Oldalak

2011. június 30., csütörtök

12 évesen...

Úúúúú, gyerekek, mit találtam!:D
Ezt a 'regényt', aminek címe sem volt, 12 évesen kezdtem el, de csupán két fejezetig jutottam. Pedig igazán kedveltem Abbyt :)



1. Fejezet

Gyorsan, gyorsabban, csak ez lüktetett a nő fejében, miközben megpróbált még jobban sietni a havas csúszós mellékutcán, magas sarkújában.
Érezte, hogy valaki követi. Érezte a hátában pillantását.
Fuss, fuss, kiabált belül egy hang.
De még mielőtt megemelhette volna a lábát, maga mögül hallotta a lépteket. Kővé dermedt, amikor egy kéz a vállán pihent meg.
Lassan megfordult és majdnem felsikoltott a látványtól.
Egy férfi volt rongyos ruhában. És véres… igen véres volt a ruhája.
Meg fog ölni! Felsikoltott, de már késő volt. A férfi elkapta, és szájára tapasztotta kezét, majd keze egyre lejjebb csusszant.
A nő hiába harapott, sikoltozott és kapálózott, a férfi sokkal erősebb volt…

Abigail felriadt rémálmából. Felült és bokájához kapott, ahol vadászkését szokta tartani.
Nem volt ott. Persze, hiszen az ágyban van.
Nyakán még mindig érezte a kéz szorítását.
Brutális, gondolta. És nap, mint nap ilyenek gyilkolásznak az utcán.
Na de ő sem tud mindenkit megvédeni! Ahogy apját sem tudta…
- Nem! – kiáltott fel a sötét szobában.
A párna alá nyúlt és kivette a kilenc mm-es RG 88-át.
A biztonság kedvéért itt is tartott egyet. Megszokás.
Most kiugrott az ágyból és az ablakon keresztül ugrott a kertbe.
Érezte, hogy valaki figyeli, mint az utcán, álmában.
Meg is találta a betolakodót. Rian.
- Te meg mit keresel itt? – szólt rá mogorván.
- Téged vártalak. Tudtam, hogy megérzed a jelenlétemet, még álmodban sem hagylak nyugodni.
- Észrevettem. Mit akarsz? – lépett közelebb Abigail.
Egyáltalán nem kedvelte Ryan-t.
Bár a fiú megbízható volt, de nagyon ügyetlen.
- Morcosan keltünk? – gúnyolódott a rongyos, koldus kinézetű fiú.
- Mindjárt morcos leszek és azt nem éled túl – fenyegetőzött a nő.
- Jól van jó. Felfogtam – vihogott. – Trudy a kis rendőr haverod újra megkeresett és rólad kérdezősködött.
- Remélem, nem mondtál neki semmit – lépett közelebb fenyegetően Abi.
Fegyverét pizsamának használt rövid nadrágja övébe rejtette.
Akár egy amazon.
- Nem semmit, de nem bírom sokáig, engem is lesittel, ha nem köpök.
- A zsarut majd én elintézem és most a másik dolgot.
- Milyen másik dolgot? – kérdezte, Rian.
- Gyerünk, Rian! Nem érek rá!
- Oké, oké! Kail-ról van szó. Nem akarok panaszkodni, de az öcsi ki akart nyírni.
- Mikor?
- Tegnap, este – felelt Ryan, majd jelezve, hogy végzett a kapun átugorva távozott.
Kölyök, gondolta Abi. Kail, a rohadék sosem tudja hol a helye.
Na és ez a Trudy! Zsaru létére elég vonzó, állapította meg, bár még csak egyszer látta.
Abi az ablakon keresztül visszamászott hálószobájába.
Majd holnap, gondolta és nyugodtan visszafeküdt.
Hűséges barátját – vagyis a pisztolyát – visszatette a párna alá.
A rémálmok most elkerülték, de a férfi arca ott lebegett előtte, mint következő áldozat.

Abi a telefon csörgésére ébredt.
- Ki az? – szólt bele álmosan.
- Itt Martin Trudy hadnagy…
- Mit akar? – szakította félbe Abi.
- Beszélni magával…
- Be akar idézni, kihallgatásra?
- Mi lenne, ha egyszer végig hallgatna…
- Hallgatom – Abi alig bírta elfojtani nevetését.
- Szóval, nem akarom beidézni, mivel nincs okom rá, hanem idézés nélkül szeretném ha mesélne nekem a…
- Hát persze még mit nem! Visszhall! – mondta még, aztán letette és a biztonság kedvéért a csatlakozót is, kihúzta a falból.
- Szemét zsaru – morgott.
Ránézett az órára. Fél hat.
Felkelt az ágyból és a napi fekvőtámasz után elment zuhanyozni.
Felfrissülve lépett ruhás szekrénye elé. Kiválasztott egy khaki színű nadrágot és ujjatlan toppot vett fel hozzá.
Nyár volt. Talán az elmúlt tíz évben a legmelegebb.
Hosszú ébenfekete haját szorosan összefonta. A fonat éppen a derekáig ért.
Aztán a konyhában megpróbált előhalászni egy tiszta tányért a mosogatóból.
A pirítós volt a legegyszerűbb kaja, amit el tudott készíteni.
Épp bele akart harapni, mikor csöngettek.
A falra szerelt kamerás csengőből Kail röhögött rá.
- Mit akarsz? - nyitotta ki az ajtót.
- Szervusz Abi! – köszönt gúnyosan Kail.
- Nincs pénzem és időm se a hülyeségeidre, úgyhogy vagy mondod vagy húzz el!
Kail erre csak beljebb tolakodott.
- Szóval kezdjük! Rian, ki akar nyírni – jelentette ki.
- Ő ugyanezt állítja csak rólad!
- A kis rohadék, még hazudik is! – borult el Kail mindig derűs arca. – Figyelj Abi, bármit is mondott nem igaz!
- Tudod mit Kail? Nem érdekel! Miattam kinyírhatjátok egymást, ha ettől jobban érzitek magatokat, de neked legyen több eszed. Az még csak egy kölyök.
Amikor még viszonyuk volt ez mindig hatott Kail-ra.
A férfi nagyon vonzó volt, de Abi-ben már nem ébresztett olyan érzéseket, mint más nőkben.
Sűrű haja homlokába hullott és arcát egy nagy sebhely szelte át, ami csak vonzóbbá tette.
Arcvonásai határozottak voltak, akár modell is lehetett volna, ha nem lövik el az arcát.
- Te engem is úgy kezelsz! - panaszkodott a férfi.
- Dehogyis! – próbálta lekoptatni Abi, mivel tudta, hogy most megint azzal fog jönni, hogy milyen szép pár voltak.
- Pedig mi olyan szép pár voltunk, de te otthagytál azért a tökfilkóért! – húzta magához Kail, majd gyorsan ellökte, mikor megérezte a nő térdét ágyékában.
- Kail! Van még valami mondanivalód? Nem? Akkor, szia! – lökte ki az ajtón Abi, majd gyorsan becsapta előtte.
Visszaült konyhája pultjához és újra bele akart harapni pirítósába, mikor ismét csöngettek.
Abi letette a fejét a pultra, és nyögve mondta.
- Föladom!
Felállt, majd ahelyett, hogy megnézte volna ki az, azonnal az ajtóhoz ment.
Már csak ez kellett!
- Jó napot Ms. Jackson! – köszönt Martin Trudy őrnagy.
- Miben segíthetek?
- Szerintem elromlott a telefonja, nézesse meg!
- Köszönöm a tanácsot! – nevetett Abi.
- Mi olyan nevetséges? – mosolygott Martin, amitől ellenállhatatlan lett.
- Semmi…
- Rendben, akkor beszélhetnénk a kihallgatásról?
Abi határozott arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Arca elkomorult és apjától örökölt gyönyörű szemei elsötétültek.
- Nem!
- Miért?
- Mert nem! – azzal becsapta az ajtót és ráfordította a kulcsot.
Visszament a konyhába, de már semmi étvágya nem volt.
Újra édesapja jutott eszébe.
Vadászkését felkötötte bokájára. Ahogy hozzáért, elgondolkozott hivatásán.
Miért is lett az ami?
Nem tudta biztosan. Talán apja halála ébresztette rá, hogy nem kell feltétlenül a jó oldalon állni, ahhoz hogy jót cselekedjen. De nem kell feltétlenül a rossz oldalon sem.
Így lett Abi először zsaru, apja halála után áttért a rossz oldalra és a végén a kettő között állapodott meg.
Apa megtanította, gondolta. Figyelj oda a részletekre, azok sokat elárulnak rólad – mondta mindig.
Gondolataiból kopogás térítette észhez.
A terasz ajtónál megint a zsaru. Abi előkapta a vadászkést és háta mögé, rejtve beengedte a férfit.
- Azt hittem sosem fog észrevenni! – mondta az őrnagy.
Abi mögé lépett és állát megtartva nyakához szorította kését.
- Megmondtam, hogy hagyjon!
- Nem tudtam, hogy egy amazonnal állok szemben. Van erre engedélye? – kérdezte, majd egy hirtelen mozdulattal kicsavarta a kezéből és ő szorította Abi nyakához.
De Abi nem adta könnyen magát. Övéből elővette pisztolyát és a férfi lábához, szorította.
- Képzelje ehhez is, van engedélyem! – mondta, miközben a férfi elengedte.
- Igazán?
- Na és még van kérdése? – rejtette vissza kését bokájához.
- Természetesen van, de nem hiszem, hogy megfelelő az időpont – nézett a pisztolyra Martin.
Abi csak most nézte meg alaposan. Barna haja a legújabb divatnak megfelelően volt fésülve. Álla határozott előugró volt. Szeme aranybarna, és orra kissé ferde, valószínűleg eltört, gondolta Abi.
- Tetszem? – kérdezte a férfi mosolyogva.
Ez a kérdés észhez térítette Abi-t.
- Hát persze! Imádom a zsarukat. – mondta gúnyosan, majd fegyverét fölemelve az ajtó felé intett.
- Máris elküld? – biggyesztette le az ajkát a férfi.
- Viszlát! – csapta be a férfi után az ajtót Abi, majd nagyot sóhajtva az ajtónak támaszkodott.
Kezdett elege lenni a rendőrökből, főleg ha ilyen vonzóak.
Később hátra ment a kertbe és fölmászott gyerekkori játszófájára.
Ide építtette házát, ahol évtizedekkel ezelőtt még dédszülei éltek, majd nagyszülei.
Ő szüleivel már a városban lakott, Los Angelesben. Ez a kis település majdnem egy órányira volt a várostól.
A fáról az egész kisvárost be lehetett látni. Szemben egy kis dombocska rajta egyetlen egy sírral.
Egy kislányé volt. A kislány itt élt egy főúri családban körülbelül háromszáz éve. Hősi halált halt huszonegy évesen, miközben sebesült férjét védelmezte. Persze ez csak egy legenda volt. Abi sose hitte el igazán.
A legfelső ágon guggolva figyelte a szomszédokat.
Jobbra a szomszédja egy kedves öreg nő volt, de a házából rettenetes bűz áradt. Pletykák szerint megölte a saját férjét és azt őrzi a pincében.
Tuti nagyi, gondolta Abi.
Balról a szomszédja egy fiatal férfi volt. Néma. Csak Abi tudott vele beszélni. Néha arról beszélnek, hogy milyen naivak azok az emberek, akik éppen mellettük voltak.
Szembe szomszédja egy házsártos vénasszony volt, aki állandóan azt hajtogatja, hogy tudja miféle ipart űz. Persze ezt a hozzá járó férfiakra értette.
Abi két ugrással a földön volt. Teste igazán hajlékony volt és macskaügyességgel ugrált házakon, fákon, vagy ami volt.
Ideje indulni, gondolta miközben pisztolyát és töltényeket tett egy övtáskába.
Ilyenkor a városban volt és munka közben az embereket figyelte. A munka… egy biztosítónál volt tanácsadó. Rém unalmas volt, de jól fizettek.
Motorral ment. Régi szenvedélye volt a motorozás. Már gyerekkorában is imádta a motorokat. Amikor összejött a pénz, azonnal megvette első nagymotorját, egy Suzukit.
Egy fél óra alatt bent volt. Már várták. Persze megint lehordták, hogy késett.
A főnökét utálta. Egy kopaszodó hájpacni volt, aki állandóan melleit bámulta.
Első ügyfele is egy perverz disznó volt. Abi gyorsan megunta, így egy óra múlva kihasználta az egy óra ebédszünetet.
Épp kedvenc ebédlője felé tartott, mikor észrevett egy ismerőst.
Larry. A férfi volt az a tökfilkó, aki miatt otthagyta Kail-t.
Szőke volt kék szemekkel, ellenállhatatlan.
A férfi is észrevette és próbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre, de mikor Abi fenyegetőn rápillantott azonnal megállt és bevárta.
- Szervusz Abi – hízelgett Larry.
- Látom, már van pénzed, hogy kifizesd a tartozásod – fogta meg Larry nem éppen olcsó bőrkabátját.
- Mennyivel is tartozom?
- Egy évvel!
- Jaj, Abikém hagyd ezt már!
- Rendben. Kétszáz dollárral jössz.
- Mi?
- Kétszázzal jössz. Úgy ahogy mondom. Soroljam? Ott volt egy kilences, meg egy…
- Jó, jó kétszáz – adta meg magát Larry és elővette a pénztárcáját.
Abi kezébe nyomott pénzt, majd amíg számolta, eliszkolt.
Persze, hogy egy százassal kevesebb volt. Abi nem ment utána, mivel tudta hol találja, inkább visszaindult munkahelyére.
Főnöke persze megint idegeskedett, de most nem, azért mert késett, Abi ezt érezte.
Főnöke behivatta irodájába.
- Abi, a rendőrségtől keresték magát. Valami Trudy hadnagy. Na halljam mit tett?
- Semmit. Az az őrült rendőr rámszállt.
- Nem csodálom – jegyezte meg halkan a férfi, de Abi még hallotta.
- Tessék? – kérdezte és azon gondolkozott, hol keressen munkát.
- Csak megjegyeztem, hogy nem csoda, ha tetszik annak a rendőrnek – lépett közelebb.
- Á, igen. Megjegyzem, nem ezért keres.
- Akkor miért? Talán az utcán folytatta a munkát?
Abi oda ment hozzá, megfogta a zakója szélét és odarántotta az arcához, hogy hallja, amit mond.
- Lehet, hogy gyilkosságért keres, nem gondolja? Vigyázzon magára! - és úgy nézett a hájpacnira, mintha mindjárt előkapná a pisztolyát és most azonnal végezne vele.
- Ki van rúgva! – üvöltötte a férfi vörös fejjel, de szemeiben látszott a félelem.
Abi szó nélkül elengedte és kiment. Mivel semmit sem tartott íróasztalában csak kulcsait kapta fel és elment. Innen örökre.

Hazaérve az ajtó előtt csomag fogadta Abi-t. A feladó ismeretlen.
Abi-nek rossz előérzete támadt.
És beigazolódott…

2011. június 21., kedd

Any4444-nek (:

Any megkért, hogy csináljak neki videót! Ez sült ki belőle :)

2011. június 20., hétfő

Timsinek :)

Timsi - Túl Lélekhatáron c. történetéhez készült
http://angyalkonyvek.blogspot.com/




Mostanában rám jött a videó készíthetnék, úgyhogy ha valaki szeretne egy ehhez hasonló trailert egy történetéhez, az szóljon! ;DD

2011. június 18., szombat

Pályázati felhívás

Sziasztok!
Püspöki Dorka pályázatára hívnám fel a figyelmeteket, mert ha nem is olvastátok eddig a könyveit, egy próbatételnek mindenképpen jó.:)

Kedves Olvasók!

A következő novellapályázat a Love Canyon könyvsorozat nyolcadik, utolsó kötetével, a Végtelenséggel kapcsolatos!

A téma ezúttal, mely a novella címét is adja:

Végtelenség

A kiírás beérkezési határideje: 2011. július 15.

Az eredményhirdetés 2011. július 20-ig kerül fel az oldalra a nyertes novellával együtt!

A pályázatokat a lovecanyoninfo@gmail.com e-mail címre várom, a tárgy mezőben kérem feltüntetni a NOVELLA szót!

HA EGY NAPON BELÜL NEM JELEZNÉK VISSZA, KÉREM AZ ÍRÓT, HOGY VALAHOGY KERESSEN MEG, ÉS JELEZZE, HOGY MI A KÉSEDELEM OKA.
KÖSZÖNÖM!

Az első helyezett jutalma minden esetben 1 db Love Canyon: Végtelenség című könyv.

A nyereményt az eredményhirdetés után juttatom el a nyertesnek!

Az elbírálásnál fontos szempont a helyesírás, valamint, hogy a történet legyen magával ragadó, lendületes, keltse fel az érdeklődést, legyen könnyed stílusú, és olvasmányos.

A pályázatok ne legyenek hosszabbak maximum 4 oldalnál (Word, Times New Roman, 12-es betütípus)!

Sok szeretettel várom az írásokat!
P. Dorka

2011. június 13., hétfő

Facebook

Sziasztok!

Szeretném, ha tudnátok róla: mostantól facebookon is követhetitek a történeteimet. :) Frissekről, kiadásokról, fejezetekről, javításról, sőt még akár játékokról is lehet szó, amennyiben ti is benne vagytok ;)
Lájkolni lehet az oldaldobozban, vagy itt.
Buzdítsátok ismerőseiteket is, hogy csatlakozzanak!
Köszönöm nektek!
b.

