Hiába nyomja vállam évezredek súlya,
Nem hunyhatom le szemem már soha újra,
Kínoz a remény csalfa fénye,
Csak melletted lehet végre vége.
Ringass, suttogj, altass!
Könyörületet ossz ez árva rabnak,
Ki megragadt a kegyetlen időben,
S nem jön enyhítő álom fejére.
Sóvárog a szomjoltó, sötét éjre,
Mégis a hajnal vakító gúnya érte.
Törhetetlen vasat font karjára, szívére,
Lelke nem szállhat érdemtelen helyére.
Nem értheti létének bűnét,
Elvették mind tiszta emlékét,
Eldobta, mit akkor nekiadtak,
Most már vissza nem kaphatja!
Virraszt az örök béke helyett,
Büntetés vagy tán menedéke ez?
Hisz mit kap lent, ki nem akar élni?
Halála után nemcsak álmát kérnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése