Oldalak

2012. május 25., péntek

Virrasztó


Hiába nyomja vállam évezredek súlya,
Nem hunyhatom le szemem már soha újra,
Kínoz a remény csalfa fénye,
Csak melletted lehet végre vége. 

Ringass, suttogj, altass!

 Könyörületet ossz ez árva rabnak,
Ki megragadt a kegyetlen időben,
S nem jön enyhítő álom fejére.
Sóvárog a szomjoltó, sötét éjre,
Mégis a hajnal vakító gúnya érte.
Törhetetlen vasat font karjára, szívére,
Lelke nem szállhat érdemtelen helyére.
Nem értheti létének bűnét,
Elvették mind tiszta emlékét,
Eldobta, mit akkor nekiadtak,
Most már vissza nem kaphatja!

Virraszt az örök béke helyett,
Büntetés vagy tán menedéke ez?
Hisz mit kap lent, ki nem akar élni?
Halála után nemcsak álmát kérnék.

Egyensúly

Emlékszem, gyermekkoromban apám gyakran mesélt nekem. Tudta, ha a lényeghez vezető, fontos dolgokat szimbólumokkal helyettesíti, könnyebben megértem történeteit. Így volt ez a szerelemmel, a dühvel, a féltékenységgel, jókedvvel meg még sorolhatnám.
A fájdalom és az öröm jelképei különösen megragadták a fantáziámat. Egész életemben végigkísértek; ha játszhattam, ha ötöst kaptam az iskolában, amikor felvettek az egyetemre, majd mikor megkaptam a remélt állást, a lelkemben a fehér galambot köszönthettem, az életöröm és szeretet forrását.
Ám ha néha elestem, vagy csúfoltak, ha nem sikerült egy-egy vizsga és nem kedveltek a kollégák, a szenvedés és fájdalom éjfekete holló képében kapirgált a szívemben. Így mesélte egykor édesapám, én pedig mindig így képzeltem.
Aztán a búcsú napján, mikor az élet elvette tőlem, amit a legjobban szerettem, Őt, aki annyi mindenre megtanított, aznap alkonyatkor az erdőben ülve szorosan öleltem a hollót, aki kíméletlenül marta bőrömet, cafatokra szaggatva a szívem.
Akkor egy pillanatra újra a hangját véltem hallani.
Arra kért, hogy tárjam szét a karjaim. Megtettem.
- Az élet legnehezebb leckéjét tanítom most meg neked – szólt. Bólintottam, bár még nem tudtam, mire gondol. – Most ereszd! – kiáltott fel bennem, mire szemem előtt megelevenedett a fekete madár képe, amint kirepül a markomból.
- Mi a lecke? – suttogtam könnybe lábadt szemekkel kutatva a hang forrása után, szinte meg sem lepődve a képzelgésemen.
- Teremts egyensúlyt! – felelt az, majd tekintetemet a lágy szellővel irányítva felfedte a galambot, aki pillantásomra ijedten felröppent. Mohón utána kaptam, de nem értem utol. Zokogva borultam a hideg földre, míg a hang újra fel nem szólított. - Nem kényszerítheted erőszakkal. Csalogasd vissza! De ne csak a galambot, a hollót is, majd tartogasd őket a szívedben, és soha ne ereszd egyiket se. Emlékezz erre:
„Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között. Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtetett. Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.” /Carl Gustav Jung/

A válasz

A szavak órákig ott lebegtek a levegőben, majd a hűvös északi szél tovább gördítette őket, épp mikor már felidézni kívántam tartalmukat.
Kétségek gyötörtek. Végletek közt hánykódtam. Egyik pillanatban még végtelen boldogságot véltem érezni. Ám a következő toronyórakongás már félelmet ébresztett lelkemben: elviselném én a korlátokat? De vajon korlátok azok?
A kérdések úgy bukkantak fel előttem, mint az erdő talaját behálózó gyökerek, miket sem átlépni, sem kikerülni nem tudtam. Elestem bennük.
Csupán egy szó, amivel börtönbe száműzöm szenvedélyem. Ó, de mennyire vágyom én arra a börtönre, bukkant fel bennem a mindent elborító gondolat.
Futásnak eredtem. A réten nyíló virágok, a füvek meghajoltak lábam alatt. A szél még inkább feltámadt, de csak, hogy visszahozza az elvesztett szavakat.
Nem törődve semmivel, rohantam a ház felé. A nagy kőoszlopok ridegek voltak, mint errefelé északon minden, én mégis biztatásnak vettem a mögöttük megbúvó ajtó kitárt szárnyait. Hát vártak!
Berontottam a dolgozószobába, kipirultan, lihegve, mire két meglepett arc fordult felém. Lesimítva szoknyámat, hajamat hátratűrve kértem elnézést, mosolyomat azonban nem tudtam leplezni, amit apám megbotránkozása váltott ki.
- Zabolátlan leány! – kiáltott fel az öreg.
- Ha megbocsát, apám, – hajoltam meg felé – szeretnék válaszolni az úrnak – fordultam aztán a másik szobában álló férfihoz, kinek arcára azonnal feszült izgalom költözött. – Önhöz megyek, uram!

2012. május 1., kedd

Novellapályázat: Hogyan győztem?


A Nyitott Szemmel magazin novellapályázatot hirdet „Hogyan győztem” címmel. Beküldési határidő 2012. június 30. A legszebb pályaműveket kötetben jelentetjük meg.

A NYITOTT Szemmel magazin Hogyan győztem címmel novellapályázatot hirdet. Olyan pályaműveket várunk, amelyek személyes erkölcsi győzelmekről, azok lelki tanulságairól szólnak. Kiemelt témaként ajánljuk az irigységből, a féltékenységből, az indulatosságból, a haragból, az anyagiakhoz való túlzott kötődésből, vagy a valamilyen káros szenvedélyből (alkohol-, dohány-, drog-, tv-, internet-függés stb.) történő szabadulásról szóló elbeszéléseket.
Csak az igényes, irodalmi stílusban megírt pályaműveket áll módunkban értékelni. Az írások 2–5 A/4-es oldal terjedelműek legyenek. A pályázaton kizárólag jogtiszta, máshol még meg nem jelent írások vehetnek részt.
Beküldési határidő: 2012. június 30.
Címünk: szerkesztoseg@nyitottszemmel.hu. (Az írások beérkezéséről minden esetben visszaigazolást küldünk.)

Pályázati díjak:
I. helyezett: 30 ezer Ft
II. helyezett: 20 ezer Ft
III. helyezett: 10 ezer Ft

Különdíjak: 1 éves előfizetések magazinunkra

A legszebb pályaműveket kötetben jelentetjük meg. A kötetben szereplő szerzőket írásaikért a kötet tiszteletpéldányaival honoráljuk.