12:32
Az
órák vége számomra általában a bujkálás kezdetét jelenti. Ám ma több okból sem
tudok eltűnni szem elől. Először is, Noah egész nap a nyakamban lohol. Nem
tudok napirendre térni az aggódása felett. Zent bezzeg nem látom sehol.
Másodszorra
pedig Holly. Barátokká váltunk, legalábbis szerinte. Nekem ez túlzásnak tűnik,
de nem szólalok meg, mikor a kapcsolatunkat firtatja. Ehelyett hagyom, hogy
elkísérjen ebédelni, majd az udvarra, majd a kollégiumba. Még mindig jobb, mint
Noah-val beszélgetni.
– Egyébként sajnálom a fiúdat.
Erre a mondatra felkapom a fejem.
– Kit?
Holly felvonja a szemöldökét.
– Zent.
– Mi van vele?
– Kirúgták. Nem hallottad? Azt hittem, ezért mászkálsz
inkább a cuki bátyjával.
A döbbenet megbénít. Nem is tudok válaszolni Hollynak.
Felállok, és az ablakhoz vonszolom magam. Noah az udvaron van pár haverjával,
nevetve mesél valamit. Eszembe jut, milyen nyúzott volt ma reggel.
– Ez mikor derült ki? – krákogom.
– Tegnap. Este át is költöztették egy nevelőintézetbe.
Tonnányi pletyka terjeng róla az egész suliban, és te nem hallottál még róla?
– Nevelőintézet? – Egyre mélyebbre és mélyebbre
zuhanok a sötétségbe.
– Igen… basszus, Audrey, totál sápadt vagy. Ülj le!
Semmit nem tudtál róla?
– Tegnap találkoznunk kellett volna, de nem jött.
– Hát most már tudod, miért nem.
Az agyam képtelen felfogni az előbb elhangzottakat.
Előbb ijedt, majd dühös leszek. Noah. Az a szemét! Még hogy Zen órán van! Kiviharzok
a szobából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése