Noah haverjai előbb vesznek észre, mint ő. Elhallgatnak az arcomon tomboló érzelmek láttán. Mire az agyontetovált szemétláda megfordul, én már meg is bántam, hogy engedtem az ösztöneimnek.
– Magunkra hagynátok? – szól oda a többieknek Noah,
mire azok vállat vonva elsétálnak.
Végigcsorog egy könnycsepp az arcomon.
– Hol van Zen?
Semmi jogom számon kérni. Semmi jogom sírni miatta.
Semmi. Pont amennyit érek. Vagy amennyit az életem ér.
– Csínó – nyúl az arcom felé Noah. Hátrébb lépek,
miközben szinte vadállatiasan felmordulok.
– Hozzám ne érj!
– Ne haragudj! Nem tudtam, hogy mondjam el. Nem
akartam fájdalmat okozni.
– Fájdalmat? – ismétlem hisztérikusan. – Nem érzek
fájdalmat. Nem érzek semmit! – ordítom. Elég valószínű, hogy épp, minden
különösebb ok nélkül, idegösszeomlásom van.
– Nyugodj meg! – vonja fel a szemöldökét Noah, amivel
épp az ellenkezőjét éri el.
Felpofozom. Olyan természetesen és bátran, hogy utólag
magam sem hiszem el.
Ő villámló szemekkel néz rám. Újra az arcához nyúlok,
sokkal lassabban. Letörlöm az alapozót. Ott vannak a nyilak a szeme alatt. Egy
jel. Ő más világhoz tartozik. Én nem tartozom ahhoz a világhoz.
Hirtelen elkapja a kezem, és megcsókolja az ujjaimat.
Annyira meglep, hogy elfelejtek tiltakozni.
– Megcsókolsz? – suttogja a tenyerembe.
Kiráz a hideg, a gerincemen forró izgalom fut át, és e
két ellentétes érzés teljesen összezavar.
Ő lehajol, én pedig lábujjhegyre állok. Hatalmas
kezeit a derekamra helyezi, én pedig beletúrok a hajába. Olyan édes és meleg a
lehelete, hogy elbódulok.
– Gyűlöllek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése