Oldalak

2015. április 27., hétfő

Bejegyzések A. A. naplójából - 42



Noah haverjai előbb vesznek észre, mint ő. Elhallgatnak az arcomon tomboló érzelmek láttán. Mire az agyontetovált szemétláda megfordul, én már meg is bántam, hogy engedtem az ösztöneimnek.
– Magunkra hagynátok? – szól oda a többieknek Noah, mire azok vállat vonva elsétálnak.
Végigcsorog egy könnycsepp az arcomon.
– Hol van Zen?
Semmi jogom számon kérni. Semmi jogom sírni miatta. Semmi. Pont amennyit érek. Vagy amennyit az életem ér.
– Csínó – nyúl az arcom felé Noah. Hátrébb lépek, miközben szinte vadállatiasan felmordulok.
– Hozzám ne érj!
– Ne haragudj! Nem tudtam, hogy mondjam el. Nem akartam fájdalmat okozni.
– Fájdalmat? – ismétlem hisztérikusan. – Nem érzek fájdalmat. Nem érzek semmit! – ordítom. Elég valószínű, hogy épp, minden különösebb ok nélkül, idegösszeomlásom van.
– Nyugodj meg! – vonja fel a szemöldökét Noah, amivel épp az ellenkezőjét éri el.
Felpofozom. Olyan természetesen és bátran, hogy utólag magam sem hiszem el.
Ő villámló szemekkel néz rám. Újra az arcához nyúlok, sokkal lassabban. Letörlöm az alapozót. Ott vannak a nyilak a szeme alatt. Egy jel. Ő más világhoz tartozik. Én nem tartozom ahhoz a világhoz.
Hirtelen elkapja a kezem, és megcsókolja az ujjaimat. Annyira meglep, hogy elfelejtek tiltakozni.
– Megcsókolsz? – suttogja a tenyerembe.
Kiráz a hideg, a gerincemen forró izgalom fut át, és e két ellentétes érzés teljesen összezavar.
Ő lehajol, én pedig lábujjhegyre állok. Hatalmas kezeit a derekamra helyezi, én pedig beletúrok a hajába. Olyan édes és meleg a lehelete, hogy elbódulok.
– Gyűlöllek. 

2015. április 20., hétfő

Negyedik emelet

inkognitóban.


Figyeltem, ahogy az automatából az utolsó csepp erősen felvizezett tea is a poharamba pottyan. Mérgezett. Pár perc töprengés után otthagytam és inkább a liftek felé vettem az irányt.
Világéletemben utáltam a bezártságot. Mikor a tükrökkel felszerelt felvonóba léptem, éreztem, hogy izzadni kezd a tenyerem. Itt sebezhető vagyok. Ahogy tükörképem, úgy mintha a hangok is megsokszorozódtak volna a fejemben. Óvakodj, figyelj oda!
Szerettem a hangokat. Vigyáztak rám. Figyelmeztettek. Például, hogy a mögöttem álló férfi túlságosan is megbámult. Ki tudja, mire készül.
Megnyomtam a tízes számú gombot, közben reménykedtem, hogy rövid és eseménytelen lesz az út felfelé.
Nem volt szerencsém. A harmadikon egy középkorú férfi szállt be. Fehér köpenyéből leszűrve, egy orvos. Kedvesen rám mosolygott, mire agyamban azonnal megszólaltak a vészjelzők. Több lift is közlekedik, de ő épp ebbe száll? Ez nem lehet véletlen!
- Hányadik hétben van? – kérdezte a férfi.
A tekintetem nyugodt maradt, elmém viszont zsongott. Tudtam! Egyértelműen kutakodik a magánéletemben.
- Huszadik – hazudtam könnyedén. Lehet, hogy ők küldték? Azok, akik mindenáron rá akarnak beszélni valamire, amitől én irtózom.
- Gratulálok! – A férfi kiszállt a negyediken.
Ezt megúsztam, de nem lankadhat a figyelmem.
A négy mindig is egy balszerencsés szám volt az életemben. Negyedikén születtem egy romhalmaz családba. Én voltam a negyedik gyermek, egy olyan helyen, amit soha egyetlennek sem kellene megismernie. Miután kitörtem a nyomorból, négy évig éltem egy olyan férfival, akit sosem szerettem.
Mint akkor, most is minden összeesküdött ellenem. Nem elég, hogy egyedül voltam és terhes, de még legalább öten bezsúfolódtak mellém a kis fémdobozba.
Egyikük, egy alacsony nőszemély, láthatólag feldúltan verdesett karjaival, miközben hadarva szidta a kórházat.
Arrébb húzódtam, amennyire csak tudtam. Nem mintha féltettem volna a hasamban növekvő idegent, de a saját szememet annál inkább.
- Maga meg mit bámul? – förmedt rám hirtelen az ideges újonnan érkezett.
Az izzadtság átterjedt a homlokomra is. A folytonos koncentrálás a tengernyi fenyegetésre hamar kifárasztott.
Nem feleltem a nőnek, csupán a másik irányba néztem. Jobb meghúzódni. Nem voltam biztos benne, hogy a nő nem ezzel az ellenszenves viselkedéssel próbálta leplezni igazi szándékát, ami nem más, mint követni engem. El akar kapni! Visszatoloncolni a nyomornegyedbe a gyerekkel együtt. Vagy akár megölni!
Ismét megnyomtam a tízes emelet gombját. Indulj már! – fohászkodtam magamban.
A legközelebbi állomás már közel volt a célomhoz. A hetedik emelet. Újabb váltás. Újabb utasok.
Egy kislány is az ajtó előtt toporgott, kezét egy nővér szorongatta. Sápadt arcán még látszottak a kórházban töltött napok megpróbáltatásai. A bámulós férfi mögülem hangosan üdvözölte őt, majd véletlenül súrolva a vállam, kilépett hozzá.
- Tartanák egy kicsit, kérem? – szólt hátra mindenkihez a liftben.
A pulzusszámom az egekbe szökött. Hozzám ért! Ha nem indulunk el egy percen belül, a lépcsőt választom. Az talán nem ilyen zsúfolt.
 Figyeltem, ahogy a férfi a folyosón babusgatja a lányt, aki megenyhülve hajlandóvá vált beszállni. Eközben nem tudtam másra gondolni, csak hogy ez is egy ármányos trükk a meglágyításom érdekében.
Végre ismét felfelé suhantunk, mikor valami hideget éreztem az ujjaimon. Lenézve először dühös lettem, aztán egyszerre megértettem.
Ezzel még senki nem próbálkozott. Ügyes húzás. Hatni akarnak az érzelmeimre, és így csapdába csalni.
- Ismerjük egymást? – kérdeztem hidegen, kissé megrázva a kezem, hátha a kislány veszi az adást. – Elengednéd?
- Sajnálom – szólt közbe azonnal az apa. – Engedd el a hölgy kezét, kicsim.
Szerencsére a lány engedelmeskedett.
- Elnézést, – folytatta a férfi – csak túl könnyen barátkozik, mióta nincs velünk az anyja.
Miért beszél még mindig hozzám? És pont arról, hogy a kislánya pótanyának nézett!  Nem dőlök be. Annál több eszem van.
A férfi egészen jóképű, ám számomra ez csupán objektív tény volt. Sosem tudtam volna újra megbízni egy férfiben.
- Hogy hívnak? – próbálkozott újra a kislány vékony hangon, miközben kezet nyújtott, akárcsak egy felnőtt.
 A körmeim a tenyerembe vájtak. Nagy nehezen rávettem magam, hogy megfogjam a nyálas kacsót.
- Kira.
Megőrültem? Kiadtam a saját nevem. Ez túl veszélyes egy olyan embernek, mint én. Aki állandó üldöztetésben él.
- Én Naomi vagyok.
 Csak egy gyerek, de ki bizonyítja, hogy olyan ártatlan is, mint amilyennek kinéz? Manapság már bárkit rá tudtak venni bármire. Talán csak egy színész.
- Te miért vagy itt? – kíváncsiskodott tovább, mire segélykérőn az apjára pillantottam. Ő csupán vállat vont.
Nem színész. Időről időre még előfordult, hogy régi, óvatlan és ostoba énem átvette az uralmat. Ez történt most is.
Ugyanolyan ártatlan gyermek, mint akit a szívem alatt hordok. Aki ellen épp elkövetni készülök valamit, amit ha egyszer még észhez térek, sosem bocsátok meg magamnak.
Nem én akarom így, hanem egy felsőbb erő, estem egyik végletből a másikba. És én bízok ebben a mindennapjaimat irányító erőben. Ő még sosem okozott csalódást, ellentétben velük, akik megnyomorították a fiatalkoromat: a remény és a jóhiszeműség.
Tízedik! Végre! A hangok örvendeztek.
- Aláírok pár papírt – feleltem gyorsan, aztán kilépni készültem.
Egy kis papírmunka, pár hónap, és megszabadulok ettől az örökös az érzéstől. Amíg ez a lény a hasamban van, mindig figyelnek, mindenhova követnek, sőt, talán még a gondolataimban is olvasnak!
A kislány a kezem után kapott.
- Gyere velünk – vinnyogott.
A riadalom megtorpanásra kényszerített. Előre pillantottam, a recepciósra, aki már ismerősként biccentett, és meglengette az előkészített örökbeadási papírokat, majd vissza az idegen kislányra, aki könyörgőn nézett rám. Mint aki tudja!
- Sajnálom – vigyorgott az apja. – Nem érnek rá azok a papírok? Csupán a földszintig kéne kísérnie minket. Nem akarom, hogy jelenetet rendezzen, majd a fél délutánt a vigasztalásával tölteni – biccentett a gyermek felé. – Nagyon akaratos tud lenni.
Vártam a megfelelő választ, de az nem érkezett a szokott helyről.
Teljes némaság. Döbbenten sodródtam az árral. Mi mást tehettem volna? Csaltak, amikor egy kislány állítottak az ellenem vonuló rosszakarók élére.
Rendben, ma ti nyertetek, üzentem gondolatban azoknak, akik kitervelték ellenem ezt az egészet, majd visszaléptem a liftbe.
Miután bezárult az ajtó, a tükörbe nézve egy pillanatra csodálatosnak láttam magam, s minden gyanakvó kommentár nélkül simítottam végig domborodó hasamon. Még egy mosolyra is tellett a kezemet szorongató kislány számára.
A hangok csupán a negyedik emelet környékén szólaltak meg újra.


2015. április 13., hétfő

Bejegyzések A.A. naplójából - 41.




12:32

Az órák vége számomra általában a bujkálás kezdetét jelenti. Ám ma több okból sem tudok eltűnni szem elől. Először is, Noah egész nap a nyakamban lohol. Nem tudok napirendre térni az aggódása felett. Zent bezzeg nem látom sehol.
Másodszorra pedig Holly. Barátokká váltunk, legalábbis szerinte. Nekem ez túlzásnak tűnik, de nem szólalok meg, mikor a kapcsolatunkat firtatja. Ehelyett hagyom, hogy elkísérjen ebédelni, majd az udvarra, majd a kollégiumba. Még mindig jobb, mint Noah-val beszélgetni.
– Egyébként sajnálom a fiúdat.
Erre a mondatra felkapom a fejem.
– Kit?
Holly felvonja a szemöldökét.
– Zent.
– Mi van vele?
– Kirúgták. Nem hallottad? Azt hittem, ezért mászkálsz inkább a cuki bátyjával.
A döbbenet megbénít. Nem is tudok válaszolni Hollynak. Felállok, és az ablakhoz vonszolom magam. Noah az udvaron van pár haverjával, nevetve mesél valamit. Eszembe jut, milyen nyúzott volt ma reggel.
– Ez mikor derült ki? – krákogom.
– Tegnap. Este át is költöztették egy nevelőintézetbe. Tonnányi pletyka terjeng róla az egész suliban, és te nem hallottál még róla?
– Nevelőintézet? – Egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanok a sötétségbe.
– Igen… basszus, Audrey, totál sápadt vagy. Ülj le! Semmit nem tudtál róla?
– Tegnap találkoznunk kellett volna, de nem jött.
– Hát most már tudod, miért nem.
Az agyam képtelen felfogni az előbb elhangzottakat. Előbb ijedt, majd dühös leszek. Noah. Az a szemét! Még hogy Zen órán van! Kiviharzok a szobából.


2015. április 10., péntek

Jane Doe - Fa, Hamu és Madár



   Élt egyszer egy lány, aki madárrá változott. Nem volt családja. Gyászolta a világot. Gyászolta az életet. De leginkább saját magát. Kecses ringású járásakor hosszú, szaténköpenye omlott a földre, s húzta maga után a magány porát. Ez a lány éjjelente virágokat csókolt, és a Hold fényét itta. Mindenki arról álmodott, hogy olyan lehessen, mint ő. Virágokat csókolni éjjelente? Holdfényt inni? Micsoda édes nedű vagy nektár lehet az! Mindenki arra vágyott, hogy holdfényt ihasson. De a lány ezt is csak gyászolni tudta. S még inkább gyászolta azokat, akik erre a tiltott dologra vágytak.
   Ó, az emberek olyan ostobák. Itt állok én, hitetlenül, a szenvedés küszöbén, és csak arra tudok gondolni, hogy senki nem ért meg. Bár madár lehetnék! A madár apró, és gyengéd, törékeny élőlény. Romantikus szemmel bejárhatja a világot, és pásztálhatja a millió eget. A madarak éreznek. Egyetlen szárnycsapás alatt szeretni tudnak, s csók helyett gyengéd dallamot csivitelnek fülükbe apró tollaik alatt. Csakis madár lehet a szerelem. Ártatlan és kedves.
   Ezt gondolta a lány a holdfény alatt. Az ég csillagtalan volt, csak a tömör és dús fényű test derengett az égbolton. Körülötte hámló sötétség. A holdfény csak úgy zuhant a lány kérges tenyerére, és apró homokszemekké morzsolta, ami sötét porként hullott alá a nedves avarba. Lelke sötét volt, és használt, akár a hamu. Ki tudna szeretni valakit, akinek a lelke leginkább a hamura hasonlít? Fekete haja a szélben szállongott, arca pedig hófehéren merengett. Egyetlen élőlény volt jelen a maga világában, mégpedig egy haldokló, lombtalan fa, akit csak elborult, fátyolos lelke táplált. A fa szuvas volt, a kérge szürke, s napról napra egyre több elszáradt levél hullott a földre. A lány ezt is sötét homokporrá morzsolta. Az egyetlen, akiben még éppen élet volt, és megértette őt, az a fa volt.
   Egy holdfényes éjszaka Hamu újból kiült a siralmas fa tövébe, aki körbefonta őt ágas-bogas kitüremkedő gyökereivel. Vastag és kegyetlen kérges tapintásával ölelte magához a lányt, és Hamu úgy csókolgatta a fa gyökereit, mintha csak egyetlen áldott szerelme kézfeje lenne az. Hamu hallotta, ahogy a fa utolsó levelei elhalóan a fülébe suttognak, és figyelmeztetik a lányt, hogy Fa hamarosan meg fog halni. Hamu nem akarta, hogy Fa meghaljon. Egy apró könnycseppet morzsolt el szempilláiba burkolózva, és a könnycsepp fekete, sistergő parázsként hullott Fa gyökerére. A könnyparázs apró lyukat égetett gyökereibe, és ahogy Hamu könnyei egyre jobban patakzottak, Fa úgy bontakozott ki a lány kétségbeesett öleléséből.
- Így nem lehetek a tiéd, ha folyton könnyeiddel égetsz – suttogta egy levél.
- Így nem lehetek a tiéd, ha sosem lesz módunk akár egyetlenegy csókra. Miért ilyen igazságtalan az élet? Itt vonaglok, leszegett állal, kortyolom a Hold fényét, de addig mégsem lehetek boldog, míg igazán nem érezlek téged.
- Attól tartok Hamu, soha nem is fogsz tudni érezni engem – Fa egy újabb elszáradt levelet hullajtott el, ami Hamu szürke szaténköpenyére esett. Hamu megcsókolta a levelet, s ez olyan érzés volt, mintha egy pillanatra valóban érezte volna haldokló szerelmét. Örökké bánta, hogy beleszeretett egy haldokló fába. Örökké bánta, hogy valaha elgondolta ezeket az érzéseket. Nem bánhatta meg. Hisz míg szeretik egymást, s míg együtt vannak, kitartanak.
   Ám az idő rohamosan telt. Fa mindig is Hamu lelkéből táplálkozott. Ám Hamu lelke már régen hanyatlásnak indult, amikor kezdte magányosnak érezni magát annak ellenére, hogy szeretett, és szeretve volt. De mi értelme szeretni és szeretve lenni, ha sohasem érezheted igazán a szerelmedet. A lány eleinte boldog volt. Mindig is egy ilyen mély érzésre vágyott. Mégis az idő múlásával kezdte hiányolni az érintéseket, a gyengéd simogatásokat, és bármennyire próbálta gondolatait holdfénnyel és mesével megtölteni, Fa érdes kérgeinek ölelése rögtön visszataszította őt a kegyetlen valóságba. S ahogyan egyre jobban érezte, hogy számukra már nincs remény, a lelke úgy sötétedett, Fa pedig pusztulásnak indult, mert nem tudott többé Hamu szerelméből táplálkozni. Tudták ők is, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor búcsúzniuk kell. S ez az idő a lehető leghamarabb el is érkezett. Hamu gyászosan hullajtotta perzselő könnyeit, maga alatt égetve a talajt. Ahelyett, hogy gyengéden pihentette volna hátát a törzsének dőlve, most szemben letérdelt Fával, és átölelte őt. Habár nem érte körbe teljesen, és néhány apró féreg is megcsípte őt, mégis azzal foglalkozott a legjobban, hogy nehogy véletlenül egy fájdalmas könnye Fára hulljon.
- Ó, úgy szeretnék madár lenni. Ha madár lennék, elég lenne nekem leveleid suttogása. Nem vágynék a csókodra, sem simogatásodra. Napközben a világot járnám, s rád gondolnék, s mikor megéhezem a hiányodban, visszaszállok hozzád, mikor a Holdat kell innom, s megvacsorázom a szerelmedből. Ó, mondd, Fa, te nem szeretnél madár lenni?
- Ha te madár lennél, elég lenne nekem akár egyetlen óra is a világban, ha tudnám, hogy boldog vagy.
- Hamu viszont akkor nem lenne boldog, ha te csak egy óráig léteznél a világban. Mit kezdene Hamu a szabad madárléttel, ha nem táplálkozhat a szeretetedből? – a lány ezeket mormolta a fa kérgeinek redői közé, s közben megsimította egy újonnan lehullott levelét.
- Hát akkor örökre Hamuval maradnék. Ha Hamu madár lenne, és minden este visszaszállna hozzám, boldogabb lennék, mintha egésznap az ágaimon ücsörögne, és csivitelne nekem. Mert estére sokkal boldogabb lenne Hamu érzekézése, hiszen csak rá várnék. De nézz ide, egyetlen madárkám. Az vagy, nem? Madárnak kell lenned. A lelked olyan tiszta, s olyan gyengéd. Tested törékeny, és hajlékony, akár a nádszál, és mikor rám borulsz, menten megijedek, nehogy összeroppantsalak durva ágaimmal. Figyelj ide, madárkám. Ez az utolsó éjszaka, amikor még velem kortyolhatod a Holdat, és csókolhatod a virágokat. A lelked többé nem képes engem táplálni. Én most, és ebben a pillanatban el fogok hunyni. Ezért csak arra tudlak kérni téged, hogy légy boldog.
   Fa nem tudott tovább beszélni, mert Hamu hangja csukladozott a sírás visszafojtásától, mégis erőt vett magán, és figyelmét egyetlen szerelmére irányította.
- Megmondom neked, hogyan legyél boldog. Látod azt a madarat az ágamon?
   És valóban. Egyetlen apró kis madár ült Fa egyik korhadó ágán, s már csak a lélek tartotta őt rajta, mielőtt lezuhanhatott volna. A kismadárnak vörös és kék, fényes tollpihéi voltak, csőre pedig szürke. Hamu szeme rögtön felcsillant.
- Az enyém?
- Nem, drágám, nem a tiéd. Hanem egymáséi. Mindig is arról álmodtál, hogy madár lehess, és hogy szerethess. Hát szeresd ezt a madarat! S te is az lehetsz.
   Néma és nehéz csönd lengte be a sötét égboltot. Viszont a Hold ma különösen fénylő volt. Hamu összeszorította ajkait, de egy hang sem bukott ki apró, rózsás ajkain.
- Te is madár lehetsz. Madár leszel, és akkor végre képes leszel olyan mélyen szeretni, ahogyan nekünk nem sikerült.
- Én nem akarok mást szeretni. Csakis téged. Hát nem megmondtam? Mit ér a madárlét, ha te nem vagy velem?
- Figyelj ide rám, drága Hamu. Habár nem leszek veled, szívedben örökre jelet fogok hagyni. A szíveden örök nehéz súly ült, mert belőled táplálkoztam. De a jövőben mindig csak azt fogod érezni, hogy az érzéseid olyan könnyűek, akár a pihe. Ha már meghalok, nem kell tovább belőled táplálkozzak. S minden pillanatban, amikor ráeszmélsz erre a légies könnyedségre, eszedbe jutok, s könnyes szemmel elmosolyodsz.
- Sosem fogok többé mosolyogni.
- …s könnyes szemmel elmosolyodsz, amikor ránézel Madárra. Fogd meg egy ágamat, s törj le belőle egy darabot. Kösd rá egy holdláncra, és viseld örökké a nyakadban. Ez lesz a te tapintható emléked.
   Hamu úgy tett, ahogy azt Fa kívánta. Gyengéden és óvatosan letört egy apró ágat, és ráfűzte egy holdláncra. Fa gyökereivel ezt a nyakába akasztotta, s tudták mindketten, hogy mindennek vége van. Hamu zokogva Fa gyökereire borult.
   A lány másnap az avarban találta magát, feje alatt elszenesedett por szolgált lepedőként. Fa elment. S a szíve görcsösen megrándult. Mégis ez a rándulás olyan légiesen könnyed volt… Hát erről az érzésről beszélt neki Fa.
   Míg remegő tenyerébe söpörte szerelmének utolsó hamvait, egy csöndet megtörő, nyugtalanító szimfónia szólalt meg a puszta tájon. Pedig a hang nem szimfónia volt, hanem egy madár csicsergése. Vörös tollának fénye megcsillant, s odaugrándozott a lányhoz. Hamu kétségbeesetten Madárra akart üvölteni, míg csak vékonyka csivitelés lengte be a kört. Hamuba beléhasított a felismerés, hogy madár lett. Nem szólt semmit. Nem tett semmit. Utoljára megcsókolta a virágokat, lehunyta a szemét, és sosem látta többé a Holdat. Sosem itta többé a holdfényt.

2015. április 9., csütörtök

Bejegyzések A.A. naplójából 40.



Január 21. Csütörtök

Tea nem érti, miért nem megyek el reggel a megbeszélt időpontra a dokihoz.
– Jól vagyok.
– Ebben a percben talán igen, de ki tudja, mi lesz fél óra múlva. Meg kell vizsgálnia…
Kopogás szakítja félbe. Tea nyit ajtót, majd döbbenetében felszisszen. Már megint ő…
– Audrey-ért jöttem.
– Mit keresel itt? – pattanok fel az ágyról. Noah kócosan, fáradt szemeit forgatva von vállat.
– Annyira már ismerlek, hogy tudjam, kíséret kell a dokihoz.
Tea percek óta lefagyva bámulja a fiúnak semmiképp nem nevezhető Noah-t. Felettébb kínosan érzem magam.
– Nem kell – kapom fel a könyveimet, hogy jelezzem, az úti célom innen az osztályterem.
– Idefigyelj, Csínó, nincs könnyű reggelem, úgyhogy örülnék, ha nem kéne a vállamon cipelnem a rendelőig.
Az elszántság a tekintetében és a döbbenet Teáéban meggyőz, hogy egyszerűbb bevállalni egy esetleges rossz hírt, mint az intézet pletykaáradatát.
– Nem kellett volna csak így beállítanod – morgom, miközben átvágunk az udvaron.
– Zavarba hoztalak?
– Nem.
– De a barátnődet igen. Talán ez zavar?
– Nem.
– Zent vártad?
– Hol van?
– Órán, ahol lennie kell.
Erre nem válaszolok. Egyértelmű, hogy Noah rövid pórázon tartja az öccsét az eset óta.
A doki ajtaja nyitva, mikor megérkezünk. Halkan kopogok, mire Dr. Rider fel sem nézve a papírjaiból, int, hogy lépjek be. Sikerül Noah orra előtt becsuknom az ajtót.
– Hogy érzed magad, Audrey? – szentel végre nagyobb figyelmet a nő, mikor felülök a vizsgálóasztalra.
– Jól.
– Semmi görcs vagy hányás?
– Semmi.
Alig öt perc alatt végzünk is. Semmi észrevehető jele betegségnek.
– Biztos, hogy jól vagy? – fürkész a doki. – Noah Wymar nem az a tipikus jó barát. Ha akar tőled valamit, vagy kényszerít valamire, nyugodtan elmondhatod.
– Ő csak… nem kényszerít semmire – nyögöm ki. Mit is mondhatnék? Hogy igazából az öccsét akarja kiengesztelni azzal, hogy állandóan utánam mászkál? Már ha így van. De még én magam sem tudom igazán, mit miért tesz.
Kimegyek a szobából, Rider gyanakvása idegesítő. Noah természetesen a váróban ül. Rider megkérdezi tőle, hogy van Zen, aztán magunkra hagy.
– Mi van? Úgy nézel ki, mintha túl sok tejet öntöttek volna a kávéba.
Figyelmen kívül hagytam a bőrszínemre vonatkozó felettébb szellemes megjegyzést. A rendelő szagától mindig rám jön a rosszullét.
– Rider szerint rossz hatással vagy rám. – Majdnem ezt mondta. 

2015. április 8., szerda

Eredményhirdetés


Kedves Pályázók!

Eljött az eredményhirdetés napja.
Előtte azonban szeretnék még néhány gondolatot megosztani veletek.
Nem csak a helyezettek értek el valamit ez alatt a két hónap alatt. Mindannyian egyedit alkottatok. Az alapötlet olyan képekből indult, amik elhagyatott helyeket ábrázoltak. A fejemben kismillió történet született azokról az eseményekről, amik alakíthatták ezeknek a helyeknek a múltját. Milyen volt, mikor virágoztak, mikor eredeti pompájukban emberek éltek, szerettek, haltak falaik közt. Sokan már elhagyatott formájukban jelenítették meg őket. Elmeséltétek a történeteiket. Újjáélesztettétek őket.
A legtöbb történet komorra sikeredett, az elhagyatottság önkéntelenül is ezt váltja ki a képzeletünkből, de sikerült itt-ott vidámságot csempészni a dologba.
Mindenkinek tudnék különdíjat adni, hisz mindenki a maga módján, de remekül írta meg a művét.
Gratulálok mindannyiótoknak!

A zsűri eltérő sorrend-kialakítása alapján pontokra váltottam az értékeléseket.
Ennek alapján az első három helyezett:

III. helyezett
Horváth Zsuzsanna - Kiharapott idők című novellájával. Hihetetlen kreativitásról és igényességről árulkodó mű. Odafigyeltél a részletezésre, mindent megmagyaráztál, ezzel elérve, hogy együtt izguljunk Fruzsinával. Gratulálok!


II. helyezett
Lucy Faiela - Ahol a víz az úr
című novellájával. A szép történetvezetés, kreativitás és végkifejlet mindannyiunkat megfogott. Gratulálok!


I. helyezett
Lena A. D - Világítótorony
című novellájával. A tökéletes érzelemábrázolás az, ami egyből a szívet célozza. Emellett eltörpül minden. Gratulálok!



A többiek se búsuljanak, találkozunk a legközelebbi pályázaton! ;)
E-mailben már mindenkinek elküldtem az emléklapját, remélem megkaptátok.

Köszönöm nektek az élményt, a zsűrinek pedig a segítséget!

2015. április 5., vasárnap

Helyzetjelentés

Először is boldog húsvétot mindenkinek!














Tegnap felkerült az utolsó novella is, ami beérkezett az Elfeledve-pályázatra.
Megköszönöm mindenkinek, aki vette a fáradtságot, és írt, csodálatos munkák születtek.
Mindenki egyedit alkotott, váratlan ötletek születtek egy-egy kép kapcsán.
Legközelebb már az eredményhirdetéssel jelentkezem, reményeim szerint már a jövő héten.
Addig is legyetek jók!

2015. április 4., szombat

Horváth Zsuzsanna novellája


Kiharapott idők

Kovács Fruzsina, a fiatal újságíró egy budapesti presszóban iszogatta a likőrjét, amikor a főnöke felhívta telefonon, és sűrű bocsánatkérések közepette megkérte, hogy függessze fel a szabadságon töltött idejét, és repüljön az Idő Múzeumhoz, amilyen gyorsan csak lehet. A lány összepattintotta a táskáját, kifizette a likőrt, és már indult is a legközelebbi helibuszmegálló felé.
Máskor mindig lassan ment az utcán, elolvasott minden feliratot a boltok falának fényszalagjain, figyelte az emberek járását és ábrázatát, nyitva tartotta a fülét, hátha hall valami érdekeset, és a fél keze mindig a táskája pattintóján volt, hogy ha történik valami arra érdemes, gyorsan elő tudja kapni a holografikus fényképezőgépét, és készíthessen pár képet. Azon a napon viszont hagyta elúszni maga mögött a várost, és csak akkor tudta igazán kinyitni a szemét, amikor már a helibusz falának döntötte a fejét, és meghallotta a rotor felbúgását, majd méterekkel a föld fölé emelkedett. Onnan fentről úgy tűnt, a város megferdült, mint egy hatalmas, lapos pasztilla, ha megdöntik, és rajta az emberek lecsúsztak az alsóbb részeibe, ahol kis híján a Dunába vesztek volna, ha nem kapja el őket az a nagy, mandalaszerű épület a negyedik kerület szélén, az Idő Múzeum. Fruzsina készített pár képet róla madártávlatból, és ebbe annyira belefeledkezett, hogy kis idő múlva azt vette észre, hogy abból a pár képből egy egész háttértár betelt. Rutinszerűen megcserélte a tárat, és még akkor is fotózott, amikor már a múzeum előtt állt a kordon mögött, embertömegek és hangos morajlások gyűrűjében trükközve a gépével. Tudta, hogy a több száz fotó közül majd csak egyet-egyet fog kiválasztani, de ő a legtökéletesebbet akarta mind közül, és minél több volt a választási lehetősége, annál több volt az esélye is. A Magyar Vízhatalom egyik legnagyszabásúbb ünnepnapja megért neki pár potom áron kapható háttértárat.
Egy öltönyös, jól szituált férfi lépett ki az Idő Múzeum kétszárnyú ajtaján. Megigazította a füle mögötti mikrofont, és a tömeghez szólt. A hangja mindenütt hangszórókon visszhangzott.
– Hölgyeim és uram! Nagy nap ez a mai! Háromezer-tizenöt, június tizenharmadika van, százéves évfordulója annak az eseménysorozatnak, hogy a világ egyetlen időutazója, az orosz származású magyar állampolgár, Piotr Fedorov megjárta a távoli jövőt, majd az ott szerzett tudásával visszatért a saját idejébe, és egy új technikával élve emberek millióihoz szólt televízió műholdakon, telefonokon, de még a mikrohullámú sütőkön is, elmondva, hogy a jövőben mit talált. Megosztotta a képeket és mintákat, amiket magával hozott; filmfelvételeket, fotókat az aznapi újsággal, a rák ellenszerét, a megoldást a globális felmelegedésre, a nem megújuló energiahordozókat helyettesíteni képes, soha el nem fogyó kristályokat, és tervet a világbékére. Európa vezető nagyhatalmává tette Magyarországot, amikor elmondta a víz sokszorosításának titkát. Tíz évig bolyongott az időfolyamban, majd bezárkózott az Idő Múzeum alagsori kutatólaborjaiba, és visszavonult a terepszemléktől, de megígérte, hogy száz év múlva, amikor a fiatal önmaga elutazik a mostanihoz, interjút ad egy általa választott újságírónak, és felfedi minden titkát az időutazásról.
Az ajtón át kilépett három sárgaruhás nő és három sárgaruhás férfi. Színpadi mosolyukon vakufény csattant, lépteiket a tömeg felbúgó ovációja kísérte. Mind a hatan ismert sztárújságírók voltak. Kanalat formáltak a jobbkezükből, és elegánsan integettek az összegyűlteknek. Az öltönyös férfi egyenként bemutatta őket, de Fruzsina nem tudott figyelni. Megfogta a vállát egy kéz, és mire hátrafordult, a főnökével, a lapszerkesztővel találta magát szembe. Annyira belefeledkezett a fotózásba, hogy el is felejtette, a főnöke hívta őt ide. Egyszerre érezte magát kínosan, és egyszerre lett kíváncsi.
– Csakhogy itt van! – kiabálta túl a főnöke a töméntelen hangfoszlányok és a fényképezőgépek kattogásainak örvényét. – Jöjjön velem!
Azzal karonragadta az összezavarodott Fruzsinát, és begyömöszölte magukat az emberek rengetegébe. A lány gyorsan eltette a fényképezőjét, és végig a táskáján tartotta a kezét, mert attól félt, hogy ellopják. A lapszerkesztő megkerülte az Idő Múzeumot, és kievickélt a tömegből egy hátsóajtó felé, melyet két biztonsági őr fogott közre. Intett a fejével nekik, mire az egyik betessékelte őket.
Mikor az ajtó becsukódott Fruzsina mögött, a pár pillanatig tartó, végeláthatatlan sötétséget felváltotta a kigyúló, mennyezeti lámpák fénye, kévét ontva az ólomfehér folyosóra, aminek a végéből egy vízszintes, üvegfalú lift gördült ki. Fruzsina és a főnöke beszálltak, majd velük együtt a lift kisiklott egy hatalmas, gömbszerű térbe, ahol nem lehetett látni az aljazatot, a liftsínek a levegőt szelték át, és csak fentről tartotta őket itt-ott egy rúd. Fruzsina nem félt annyira, de azért beljebb húzódott a kilátás elől, viszont minden irányból üvegfalak vették őt körbe, ezért kénytelen volt egy helyben megállni, és összehúzni magát olyan kicsire, amennyire csak tudta. A főnöke sem reagált másképpen, és ez némiképp meglepte Fruzsinát. Azt hitte, ő már járt itt.
– Miért hívott ide? – kérdezte Fruzsina.
– Ó, hát az nagyon különleges dolog, és meglepően egyértelmű is.
A vízszintes lift ekkor kikötött egy légstégnél, ahonnan egy újabb, ólomfehér folyosó nyújtózott valahová. Fruzsina kiszállt a kinyíló üvegajtókon, pár lépést megtett, majd amikor azt vette észre, hogy a főnöke nem követi, visszafordult.
– Maga nem jön?
– Nem. Az időutazó magát választotta. Menjen csak egyenesen előre. Már várja magát.
Az üvegajtó becsukódott, majd a lift megindult visszafelé, egyedül hagyva Fruzsinát a meglepettségével együtt. Őt választotta ki az időutazó? Vajon miért pont őt, és miért nem az egyik sárgaruhás embert ott kint? Fruzsina megrázta a fejét, és óvatosan kisétált a stégre, hogy jobban megnézze magának a helyet. Teli volt liftsínekkel, és sokkal nagyobbnak tűnt, mint kívülről az Idő Múzeum, de erre nyomban talált is magyarázatot: az aljazat kivételével minden irányban tükrök fedték a falakat, és azok keltették a borzasztóan nagy tér érzetét. Arra viszont nem tudott rájönni, hogy miért is építették ezt az átriumszerűséget. Olyan volt, mintha kiszakadt volna egy hatalmas darab az épületből, és csak sínek kötötték volna össze a megmaradt részeket. Fruzsina készített pár képet róla, majd továbbindult a folyosón.
Egy ideig senki nem jött vele szembe. Félt, tudta, hogy félt, a keze remegett, levegőt alig kapott, de valamiért úgy érezte, már járt itt, rengetegszer végigment ezeken az ólomfehér folyosókon, és szinte mindegyik ajtóról tudta, hogy mi van mögöttük. Hiába borzongott bele a gondolatba, hogy ő mindig csak kívülről csodálta az Idő Múzeumot, nem tudta elhessegetni az érzést, hogy nem először látja belülről. Négy ajtó után balra elágazik a folyosó, majd újabb öt után ismét lesz egy kereszteződés, majd meglát egy sziluettet felderengeni a folyosó végén. Amikor valóban meglátta azt az alakot ott álldogálni, amint őt figyeli, a szíve kihagyott egy ütemet, mintha csak időt adott volna Fruzsinának, hogy vegyen egy nagy levegőt.
– Már vártam magát – nyúlt egy ráncoktól barázdált kéz Fruzsina felé. A lány némán belekarolt az idegenbe, és visszafojtotta a megjegyzését, hogy már ő is.
– Piotr Fedorov vagyok, az időutazó.
Felesleges volt mondania. Nem lehetett senki más, hiszen rajta már jócskán látszottak az idő vasfogának harapásnyomai, az itteni biztonsági őrök pedig mind fiatal és izmos emberek voltak, fekete öltönyben, míg ő fehér köpenyt viselt, ráadásul az egy évszázad alatt megszilárdult magyarja alatt is kiérezhető volt egy kis enyhe akcentus, ami orosz voltáról árulkodott.
Már egy perce ballagtak csöndben, amikor az időutazó hirtelen elnevette magát.
– Milyen illetlenség, hogy azt várom, hogy maga törje meg a csendet! Bizonyára meg van illetődve. Miért is magát választottam, hogy elmondjam az időutazás féltve őrzött titkát? Gondolom, az a szörnyű nagy igazság, hogy más kérdései is vannak. Tegye csak fel őket nyugodtan, amíg oda nem érünk, ahova tartunk. Ott majd szeretnék mutatni valamit.
Fruzsina továbbra sem tudott megszólalni. Az ólomfehér folyosókat ólomfehér folyosók követték, a fehér ajtókat fehér ajtók, Fruzsina viszont többet látott bennük: itt veszekedett valakivel, itt fontos döntést hozott, és itt rájött valamire. Igyekezett belekapaszkodni ezekbe a semmiből jött emlékekbe, és nem átadni magát az ájulásnak, ami egy ideje már kerülgette őt.
– Mik ezek az emlékek?
– Á, igen, az a szörnyű nagy igazság, hogy az orosz halászfalu rejtélye minden időben kísérti magát.
Fruzsina annyira meglepődött a válaszon, hogy legyűrte a gombócot a torkában, és igyekezett közvetlen lenni.
– Miféle halászfalu? Én itt csak érzelmeket érzek, de nem látom, hogy mik vannak ezek az ajtók mögött, és mivel magáé ez a hely, és maga beszél ilyen sejtelmesen, úgy gondolom, ennek maga lesz a megmondhatója!
– Nos, nem ilyen kérdésekre számítottam első ízben.
– Ne pof… ne beszéljen itt badarságokat nekem! Maga is tudja, hogy itt valami nincs rendben. Emberelje meg magát, és tegye félre a formaságokat!
Az időutazó megtorpant. Az egyik ujjával a nyakán levő redőhöz nyúlt, mint aki elgondolkodik.
– Máskor pont azzal volt baja, hogy nem voltam túl hivatalos. Sokkal jobban kedvelem a mostani énjét. Ne grimaszoljon itt nekem, még kitérek a hitemből, maga soha nem szokott grimaszolni!
– Hogy érti azt, hogy a „mostani énemet”?
– Kedvesem, az a szörnyű nagy igazság, hogy itt maga volt, azaz hogy lesz az időutazó. Én csak a maga szerencsétlen flótás asszisztense vagyok, aki visszaröppent a múltba, és nem tud hazatérni.
Most Fruzsina nevetett fel.
– A legabszurdabb az egészben az az, hogy ezt el is hiszem magának. De… Ha jól értem, azt várja tőlem, hogy újra feltaláljam az időutazást, és visszavigyem magát a saját jelenébe?
– Hogy őszinte legyek, nem, nem vágyok visszakerülni a mellé a hárpia mellé. Elnézést, nem magára értettem, magát még nem fertőzte meg az a fanatizmus, mint a jövőbeni példányát. A lapszerkesző úr már elmondta, hogy mit várok magától: hogy interjúvoljon meg engem.
Fruzsina újra felnevetett. Az időutazó finoman előrelépett egyet, és amikor látta, hogy Fruzsina követi, határozottan elindult.
– A nevetése ámbár úgy látszik, mindig is fanatikus volt, tudom, hogy maga még más, mert én korábbról is ismertem magát, mielőtt még feltalálta az időgépet. Nos, az a szörnyű nagy igazság, hogy valóban én váltottam meg ezt a világot. Csak sétálgasson még velem ezeken az emlékekkel teli folyosókon, és majd megérti.
Fruzsina fejében egy összeesküvés-elmélet rajzolódott ki: a főnöke biztos összebeszélt az időutazóval, hogy vigye végig emlékátalakító gázokat kibocsátó folyosókon, és addig mossa a fejét, amíg rá nem jön, hogy mostanában túl sok szabadságot vesz ki. Fruzsina ezt nem igazán hitte el, de akkor valósabbnak tűnt, mint a százéves ember szavai.
A folyosó egy viszonylag tágasabb lépcsőfordulóhoz ért, ahonnan újabb folyosók ágaztak el, és lépcsők vezettek fel és le.
– Nem akar készíteni rólam egy holografikus fotót? Látom, a keze bizonytalanul körözget a táskája felett, és most itt pont jók a fényviszonyok.
Fruzsinát váratlanul érte a kérés, és a figyelmét már régebben elvonta a lépcsőkorláton túli mélység, ami bár a sötétségbe veszett, újabb emlékekkel kecsegtetett.
– Előbb menjük le oda.
– Hmm, szerintem máskor nem találunk ilyen jó alkalmat.
Az időutazó túl makacsnak bizonyult ahhoz, hogy Fruzsina vitába szálljon vele. Fruzsina nyögvenyelősen visszafordult az időutazóhoz, elővette a fényképezőgépét, és beexponálta az arcát. Hirtelen egy újabb emlék hasított a fejébe, minek következtében majdnem az ólomfehér padlóra esett a gép, de még idejében utána tudott nyúlni.
– Itt történt az a baleset – jelentette ki.
– Igen, ez a szörnyű nagy igazság.
– Ezt még hányszor fogja mondani?
– Az a szörnyű nagy igazság, hogy még jópárszor, legalábbis abban a jövőben, ami az én múltam.
Fruzsina vett egy mély levegőt, és elindult az alsóbb szintek irányába, ahol a válaszokat remélte a kérdéseire. Kisvártatva az időutazó is követte a lépcsőn, akit magában Fedorovként kezdett emlegetni.
A lépcsősorok nem tartottak olyan soká, mint azt Fruzsina következtetni tudta volna szemmértékből, de ez már nem is érdekelte, amikor egy sötét helyiségben meglátta egy helikopter sziluettjét kibontatkozni. Az időutazó időközben felkapcsolta a lámpákat, melyek megvilágították a helikoptert.
– A legendák szerint egy helikopterből építette meg az időgépet – mondta Fruzsina. – Ez a helikopter viszont nem kelt bennem emlékeket.
– Persze, hogy nem! A maga időgépe csak egy doboz, ez valóban az én időgépem!
– Pedig milyen jó ötlet, imádom a helikoptereket. Mindig helibuszon utazom.
– Ebből is látszik, hogy maga nem az a Kovács kisasszony, akit én ismertem.
– Képes időt utazni?
– Képes bizony, de nem olyan értelemben, mint azt maga hiszi.
– Tehát nem. Akkor miért kötődöm hozzá ennyire? Milyen emlékeim vannak vele kapcsolatban?
– Azt én nem tudom. Magát sohasem érdekelték a helikopterek.
– Még hogy nem? Most biztosan mindjárt azt mondja, hogy az újságírás se érdekelt soha.
– Ami azt illeti, az volt a legnagyobb álma, de ahogyan most elnézem magát, nem azon jár az esze, hogy anyagot gyűjtsön.
Fruzsina nyomatékosításképpen elővette a fényképezőgépét, és lefotózta minden egyes részét a helikopternek. Nagy nehezen bele is ült, de már nem akart kimászni. A garnitúra lehengerlően ezüstszínű volt, mintha tényleg ezüstből lett volna, de erre rácáfolt az, hogy milyen kényelmes volt benne ülni.
– Maga is érzi? – kérdezte az időutazó. – Száz éves roncs már, de amikor megvettem, a világ egyik legjobbja volt. Én ezzel utaztam időt. Megépítettem egy csodálatos, aprócska várost, ahol az emberek békében éltek, a víz tisztítása és az energiaellátás többé nem volt gond, lefilmeztem, majd úgy tettem, mintha egy időutazásról tértem volna vissza a helikopteremmel. Így váltottam meg a világot.
– Akkor… akkor azok a felvételek nem igaziak? – hökkent meg Fruzsina.
– Igen, ez a szörnyű nagy igazság. A jövő korántsem volt ennyire békés, Kovács kisasszony átvette a világ felett az uralmat.
– Szóval a rák ellenszerét is maga találta fel.
– Nem, csak mivel az emberek azt hitték, a jövőben tényleg fel lesz találva, reménnyel a szívükben kezdtek el dolgozni rajta, így ők maguk fel is találták.
– Ez… ez arcot csapóan különös. Mármint ez az egész. De miért nem lepődöm meg? Miért kezdek emlékezni rá?
– Mert az egész hely beitta a jövőbeni énjének emlékeit. Maga okozta a balesetet a lépcsőházban, amikor ebbe az idősíkba kerültem, méghozzá direkt. Hozzámvágott egy lombikot, tele ezernyi apró, rendkívül sűrű időfolyammal, melyeket Kovács kisasszony az emlékeivel toldozott össze. Nem csak én jöttem az Idő Múzeumba, hanem ezeket az emlékeket is magammal hoztam.
– Maga is emlékszik arra, amire én?
– Nem, bennem nincsenek meg az emlékei. Beszívódtak a falakba, és amikor úgy érezték, magához tartoznak, az elméjébe költöztek.
Fruzsina kipattant a helikopterből, majd határozott léptekkel a lépcső felé indult.
– Fedorov, helyre kell hoznunk a hibát. Nem csak ezt, hanem mindet. Jöjjön velem, de előtte kapcsolja le a lámpákat. Vagy nem emlékszem, vagy soha nem is tudtam, hogy hol vannak a kapcsolók.
– Az a szörnyű nagy igazság, hogy igaza van.
Fruzsina újra az ólomfehér folyosókon találta magát. Az ajtók továbbra is ugyanolyanok voltak, de Fruzsina észrevett rajtuk itt-ott egy barázdát, ami megkülönböztette őket egymástól. Feltépte az egyiket, és anélkül, hogy körülnézett volna a helyiségben, rutinosan elvett a falról egy fehér köpönyeget, magára terítette, majd odalépett egy pulthoz, ahol lombikok hada sorakozott fel különböző színű, szagú és állagú vegyülettel. Ösztönösen begyújtott egy bunsen-égőt, és dolgozni kezdett. Húsz perc után Fedorov is belépett a szobába. Lihegve az ajtónak támaszkodott.
– A magam… száz… évével… hosszú ide az út.
– A mi időnkben az emberek akár kétszáz évet is megéltek, maga nem olyan öreg. Szedje már magát össze, Fedorov!
– Az a szörnyű nagy igazság, hogy elegem van ebből a hangnemből.
Fedorov odalépett Fruzsina mellé, és finoman elvette azokat a dolgokat, amikkel dolgozott, miközben azt mondta:
– Hagyja csak, volt időm rá, hogy rájöjjek a megoldásra, mindössze csak egy hajszálra van szükségem magától.
Fruzsina óvatosan kitépett egy tenyérnyi hosszú szálat a hajából, amit Fedorov olyan gyorsan vett el, hogy ezen a mozdulaton tisztán érződött, hogy mennyire várt erre a pillanatra. Hagyta őt dolgozni, szép csendben leült egy körasztal mellé, és tanulmányozni kezdte a helyiséget. Míg kint minden ólomfehér volt, itt meleg színek uralkodtak, és képek lógtak a falon, és habár egy kisebb labor tette ki szinte az egészét, mégis hangulatos volt. Csak egy dolog ütött el a többitől: egy kép a falon, mely egy egykori halászfalu romjait ábrázolta. Nyomban magára vonta Fruzsina tekintetét.
– Harapás! – kiáltott fel. – Ugyanolyan harapás, mint ami itt, az Idő Múzeumban van!
– Örülök, hogy így gondolja – mondta Fedorov. – A másik énje szerint én csak felnagyítottam a dolgokat, amikor elkezdtem gyanakodni, és azt mondtam, hogy az a szörnyű nagy igazság, hogy valamit sikerült elkutyulnunk, és az idő kiharapott egy darabot abból a régi, orosz halászfaluból.
Igaza volt. Fruzsina nehezen tudta elképzelni, hogy majd egy olyan ember fog válni belőle, aki figyelmen kívül hagy egy ilyen észrevételt, ami valószínűleg az ő saját orrát is ki kellett, hogy bökje.
– Mit gondol, hogyan történhetett?
– Nos, az a hipotézisem, hogy a halászfalu fele nem helybelileg tűnt el, hanem egy másik idősíkba került, és ez nem történhetett másképpen, mint ahogyan a maga emlékei is átkerültek ide.
– Az csak az én, vagyis a másik énem fejében játszódott le, ez pedig a valóság.
– Az is a valóság, amiből a fejébe férkőztek a másik énjének az emlékei.
– Fedorov, sajnos nem emlékszem mindenre, pedig szeretnék. Úgy érzem, a másik énem a nyilvánvalótól való elzárkózásával titkolt valamit, de nem tudom, hogy mit. Öm… ugye, nem zavarom magát, amíg maga ismét megváltja a világot?
– Nem, és ha már zavarásról van szó, nem zavar, hogy nem szólítom folyton úrnőnek?
– Kollégák vagyunk, Fedorov!
– Jó tudni. A másik énje mindig megkövetelte.
Már Fruzsina nyelve hegyén volt, hogy mégegyszer megkérdezze, hogy biztos nem zavarja-e az, hogy beszél hozzá, de inkább csöndben maradt, és elbűvölten figyelte, ahogyan Fedorov öreg és göcsörtös kezei szinte zongoráznak a különféle eszközökön és műszereken.
Egy óra múlva Fedorov, kezében egy lila színű folyadékot tartalmazó kémcsővel leült Fruzsina mellé, és az orosz halászfalu képére meredt.
– A kezemben van mindennek a megoldása – jelentette ki.
– Nem mindennek – tört fel valahonnan mélyről Fruzsinából. – Egyre több mindenre emlékszem, ahogyan bántam magával, és ahogyan lenéztem. Ezek nem az én emlékeim! Maga mindig kíváló asszisztens volt, sőt, talán én voltam a maga asszisztense.
Federov arca elkomorult.
– Jelen helyzetben megértem az érzelgősségét, pár óra alatt kifacsarodott az élete. Maga is értse meg az enyémet: az a szörnyű nagy igazság, hogy egy öregember vagyok, aki mindig kapható egy ilyen lelkizésre. A korombeliek általában visszatekintenek az életükre, viszont én ilyenkor a jövőt látom magam előtt. Helytálló a feltevése, hogy maga volt az én asszisztensem, mert egy ideig valóban így volt. Rosszabbul bántam magával, mint maga aztán velem, és úgy gondolom, megérdemeltem azt a szörnyű ötven évet maga mellett.
Fedorov gyanakvóan Fruzsina táskájára pillantott.
– Holopoloska.
– Újságírói szokás! – tiltakozott a rágalmazás ellen Fruzsina. – Ne aggódjon, nincs bekapcsolva!
– Szeretném, ha mégis bekapcsolná.
Fruzsina szótlanul tette, amit Fedorov kért. A férfi felállt az asztaltól, és sétálni kezdett.
– Bármikor felmondhattam volna, de nem tettem. Egy egyszerű, húszéves, orosz tudós voltam, aki a szerelem miatt Magyarországra költözött.
– A felesége nemrég halt meg a másik időben. Részvétem.
– Talán majd egyszer találkozom Laurával az időfolyamban, mégegyszer utoljára. Ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, amikor a karrierem lefelé ívelt. A kort és a lehetőség hiányát tette felelőssé a dekadencia miatt, de tudtam, hogy valójában szakmát tévesztettem. Ha hiszi, ha nem, esetleg emlékszik rá, hogy kíváló szakács vagyok, akit lenyűgöz a tudomány, habár ahhoz nem ért, aminek nincs köze cukorhoz vagy sóhoz. Amikor találkoztam magával, tudtam, hogy maga bizony jól választotta meg a munkáját, habár váltig állította, hogy újságírónak kellett volna mennie. Lenyűgözött a szakmabeli rátermettsége, és nem lepett meg, hogy végül tanítványból a mesterem lett. És most itt vagyunk, mint mester és mester, avagy tanítvány és tanítvány.
– Ehhez csak egy harapás kellett az időbe.
– Az a szörnyű nagy igazság, hogy ez nem is olyan nagy baj. A maga másik énje tudásával felvértezve száz év alatt volt időm megtalálni a megoldást. Itt van a kezemben.
Fedorov jelentőségteljesen felmutatta a lila színű folyadékot.
– Jól mutatna ez a cikk mellett – tette hozzá.
Fruzsina előkapta a fényképezőgépét, és csinált egy fotót.
– Ez a kis labor valaha az enyém volt. Immunis minden időbeli változásra. Kisasszony, ha majd elmegy, feltétlenül vigye magával a holopoloskát, és a fényképezőgépét se felejtse itt, mert amikor az időfolyam odakint megváltozik, maga nem fog emlékezni erre a beszélgetésre.
– Hogyan akarja megváltoztatni az időfolyamot?
– Az emlékei nem a falakból jöttek. Belőlem, a balesetkor mind belémivódott, ámbár csak lappangva, és csak magában kelhettek életre.  Nekem nincs másik énem, én a jövőböl jöttem, én egyszerre vagyok most mester és tanítvány. Az a szörnyű nagy igazság, hogy minden szál hozzám vezet, csak én válthatom meg a világot.
Amikor Fruzsina rájött, hogy Fedorov mire készült, már késő volt: a férfi a szájához emelte a kémcsövet, és megitta a folyadékot. Fruzsina ösztönösen a gyűrűjébe szerelt holotelefonhoz nyúlt, hogy mentőket hívjon, de Fedorov azonnal összeesett, és nem mozdult többé. Fruzsina még ellenőrizte a pulzusát, de tudta, hogy hiába keresi, nem fogja megtalálni. A férfi ráncok öltelte arcán mosoly nyugodott. A szemhéja le volt hunyva, mintha csak aludt volna.
– Tényleg maga volt az időutazó – suttogta maga elé Fruzsina. – Valóban magáról szóltak a június tizenharmadikai ünnepek, mert bár hazudott, maga adott reményt az embereknek arra, hogy jobbá tegyék a világot, hogy feltalálják a rák és más régi betegségek gyógymódját, hogy véget vessenek a háborúknak, hogy elejüket vegyék a természeti katasztrófáknak. Hogy jobbá tegyék a világot.
 Fruzsina letépte a táskájáról a poloskát, és beledobta egy „víz” feliratú üvegcsébe. Nem akarta, hogy valaha is úgy gondolja majd, hogy Piotr Fedorov egy csaló, hogy nem találta fel az időutazást, és hamis információkat adott a jövőről. Egyúttal annak is az elejét vette, hogy letérjen az újságírási szakmáról, és a világ ura legyen, de legfőképpen azt kerülte el, hogy szívtelenné váljon.
Eltette a holografikus fényképezőgépét, és kisétált az ólomfehér folyosóra.

Mindenütt látogatók nyüzsögtek az ólomfehér folyosókon. A megzavarodott újságíró, Fruzsina eltévedt a tömegben. Megkérdezte az egyik nőtől, hogy merre kell mennie az ünnepségre, mire az látva a csupa sárga ruháját, készségesen felajánlkozott, hogy majd elkíséri.
Egy átriumba ment Fruzsinával, ahol találkozott a férjével, majd jó szórakozást kívánva magára hagyta lányt. A helyiség tökéletesen négyszögletű volt, sehol sem voltak tükrök, és az emberek lábai egészen a padlóig értek. Mind pezsgővel a kezükben figyelték a fenti galériát, ahol egy fiatal, orosz arcú ember lépett a korláthoz.
– Hölgyeim és uraim! – szólt a férfi. – Piotr Fedorov vagyok, az időutazó! Nagy megtiszteltetés önöknek, hogy itt lehetnek, amikor kiválasztom azt az egy szerencsés újságírót, akinek interjút adok.
Fruzsina undorodott a férfi önteltségétől, és valamiért furcsállta is, mintha nem ilyennek ismerte volna. Megrázta a fejét, és elfelejtette a pillanatnyi agyszüleményeit. Nem ismerheti személyesen Piotr Fedorovot.
– Kovács Fruzsina! – mondta váratlanul a nevét az időutazó. – Kérem, jöjjön fel a második emeletre! Emberek, utat neki!
Pár perc múlva egy elektronikus kandalló előtt ült az időutazóval szemben, egy kávézóasztalka körül. A falon egy kép csüngött, amely egy hiánytalan épületű, orosz halászfalut ábrázolt. Fruzsina diszkréten a táskáján levő holopoloskához nyúlt, de nem találta azt a szokott helyén. Rutinosan kitapogatta a vésztartalékként rárakott poloskát a táskáján. Felnézett a vele szemben ülőre, és igyekezett úgy elmondani a betanult szövegét, hogy az spontánnak tűnjön.
– Piotr Fedorov, az időutazó! Most elárulja nekem minden titkát az időutazásról, de úgy gondolom, jobb, ha nem szaladok ilyen előre. Beszéljen magáról, hogy többet megtudhassak arról az elméről, aki feltalálta az időutazást!
Úgy érezte, csodálatosra sikeredett a színjátéka. Színpadi mosolyát felváltotta egy igazi mosoly, amikor arra gondolt, hogy milyen jó cikket fog ebből összehozni. Vetett egy büszke pillantást a sárga ruhájára, amely sztárújságírói mivoltát hivatott jelezni, majd újra az interjúalanyára emelte a tekintetét.
– Nos, nem titok, hogy most sikeres vagyok, sőt, én vagyok a világ legsikeresebb férfija, de az a szörnyű nagy igazság, hogy már azelőtt is az voltam, mielőtt feltaláltam az időutazást. A feleségem, Fedorov Laura a világ legszebb, legokosabb nője, és aki olyan szerencsés, hogy a férje lehet, méltán lehet sikeres.

Az időutazó felesége nevének említésére Fruzsina mosolya még szélesebb lett, és habár nem tudta az okát, úgy érezte, a világ tökéletes.


A zsűri véleménye


Isabella Reed: Kedves Zsuzsanna! Nem hiszem, hogy bárki ennél bonyolultabb sztorit ki tudott volna találni a kép alapján. Pluszpont az ilyen szintű találékonyság, de őszintén, a végére már totál összezavarodtam, nem volt világos. Látom, hogy törekedtél az igényességre, ami sikerült is és ez értékelendő. A humoros részek sokat oldottak a hangulaton. Volt egy-két elírás, plusz a sok "ólomfehérezés" szinte már idegesítő volt.
Azt hiszem, ha nem egy novellában kellett volna megírnod, sokkal jobb sztori kerekedhetett volna belőle.
Gratulálok!

Szatti: Bámulatos novella volt! Ötletes, fantáziadús, kreatív és lebilincselő! Az első sortól az utolsóig nagyon élveztem! Hangulatos volt, tetszett a stílus, a fogalmazásmód, a közlés megválasztása - az E/3. személyre értve -, és ahogyan ábrázoltad a cselekményt! Részletes volt, informatív és semmit sem éreztem feleslegesnek! Remek novella, remekül megírva!

Victoria: Különleges és fantáziadús lett a műved. Én nem így képzelném el 3015-öt de érdekesen leírtad. A végén kicsit belezavarodtam, hogy miért lett a főszereplőnek olyan jó kedve. Volt még pár rész ami nem volt olyan tiszta de összességében tetszett.

2015. április 3., péntek

Nusi novellája


Megmagyarázhatatlan


A fülemben dübörg
ő  zene ütemére ráztam a fejem, miközben az ablakon bámultam kifelé. A fák körvonalak nélkül, elmosódva suhantak el mellettünk, én mégis egy örökkévalóságnak éreztem az utat. A zenelejátszóm épp a kedvenc számomba kezdett bele, mikor valaki gyengéden megérintette a térdem.
Unottan néztem fel és kelletlenül kihúztam az egyik fülemb
ől a fülest.
- Édes, megtennéd, hogy egy picit lehalkítod? - kérdezte anya óvatosan. Pszichológusként nagyon profin kezeli a duzzogórohamaim és mindig sikerül óriási b
űntudatot keltenie bennem az "irracionális viselkedésem" miatt. Most is elszégyelltem magam, elvégre nem az ő hibája, hogy tizenévesként a hátam közepére kívánom a családi nyaralást. Úgyhogy halvány, bűnbánó mosoly kíséretében aprót bólintottam és nyugodtabb, kevésbé őrjöngő albumra váltottam, biztos ami biztos.
Valószín
űleg elszundítottam, mert legközelebb, amikor tudatába kerültem a környezetemnek, a kocsi már nem mozgott, a szüleim pedig épp a csomagokat rámolták ki az autó hátuljából.
- Jól aludtál, prücsök? - kérdezte apa egy hatalmas b
őrönddel küszködve, miután kikászálódtam.
Kicsit nyújtózkodtam és megmozgattam elgémberedett tagjaim, majd elégedetten bólintottam.
- Igen - mosolyogtam rá kipihenten. Alvás után mindent jobb színben lát az ember, én legalábbis,  úgyhogy pillanatnyilag megfeledkeztem a koncertr
ől és az azt követő házibuliról, amikről le kellett mondanom, és csak élveztem a ragyogó napsütést és az enyhe szellőt, ami meglebegtette a hajam.
- Hanna! Mi az ördögöt pakoltál te ebbe a b
őröndbe? Képtelen vagyok ezt is felvinni! - szólt rám apa a kocsi mellől, mire kicsit elvörösödtem. De hát nem tudhattam biztosan, mire számítsak, mindenre fel kellett készülnöm! Apához érve elvettem tőle a termetes piros bőröndöt és leakasztottam a válláról az egyik hátizsákot is.
Valóban kicsit elszaladt velem a ló, ugyanis mire én felküzdöttem magam a bejárat el
őtti lépcsőkön, a szüleim már a lift előtt vártak rám, papírokkal és kulccsal a kezükben.
- Nincs sok id
őnk, 10 perc múlva indul a csoport - mondta anya a szoba előtt, míg apa a zárral küszködött. - Csak felfrissítjük magunkat és aztán már megyünk is vissza.
És valóban, tíz perccel kés
őbb már a buszon zötykölődtünk, a kijelölt idegenvezető és a többi turista társaságában, pedig nem hittem volna, hogy tényleg sikerül elkészülnünk.
- Hova is megyünk tulajdonképpen?- fordultam anyához, mert a nagy sietségben ezt az aprócska információt elfelejtettem megtudakolni.
- Craco-ba. Tudod, a szellemváros, amir
ől meséltem neked.
Sóhajtva d
őltem hátra. Na persze, szellemváros. Jó vicc.
Az út nem volt hosszú, maximum 20 perc, de sokkal többnek érz
ődött. A csoportunkat csupa idős ember alkotta, ami természetesen nem lenne gond, minden tiszteletem az övék, de nagyon sokat és nagyon hangosan beszélnek, ami hosszú távon bizony fárasztó lehet.
- Sorakozó, emberek, a sz
űk utcákban nem lehet csordaként haladni - kiabálta az idegenvezető, annak ellenére, hogy volt mikrofonja. Én beálltam néhány lépéssel a szüleim mögé, nem voltam olyan hangulatban, hogy végighallgassam felnőtt emberek létére nevetséges diskurzusuk.
Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy az idegenvezet
ő hangját is kizárjam, ami elég nehéznek bizonyult, mivel időközben megtalálta a mikrofont, a kiabálást viszont nem hagyta abba.
Szép lassan, kettes-hármas sorban elindultunk, olyan igazi nyugdíjas tempóban. A busz alig több, mint száz méterre rakott le minket a város bejáratától, de ilyen sebességgel id
őbe telt még ezt a rövid távot is megtenni.
Amint azonban elhaladtunk az els
ő házak mellett, valami megváltozott. Mintha fuvallat suhant volna végig a városon, a levegőt hirtelen sokkal hűvösebbnek éreztem és egy pillanatra a nap is elbújt. A karom csupa libabőr lett, a szívem pedig nyugtalanul vert mellkasomban.
Igyekeztem nem foglalkozni furcsa közérzetemmel és próbáltam magamba szívni a látványt, amit ez az elképesztő történelmi város nyújtott. A házak falai erősen omladoztak, az ablakok üres szemekként meredtek rám, a tényleg nagyon szűk utcák és a város fölé magasodó torony kísérteties hangulatot árasztottak. Egyszerűen nem tudtam szabadulni az
érzéstől, hogy valami más, valami nem stimmel. És akkor megláttam az egyszerű kis szobát, amit korábban nyilván ajtó védett, mára azonban védtelenül tárult az emberek szeme elé.
Tulajdonképpen nem volt benne semmi különleges, az egész város ilyen helyiségekkel volt tele, de engem valamilyen er
ő pont ehhez a kis szobához húzott. A lábam önálló életre kelt, gondolkodás nélkül kiléptem a sorból és közelebb mentem az ajtónyíláshoz. A csoport nem foglalkozott velem, mindenki elmélyülten társalgott, amiért rendkívül hálás voltam. A régi küszöb helye fölött egy pillanatra hezitáltam, aztán nagy levegőt vettem és beléptem a szobába. Amint a lábam megérintette a poros, törmelékekkel tarkított kőpadlót, a környezetem eltűnt, a szüleimet sehol nem láttam, teljesen egyedül voltam. Illetve...
A szoba átalakult, többé nem az az üres, leharcolt látvány tárult a szemem elé. Takarosan be volt rendezve, narancssárga függönyök keretezték az ablakokat, a földet padlósz
őnyeg borította és a közepén egy kislány ült, egyik kezében játékbaba, másikban ezüstszín fésű és tiszta hangon énekelt. Nem hiszem, hogy észrevett, mert akkor biztosan megijedt, vagy legalábbis meglepődött volna. De ő csak énekelt és gondosan fésülte a baba haját.
Nem tudom, mennyi id
ő telt el, nem bírtam levenni róla a tekintetem. Arra eszméltem fel, hogy a padló szokatlanul remeg, mintha, mintha... földrengés?! 
Legnagyobb rémületemre a kislányt cseppet sem zavarta, hogy a padlónak egyáltalán nem szabadna mozognia, teljesen nyugodtan üldögélt tovább a babájával. Kiabálni akartam, de nem jött ki hang a torkomon, oda akartam futni hozzá, de földbe gyökerezett a lábam. Teljesen kétségbeestem, egyszer
űen nem bírtam felfogni, hogy mi történik és fogalmam sem volt, mit kellene csinálnom.
Ekkor azonban megjelent egy n
ő, futva érkezett egy oldalsó szobából és valamit kiáltott a kislánynak, amit nem értettem, valószínűleg azért, mert olaszul beszélt. Az ő arca is pánikról árulkodott és eszeveszetten dobálta bele a különböző dolgokat ( konzervborsótól kezdve a plüssmaciig mindent) egy hátizsákba. Végül megragadta a lányka kezét és kirohantak a lakásból, egészen pontosan ki azon az ajtón, amiben én álltam; elmentek mellettem, mintha ott sem lettem volna.
Csak álltam ott és próbáltam megfogalmazni magamban, hogy mi is történt most itt. Sokáig nem vettem észre, hogy a föld már nem remeg, és az otthonos kis szoba helyett ismét csak por és törmelék van el
őttem. Tettem néhány óvatos lépést, de ezúttal nem történt semmi, minden maradt a helyén. Valami megragadta a figyelmem a földön, így lehajoltam és felemeltem az ismerős tárgyat, de az csak még jobban összezavart. A fésű volt az. A fésű, amit a kislány, aki eltűnt, elejtett a nagy sietségben. Egyetlen gondolat kavargott bennem: mi történt?
- Hanna?- hallottam mögülem apa hangját. Zsebre vágtam a fés
űt és megfordultam, igyekeztem normális arcot vágni.
- Csak meg akartam nézni, bent mi van- magyaráztam, és odaléptem mellé.
- Jobb, ha nem maradunk le- karolt belém és felzárkóztunk a fájdalmasan lassan haladó csoporthoz. Nem bírtam koncentrálni, végig azon kattogtam, hogy mégis mi a csudát láttam. Kizárt, hogy ez megrendezett volt, erre még az olaszok sem képesek. De akkor mi volt?
Amint visszaértünk a panzióba, én bevackoltam magam a laptopom elé és igyekeztem mindent kideríteni a szellemvárosról. Megtudtam, hogy földcsuszamlások, földrengések hatására a teljes belváros lakosságát evakuálták, olvastam egy csomó élménybeszámolót hozzám hasonló turistáktól, de nem igazán éreztem okosabbnak magam. Senki semmiféle hasonló élményr
ől nem tett említést és nekem továbbra sem volt fogalmam róla, mi történt, de határozottan nem tetszett, hogy valami  történt. Nem hiszek a szellemekben, soha nem is hittem és nem rejtettem véka alá a véleményem. Senki semmivel nem tudott meggyőzni a természetfeletti létezéséről. De akkor mivel magyarázom ezt?
A következ
ő napokat is töprengéssel és kutakodással töltöttem, illetve sokat nézegettem a talált fésűt, de az nem csinált semmit. A szüleimnek is biztosan feltűnt, hogy nem vagyok önmagam, de szerintem betudták tizenéves lázadásnak és többnyire békén hagytak. Sajnos azonban az idő nem segített, egyre bizonytalanabb és zavartabb lettem. Hiába igyekeztem logikus magyarázatot találni, erre a helyzetre nem volt. Bármennyire nehéz volt elfogadni, bele kellett törődnöm, hogy a történtek megértése felettem áll, kevés vagyok az univerzum rejtelmeinek megértéséhez.
Jó pár év eltelt azóta, és továbbra sincs magyarázatom. Egyetlen hasonló élményben sem volt többé részem, mégsem tudom pillanatnyi elmebajként elkönyvelni a Craco-ban történteket. Még soha nem voltam ennyire biztos a bizonytalanban. És ami a fés
űt illeti? Azt megtartottam. Arra emlékeztet, hogy bármennyire okosnak és mindenek felett állónak érezzük magunkat, egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy kicsússzon a lábunk alól a talaj. Ez segít felkészülni bármire, amit az élet hoz...



A zsűri véleménye


Isabella Reed: Kedves Nusi! Végtelen lehetőséged volt, egy egész várost kaptál. Szépen megragadtál egyet, kár, hogy a végén már nem történt fordulat. Így eléggé befejezetlennek éreztem. Szépen írsz, már csak az ötleten kell csiszolni.
Gratulálok!

Szatti: Nagyon tetszett a történeted! Jól ismertetted a cselekményt, a helyszínt részletesen és érzékletesen ábrázoltad, könnyű volt beleképzelnem magam az adott jelenetbe! Tetszett a misztikusság, a titokzatos cselekményfelvezetés és ahogyan minderre választ adva, mégis nyitva hagytad a sorokat és az olvasóra bíztad a gondolatokat! Gratulálok a történetedhez!

Victoria: Tetszett, ahogy az esemény megváltoztatta a lányt, valamint a téma és a fésű metaforája is jó volt. Talán valami csattanó vagy plusz esemény még dobott róla de azért gratulálok hozzá.