2011. június 9., csütörtök

Püspöki Dorka VII. pályázata




Csillagszórás

Megteszi. Meg kell tennie. Érte.
Súlyos csend préselődött az iskola kőtömbje közé. A nyomasztó légkört nem törte meg cipők kopogása, sem elfojtott kuncogások, de még a tanárok szigorú éllel felcsattanó hangja sem.
A Szentháromság Akadémia kísértetiesen nyújtózkodott az ég felé évszázados kőből épült tornyaival, robosztus szobraival és hegyes helyenként kiszögellő tetőzetével.
Jacqueline a sötétbe burkolózott kertben könnyedén talált magának búvóhelyet. Ott aztán megvárta, míg az utolsó takarító is, dolga végeztével, elhajt a bejárat előtti kővel leszórt parkolóból. A lány tudta, hogy még sok ideje van, de már most olyan izgatott volt, hogy alig bírta türtőztetni magát. Nem késhetett, különben újabb kétszáz, szörnyen lassú évet kellett volna várnia.
Jacqueline kilépett a bokrok mögül, majd a legkisebb zajt csapva eljutott az iskola faláig. Szorosan hozzásimult a hideg, enyhén nedves kőhöz, s így araszolt el, egészen a déli oldalig. Alig múlhatott hét óra, de már koromsötét volt. Jack nehezen tudta kivenni, az épülethez képest túl modernek ható tűzlétrát, a falra erősítve. Megigazította a hátán lévő katonai zsákot, majd lendületet véve elindult felfelé. Nem tudta hány fokot kellett megmásznia, mire a tetőre ért, mindenesetre sajgott a válla a megterheléstől, mikor a létra elfogyott a talpa alól.
Nagy sóhajjal dobta le a zsákot. A tető üres volt. Két magasabb kiszögellés között helyezkedett el ez a lapos rész, ami tökéletesen alkalmas volt a terv megvalósításához. Megnézte a mobilján az időt, s újfent megállapította, hogy elég ideje maradt. Már csak a társának kell megérkeznie. Nyolcban állapodtak meg.
Úgy döntött, addig előkészít mindent. Művészi pontossággal illesztette össze a hátizsákból előhalászott műszer darabjait. Egy apró elcsúszás, és nem ér semmit.
- Jack? – jött a suttogás a tűzlétra felől, mire a lány elejtette a kezében tartott lencsét.
- Itt vagyok – szólalt meg, majd a zseblámpáját a hang felé irányította.
Sötét hajon csillant a fény, aztán két fekete szem villant rá.
- Díjaznám, ha nem a szemembe világítanál – jött közelebb a fiú.
Daniel. Két évvel idősebb volt Jacknél, tehát közel tizennyolc. Ugyanolyan állítólagos megszállott, mint a lány, így mikor az felajánlotta, hogy tartson vele, készséggel belógott a híres magániskola területére. Vagyis nem csak ezért. Akármennyire győzködték a többiek, hogy Jacqueline MacCartney klinikai eset, nem mellesleg pedig bizonyítottan akadt már dolga a rendőrséggel, őt mégis hihetetlenül vonzotta. Egyszerűen vágyott a társaságára.
- Készen van? – szemlélte az előtte magasodó készüléket a fiú.
- Nem tudod megállapítani? – vonta fel a szemöldökét erre Jack. – Azt mondtad, értesz hozzá.
- Azt mondtam volna?
- Daniel, – kapott egy ütést a vállára a lánytól – hazug disznó vagy!
Erre Dan felnevetett.
- Nem, nem – emelte fel a kezét védekezőn. – Tényleg értek hozzá!
Jack összehúzott szemmel bólintott.
- Remélem is. Még két óránk van – sóhajtott fel aztán.
- Két óra? – visszhangozta a fiú. – Akkor minek kellett ilyen korán jönnünk?
- Féltem, hogy közbejön valami. Egy itt ragadt gondnok, vagy valami.
Daniel forgatta a szemét, aztán tanácstalanul körbenézett. Az iskola teteje nem sok izgalmat kínált. Volt itt néhány tetőablak, amiken keresztül a közösségi helyiségbe lehetett látni, de ezen kívül mindent száraz levél és azonosítatlan trutymó borított.
- Van ötleted?
A lány megvonta a vállát. Nem gondolta, hogy ilyen könnyen bejut majd az iskolába. És azt sem, hogy itt ragad a tetőn két órára Daniellel, akit alig ismert. Lehuppant a szerkezet alá terített plédre, hátradőlt, majd tekintetével az eget pásztázta. Alig vette észre, mikor a fiú ugyanígy tett.
- Meséltek rólad dolgokat – szólalt meg aztán.
- El tudom képzelni – mosolyodott el erre a lány. – Ki mesélte?
- Nem érdekes. Tényleg lecsuktak?
- Tizennégy voltam. Nem büntethető.
