Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pályázatra benyújtott mű. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pályázatra benyújtott mű. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. január 23., szombat

Művészetek hete



"Igazán varázslatos alkotás, mintha egy mesebeli erdőben lennénk! A színek vidámak és élettel teliek, a háttérben kibontakozó ösvény izgalmas hatást kölcsönöz. Ugyan a téma elég elcsépelt, de a képnek nagyon kellemes atmoszférája van, ezért kerülhetett a dobogó második fokára.Szintén volt egy pici problémám, a téma sablonosságán túl (amit a fotós legyőzött a hangulati értékkel), szemet szúrt, hogy a középen álló fa alja lemaradt, ami engem egy kicsit feszélyez, mert nem teljes így a fotó.
Mindezeket leszámítva gyönyörű munka, magam is irigylem!" /Szoni/

Szuper verseny volt! Köszönöm szépen :)

2015. április 20., hétfő

Negyedik emelet

inkognitóban.


Figyeltem, ahogy az automatából az utolsó csepp erősen felvizezett tea is a poharamba pottyan. Mérgezett. Pár perc töprengés után otthagytam és inkább a liftek felé vettem az irányt.
Világéletemben utáltam a bezártságot. Mikor a tükrökkel felszerelt felvonóba léptem, éreztem, hogy izzadni kezd a tenyerem. Itt sebezhető vagyok. Ahogy tükörképem, úgy mintha a hangok is megsokszorozódtak volna a fejemben. Óvakodj, figyelj oda!
Szerettem a hangokat. Vigyáztak rám. Figyelmeztettek. Például, hogy a mögöttem álló férfi túlságosan is megbámult. Ki tudja, mire készül.
Megnyomtam a tízes számú gombot, közben reménykedtem, hogy rövid és eseménytelen lesz az út felfelé.
Nem volt szerencsém. A harmadikon egy középkorú férfi szállt be. Fehér köpenyéből leszűrve, egy orvos. Kedvesen rám mosolygott, mire agyamban azonnal megszólaltak a vészjelzők. Több lift is közlekedik, de ő épp ebbe száll? Ez nem lehet véletlen!
- Hányadik hétben van? – kérdezte a férfi.
A tekintetem nyugodt maradt, elmém viszont zsongott. Tudtam! Egyértelműen kutakodik a magánéletemben.
- Huszadik – hazudtam könnyedén. Lehet, hogy ők küldték? Azok, akik mindenáron rá akarnak beszélni valamire, amitől én irtózom.
- Gratulálok! – A férfi kiszállt a negyediken.
Ezt megúsztam, de nem lankadhat a figyelmem.
A négy mindig is egy balszerencsés szám volt az életemben. Negyedikén születtem egy romhalmaz családba. Én voltam a negyedik gyermek, egy olyan helyen, amit soha egyetlennek sem kellene megismernie. Miután kitörtem a nyomorból, négy évig éltem egy olyan férfival, akit sosem szerettem.
Mint akkor, most is minden összeesküdött ellenem. Nem elég, hogy egyedül voltam és terhes, de még legalább öten bezsúfolódtak mellém a kis fémdobozba.
Egyikük, egy alacsony nőszemély, láthatólag feldúltan verdesett karjaival, miközben hadarva szidta a kórházat.
Arrébb húzódtam, amennyire csak tudtam. Nem mintha féltettem volna a hasamban növekvő idegent, de a saját szememet annál inkább.
- Maga meg mit bámul? – förmedt rám hirtelen az ideges újonnan érkezett.
Az izzadtság átterjedt a homlokomra is. A folytonos koncentrálás a tengernyi fenyegetésre hamar kifárasztott.
Nem feleltem a nőnek, csupán a másik irányba néztem. Jobb meghúzódni. Nem voltam biztos benne, hogy a nő nem ezzel az ellenszenves viselkedéssel próbálta leplezni igazi szándékát, ami nem más, mint követni engem. El akar kapni! Visszatoloncolni a nyomornegyedbe a gyerekkel együtt. Vagy akár megölni!
Ismét megnyomtam a tízes emelet gombját. Indulj már! – fohászkodtam magamban.
A legközelebbi állomás már közel volt a célomhoz. A hetedik emelet. Újabb váltás. Újabb utasok.
Egy kislány is az ajtó előtt toporgott, kezét egy nővér szorongatta. Sápadt arcán még látszottak a kórházban töltött napok megpróbáltatásai. A bámulós férfi mögülem hangosan üdvözölte őt, majd véletlenül súrolva a vállam, kilépett hozzá.
- Tartanák egy kicsit, kérem? – szólt hátra mindenkihez a liftben.
A pulzusszámom az egekbe szökött. Hozzám ért! Ha nem indulunk el egy percen belül, a lépcsőt választom. Az talán nem ilyen zsúfolt.
 Figyeltem, ahogy a férfi a folyosón babusgatja a lányt, aki megenyhülve hajlandóvá vált beszállni. Eközben nem tudtam másra gondolni, csak hogy ez is egy ármányos trükk a meglágyításom érdekében.
Végre ismét felfelé suhantunk, mikor valami hideget éreztem az ujjaimon. Lenézve először dühös lettem, aztán egyszerre megértettem.
Ezzel még senki nem próbálkozott. Ügyes húzás. Hatni akarnak az érzelmeimre, és így csapdába csalni.
- Ismerjük egymást? – kérdeztem hidegen, kissé megrázva a kezem, hátha a kislány veszi az adást. – Elengednéd?
- Sajnálom – szólt közbe azonnal az apa. – Engedd el a hölgy kezét, kicsim.
Szerencsére a lány engedelmeskedett.
- Elnézést, – folytatta a férfi – csak túl könnyen barátkozik, mióta nincs velünk az anyja.
Miért beszél még mindig hozzám? És pont arról, hogy a kislánya pótanyának nézett!  Nem dőlök be. Annál több eszem van.
A férfi egészen jóképű, ám számomra ez csupán objektív tény volt. Sosem tudtam volna újra megbízni egy férfiben.
- Hogy hívnak? – próbálkozott újra a kislány vékony hangon, miközben kezet nyújtott, akárcsak egy felnőtt.
 A körmeim a tenyerembe vájtak. Nagy nehezen rávettem magam, hogy megfogjam a nyálas kacsót.
- Kira.
Megőrültem? Kiadtam a saját nevem. Ez túl veszélyes egy olyan embernek, mint én. Aki állandó üldöztetésben él.
- Én Naomi vagyok.
 Csak egy gyerek, de ki bizonyítja, hogy olyan ártatlan is, mint amilyennek kinéz? Manapság már bárkit rá tudtak venni bármire. Talán csak egy színész.
- Te miért vagy itt? – kíváncsiskodott tovább, mire segélykérőn az apjára pillantottam. Ő csupán vállat vont.
Nem színész. Időről időre még előfordult, hogy régi, óvatlan és ostoba énem átvette az uralmat. Ez történt most is.
Ugyanolyan ártatlan gyermek, mint akit a szívem alatt hordok. Aki ellen épp elkövetni készülök valamit, amit ha egyszer még észhez térek, sosem bocsátok meg magamnak.
Nem én akarom így, hanem egy felsőbb erő, estem egyik végletből a másikba. És én bízok ebben a mindennapjaimat irányító erőben. Ő még sosem okozott csalódást, ellentétben velük, akik megnyomorították a fiatalkoromat: a remény és a jóhiszeműség.
Tízedik! Végre! A hangok örvendeztek.
- Aláírok pár papírt – feleltem gyorsan, aztán kilépni készültem.
Egy kis papírmunka, pár hónap, és megszabadulok ettől az örökös az érzéstől. Amíg ez a lény a hasamban van, mindig figyelnek, mindenhova követnek, sőt, talán még a gondolataimban is olvasnak!
A kislány a kezem után kapott.
- Gyere velünk – vinnyogott.
A riadalom megtorpanásra kényszerített. Előre pillantottam, a recepciósra, aki már ismerősként biccentett, és meglengette az előkészített örökbeadási papírokat, majd vissza az idegen kislányra, aki könyörgőn nézett rám. Mint aki tudja!
- Sajnálom – vigyorgott az apja. – Nem érnek rá azok a papírok? Csupán a földszintig kéne kísérnie minket. Nem akarom, hogy jelenetet rendezzen, majd a fél délutánt a vigasztalásával tölteni – biccentett a gyermek felé. – Nagyon akaratos tud lenni.
Vártam a megfelelő választ, de az nem érkezett a szokott helyről.
Teljes némaság. Döbbenten sodródtam az árral. Mi mást tehettem volna? Csaltak, amikor egy kislány állítottak az ellenem vonuló rosszakarók élére.
Rendben, ma ti nyertetek, üzentem gondolatban azoknak, akik kitervelték ellenem ezt az egészet, majd visszaléptem a liftbe.
Miután bezárult az ajtó, a tükörbe nézve egy pillanatra csodálatosnak láttam magam, s minden gyanakvó kommentár nélkül simítottam végig domborodó hasamon. Még egy mosolyra is tellett a kezemet szorongató kislány számára.
A hangok csupán a negyedik emelet környékén szólaltak meg újra.


