egyik, hogy azért nem kaptuk meg az értesítőket az egyetemről, mert azok a sulinak címezték azok meg szépen elkeverték. – majd a zakója belső zsebéből elővett egy kis borítékot, amit átadott nekem – A másik dolog még bizalmasabb – olyan közel hajolt, hogy az ajkaink már szinte összeértek és megszólalt – lélegzetelállítóan gyönyörű vagy.

Én ettől annyira zavarba jöttem, hogy belepirultam, most éreztem igazán, hogy volt értelme eljönni a bálba, de ez az idill sem tarthat sokáig, és nem is tartott. Megjelent mellettünk az iskola legmenőbb csaja, a nevét ne kérdezzétek sosem volt bennem annyi erő, hogy megtanuljam. Beállt kettőnk közé miközben lökött rajtam egy jókorát.

- Hagyd békén a pasimat te kis nyomi! – szinte köpte a szavakat

- Cristabell ezt hagyd abba, te is nagyon jól tudod, hogy már rég nem vagyunk együtt és nem is leszünk. Ezt jól jegyezd meg! – válaszolt helyettem Pete

- Azt majd még meglátjuk, úgyis az lesz, amit én akarok. Meg különben is nézz csak rá- majd közelebb lépett megfogta a szoknyámat és egy határozott mozdulattal leszakította.

Én meg ott álltam a táncparkett közepén szakadt ruhában és mindenki rajtam nevetett, belőlem akaratom ellenére is kibuktak a könnyek, hisz ez egy méregdrága ruha volt és az összes spórolt pénzemet erre szántam és most csak egy darab rongy. Megfordultam és futni kezdtem, de közben még hallottam Cristabell örömkacaját. Rögtön az erdőbe vetettem magam, és hamar a réten voltam. Lerogytam a földre és csak zokogtam. A kis tollas rögtön megjelent és ugyanolyan energikusan pattogott, mint régen. Nekem hamar mosoly húzódott a számra, de egy hatalmas dörrenés az arcomra fagyasztotta. Egy puska vagy pisztoly dörrenése volt, ami ezután jött meg még rosszabb. A kis búbos élettelenül hullott a földre pont előttem. Nekem itt volt sok, a térdemre hajtottam a fejem és utat engedtem a könnyeimnek.

Már kezdtem felfogni a szörnyűséget, mikor a hátam mögül ágak ropogására lettem figyelmes. Aztán két kar ölelt át hátulról, én azonnal megfordultam az ölésbe és egy újabb kiadós zokogás után már képes voltam megszólalni.

- Ki képes ilyen kegyetlenségre? Hisz elvileg itt mindenki tiszteli a természetet és az ott lakókat, nem?- szipogtam

-  Egy állat – mondta mérgesen

Én még jobban szorítottam magamhoz, ő pedig próbált megnyugtatni, majd hirtelen az állam alá nyúlt ezzel is kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

- Én annyira sajnálom, amit Crista csinált semmi joga nem volt hozzá és teljesen felhúzott, szóval egy kicsit elbeszélgettem vele.  Soha többé nem fog megalázni, megígérem. És most jön az, hogy felvidítalak, kibontottad már a borítékot?

Nekem pedig ekkor jutott eszembe, hogy mennyire vártam már most meg semmi perc alatt elfeledkeztem róla. Megkerestem a koszos földről, és rögtön feltéptem. Szemeimmel faltam a sorokat, és a tudatomig sem jutott el semmi. Végül mégis összeálltak a szavak egy kerek egésszé.

- Na?

- Felvettek – mosolyogtam

Ő pedig olyat tett, amit már a tánc óta nagyon vártam, lassan közelebb hajolt, majd megcsókolt. Végül a csók után annyit mondott.

- Mondtam én, hogy együtt megyünk

Én pedig nem bírtam tovább és most én csaptam le az ő ajkaira, ő belemosolyogott a csókunkba, egy percre szétváltunk, a szemembe nézett és alig hallhatóan suttogta

- Szeretlek.

- Én is téged- válaszoltam rögtön

Együtt mentünk az egyetemre, összeköltöztünk és azóta is együtt vagyunk.

Hirtelen valaki hátulról átkarolt és visszarángatott a valóságba.

- Nagyon elkalandozott Mrs. Scott – búgta a fülembe.

- Hát igen eszembe jutott néhány régi emlék.

Ő felhúzott szemöldökkel várta a reakciót.

- A kis búbos – csak ennyit mondtam

Ő rögtön elmosolyodott, majd kissé korom lett, végül megszólalt.

- Neki köszönhetlek téged is, és ha jobban belegondolunk ő volt a jövőnk kulcsa – mosolyogta

A mi meghitt pillanatunkat egy torokköszörülés szakította félbe.

-.  Mr. és Mrs. Scott köszönöm. – majd felém fordult- Tudja Verity, amikor a férje azt mondta, hogy Ön zseniális művész nem nagyon akartam hinni neki, de mivel a férje a legjobb művészeti kritikusok egyike így mégis eljöttem. Nem bántam meg, csodálatos képei vannak. A legszebb mégis az a kék madaras- mondandója után megfordult és elment.

Mi pedig egymásra néztünk és mosolyogtunk, hisz tudtuk mennyi mindent köszönhetünk a kis tollasnak.

 Vélemények:

 Isabella Reed:

Kedves Katie!

Kedves kis történet, tetszett.
Voltak tévesztések, habozás, ami néha megakasztott, de összességében ügyesen megoldottad. Kicsit talán sablonos lett a gonosz ex jelenet, ennek ellenére valahogy megfogott.
Gratulálok!

 Anett:

Igazán jól kezdődött a novella, a végére mégis teljesen sablonos lett az egész. Eléggé ugrálnak benne a gondolatok, rengetek minden van, amit beleírtál, de nem fejtetted ki rendesen. Ettől a türkizkék hajtól elsőre teljesen különcnek tűnik a lány, de ezt leszámítva teljesen átlagos szereplő átlagos gondolatokkal. Amint elkezdtek barátok lenni a sráccal, már egyre laposabb lett a sztori, ez a suli legmenőbb csávója beleszeret a szürke egérkébe dolog már lejárt lemez. A báli jelenet engem Hamupipőke meséjére emlékeztetett, és a madár halála szomorú, de jól beleillő esemény volt. Amit igazán értékelek a történetedben, hogy nem szó szerint vetted a képet, és a madár csak átvitt értelemben jelentette a két szereplő számára a boldogság kulcsát.




Helena Silence:

Tele van bizonytalansággal, mintha az író is ugyanolyan szétszórt lenne, mint a történet tini főszereplője. A vita a szülőkkel nem elég súlyos ahhoz, hogy ilyen mértékű kiborulást produkáljon. A szerző rögtön az elején kilép a szövegből, kérdez az olvasótól, ami hiba, ilyet nem szabad csinálni, csak megtöri a történet dinamikáját. Bizonytalanul fogalmaz: "valami vita", "kicsit fura", "számomra lényegtelen"

Az a veszekedés a népszerű fiúval, aki pont ugyanazzal a madárral barátkozik, kissé gyerekes. Illetve az is, ahogy egy élőlényt ki akar sajátítani a főszereplő. Sajnos majdnem az összes megszólalása flegmává válik, főleg a szüleivel kapcsolatban. Ez sincs igazán alátámasztva, hogy miért is haragszik rájuk. A végére egyre sziruposabb lesz a történet. Kicsit színesíteni, valószerűbbé kellett volna tenni.

Szatti:

Kedves Katie!

Érdekes volt a témaválasztásod és történeted, amelyet a képbe képzeltél. A novellád igazán a végére ért meg, akkora vált igazán önmagává. Az elején nagyon érződött, hogy próbálsz erősen ihletet csikarni magadból, már ha mondhatok ilyet, kicsit erőltetettnek éreztem a város elhelyezését, a "nem vagyok átlagos és nem vagyok ide illő" karaktert, akinek türkiz haja van és lázad, stb. Lehetséges, de szimpla volt és nem valódi. Valami mást vártam volna. A későbbiekben feleslegesnek éreztem, ahogyan leírod a napját, mi történik vele, mit csinál (elalszik, suliba megy, stb), időhúzás volt kicsit. Én úgy oldottam volna meg ezt az egészet, mint egy visszaemlékezést. A jelenből indítva, ahol már ismerik egymást, a két szereplőd, és valaminek a láttán visszaemlékszik egyikük vagy mindkettőjük arra az időre, amikor megismerkedtek. Valamint, a kép hangulata, és a szereplő "különcsége" lehet jobban beleillett volna egy misztikusabb világba. Elképzelhetőbb lett volna számomra. De a történeted a végére, ahogyan az elején is mondtam, alakult és akkor kezdett önmagára találni. Összességében nem volt rossz, csak hosszúnak éreztem az elején lévő "semmi nem történik igazán" részt.