- De elkövettél valamit – csapott le a beismerésre a fiú.
- Felhívták a szüleimet, s amíg vártam, bent voltam az őrsön.
Jacknek nem volt sok kedve erről mesélni. Tizennégy évesen is önfejű volt, s emiatt néha nem úgy sültek el a dolgok, ahogy ő akarta.
- Amióta a suliba jársz, nem beszélsz senkivel. Visszahúzódó vagy. Emiatt, igaz? – Dan nem hagyta annyiban a témát, bár sejtette, hogy ezzel most nem épp a lány vágyott rokonszenvét nyeri el.
Jack nem felelt. Helyette összekulcsolta az ujjait a tarkóján, és a csillagokban keresett menedéket. De mintha ők is azt a történetet mesélnék újra.
- Hallottam, hogy pszichológushoz jártál az eset után.
- Miért nem hagyod abba végre? – ült fel hirtelen a lány, s fekete haját kisimítva arcából, próbált a lehető legharagosabb tekintettel büntetni Danielt.
- Hát jó – vont vállat a fiú, mire bőrkabátja megfeszült a vállán.
Felhúzta térdeit, majd az égre mutatott. Ujja lassan megmozdult.
- Az ott az Aries, a…
- Kos.
- Igen. Ilyenkor októberben figyelhető meg a legjobban…
- Delphi.
- Tessék? – támaszkodott fel az egyik könyökére elkerekedett szemekkel Daniel.
Jack a hajába túrt, majd az előbb mutatott csillagképre meredt.
- Delphinek hívták.
Daniel megértette. Némán várta a folytatást.
- Rengeteget cukkoltuk szegényt.
- Miért? – kérdezte az újra felbukkanó csendet elűzve a lány „társa”.
- Csupán mert más volt, mint mi – rázta meg a fejét Jacqueline. – Tizennégy évesek voltunk. Néhányan fiatalabbak. Akkoriban gyakran lógtunk az egyik bányatónál. Ártatlan szórakozás volt. Egészen addig, míg Delphi a fejébe nem vette, hogy közénk akar tartozni.
Jack tekintete elrévedt, s mintha már nem a csillagokat látta volna, hanem a történteket.
- Eljött a tóhoz, és azt kérdezte, ha bizonyítja, milyen erős, befogadjuk-e. Igent mondtunk. Kíváncsiak voltunk. Aztán mikor beugrott a vízbe, azonnal segítségért küldtem a többieket. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. – Itt elcsuklott a hangja.
- Mi történt? – Daniel keze az övére simult, de ujjai mintha kicsit megfeszültek volna.
- Kihúztam. Túlélte, bár két hétig kórházban kezelték. Mindennap meglátogattam.
- Barátnők lettetek – következtetett Daniel, mire Jack bólintott. – És ezután? Miért jöttél át ebbe az iskolába?
- Delphi három hónapja elköltözött az államokból. Az iskolában valahogy én vettem át a helyét. Én lettem a kiközösített. Engem nem zavart, de anyámék nem bírták, hogy örökké magányos vagyok – vonta meg a vállát a lány.
- Biztosan nagyon hiányzik – ereszkedett közben vissza a földre Dan. – Mármint Delphi.
El sem tudod képzelni, mennyire, gondolta Jack.
- És most jobb a helyzet? Vannak barátaid? – érdeklődött tovább a fiú. Érdekelte minden, ami a vele kapcsolatos. Most már főleg.
- Szerinted? – pillantott rá összeráncolt homlokkal a fekete hajú amazon.
Az ő kíváncsiságát is felkeltette Daniel. Valahogy másnak tűnt. Mintha már ezer éve ismerték volna egymást. Jack nem félt elmondani neki a titkait.
- Hiányzik belőled a vágy, hogy barátokat szerezz – jegyezte meg a fiú. – Észrevettem ám, hogy nem csak én figyeltem fel rád. Sokan megismernének, de te eltaszítod magadtól őket.
- De te itt vagy.
- Ja, mert azt hazudtam, hogy profi csillagász vagyok.
Jack nem tagadta, hogy ha a fiú nem értett volna ehhez, valószínűleg nem engedi, hogy vele jöjjön.
- Miért vagy itt ma este? – terelte hát másfelé a társalgást.
- Mert a barátod vagyok – vetett be egy szívdöglesztő, kétértelmű mosolyt Daniel, ám láthatóan nem hatott Jackre.
- Azt sem tudod, hogy én miért jöttem.
- Reméltem, hogy elmondod.
A lány előhalászott a táskából egy összetekert térképet, aztán kiterítette a földön, kettejük közé.
- Egy csillagtérkép?
Jack bólintott, aztán ujját végighúzta a papíron.
- Kétszáz év után ismét errefelé jön a Hyakutake-üstökös.
- Hya… mi? – nevetett fel Daniel. - És őt nézzük meg? – intett fejével a teleszkóp felé, ami bevetésre készen meredt a sötétségbe.
- Delphi mindig szeretett volna róla egy fotót.
- És te elküldöd neki? – fejtegette a fiú kíméletlenül. – Kedves. De miért nem nézi meg a saját szemével?
Jack felállt, hogy újra ellenőrizze a teleszkópot, valamint a nagy teljesítményű fényképezőgépet mellette.
- Nincs abban a helyzetben – felelt végül.
Daniel nem akarta siettetni a lányt, pedig nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben. Épp eléggé meglepődött azon, hogy ennyit ki tudott húzni belőle.
- Mennyi időnk van még? – kérdezte, mikor Jack visszatért mellé.
- Egy óra, körülbelül. Vagy kevesebb.
- Addig mesélek én – ajánlkozott, és Jack nem ellenkezett. Amúgy is kíváncsi volt a fiú történetére. – Elmondok egy titkot, de nem adhatod tovább. Én is Delphiből származom.
Jacknek tátva maradt a szája.
- Miért nem mondtad előbb? Hogy? Miért? Úgy értem… mikor jöttetek ide?
- Három hónapja – vegyült a fiú hangjába fájdalmas él. – Amikor a húgomnál rákot diagnosztizáltak.
A felismerés mindent a feje tetejére állító könnyeket sodort magával. Jack képtelen volt ellenállni nekik. A mellkasa lüktetni kezdett az elfojtott fájdalomtól, s jeleket karcolt a szívébe.
- Delphi – suttogta. – A bátyja… Daniel… én…
A fiú elmosolyodott, bár ez inkább egy fájdalmas grimaszra emlékeztetett.
- Miért nem mondtad? – A lány hangja leginkább elkínzottan csengett.
- Először nem voltam biztos benne, hogy róla beszélsz, csak sejtettem. Alig ismertem a saját húgom – sóhajtott fel. – A fél életemet magániskolákban töltöttem, olyanokban, mint ez itt, alattunk. Amikor arra kellett hazamennem, hogy Delphi haldoklik, egyszerűen lefagytam… Szörnyű volt. Olyan volt, mint egy idegen, akit sajnáltam, de ennyi. Ma sem tudok másképp érezni, és ezért gyűlölöm magam – tört ki Danielből, miközben idegesen felpattanva bejárta az egész tetőrészt, kezét pedig hol ebbe a falba, hol abba ütötte.
Jack felfogta a szavak értelmét, de nem tudott mit felelni rájuk. Már tisztában volt az elmondottakkal. Sajnos. Delphi számára ugyanolyan idegen volt a bátyja, mint fordítva. Sosem tudott mesélni róla, nem voltak közös élményeik, sem fotóik egymásról. Csupán két furcsa lény, akiket ugyanaz a két ember ruházott, és iskolázott.
A Hyakutake-üstökös pont ezt az időpontot választotta a felbukkanáshoz. Szinte észrevétlenül suhant a több ezer fényes pont között. Daniel vette észre először. A teleszkóphoz rohant, mire Jack is azonnal észbe kapott.
- Megkérdezted, elküldöm-e neki. Miért? – csúszott ki a kérdés a lány száján, miközben megfelelő szögbe állította a műszert.
- Csak tudni szerettem volna, mennyit árulsz el nekem. – Daniel, bár nem értett a csillagászathoz, készségesen segített a lánynak a kamera összeszerelésében.
Jack egy pillanatra ledermedt. Talán ezért volt olyan megnyugtató a fiú jelenléte? Ezért érezte úgy, hogy mindent elmondhat neki? Mert Delphi bátyja volt?
Aztán, ahogy helyeslően a fiú határozott vonásait fürkészte, egy fényes pont tűnt fel a sötét haj felett. A lány szája elnyílt a csodálkozástól. Sosem díjazta barátnője szenvedélyét, de most, hogy itt állt, egy puccos magániskola tetején, egy dögös fiúval, aki nem mellesleg Delphi bátyja is volt, és ráadásként még egy hatalmas csóvás üstököst is láthatott, kezdte megkedvelni a csillagokat.
- Mennyire…
- Kicsi – fejezte be a gondolatot Daniel hátat fordítva. – De gyönyörű.
- A kép – emelte fel a fényképezőgépet a lány. Átnyújtotta Danielnek. – Csináld te!
A fiú gyorsan kattintott néhányat, aztán leült a földre, és onnan figyelte az égen keresztül hasító fénycsóvát.
- Segíts nekem! – szólalt meg, mikor Jacqueline leült mellé.
- Miben?
Daniel nagyot nyelt, mintha nehezére esne kérni.
- Megismerni a húgomat.
Ez a három szó szíven ütötte a lányt. Képtelen volt megfékezni az újra előtörő könnyeit. Daniel átkarolta, majd végig így tartotta, egészen hajnalig, miközben Jack felidézte az összes történetet, ami róla és Delphiről szólt, az elveszett, de aztán meglelt égi csodáról.