2013. április 12., péntek

Csendkúra - érvelő esszé


 Tumblr_ml2h8slyuh1qafc06o1_500_large



A tökéletes csend csak ritkán bukkan fel világunkban. Amit nap, mint nap megtapasztalunk, felfedezünk két hang közt, az csupán töredéke a csendnek. Gyönyörködünk benne, megnyugszunk tőle, segítségét kérjük bánatunkban, örülünk, hogy létezik, esetleg félünk tőle, a baj előjeleként fogjuk fel. De eközben sejtjük, hogy a tökéletes csendet csupán halálunk után érthetjük meg és érhetjük el.
Az értelmező kéziszótárt fellapozva a következő meghatározásokra bukkanhatunk: „1. Hang nélküli állapot, amikor az adott helyen nem lehet hangot érzékelni; semmiféle hang nem hallatszik.” Ez az a csend, ami a legritkábban fordul elő, ekkor környezetünkkel együtt lelkünk is elcsendesül. Megfoghatatlan, szinte Isten közeli jelentése van. Ezért tűnik fel oly gyakran a haláltól való félelem megtestesítőjeként, vagy éppen a túlvilági lét gyönyörűségét ábrázolni kívánó képekben.   
„2. Zajtalan állapot. Zajt megelőző vagy követő viszonylag nesztelen állapot.” Ez a meghatározás már ismerősebb mindenki számára. Ez bukkan fel beszélgetéseinkben, a zenében, életünk során a leggyakrabban. Sokszor jelentéktelen, csupán két hangot összekötő semmiség, aminek létét észre sem vesszük. Pedig a csend szükségszerű, az egyik leghasznosabb teremtmény, a nyugalom földje, gondolatok atyja, istenek csatornája, és alkotók ihlettára.
Már az ókorban felismerték hatalmát, legtöbbször szertartások, temetések kelléke volt. Az egyiptomi halotti mágia csúcspontja gyakran a teljes némaság elérése volt, ezt ugyanis a beteljesülés pillanatának tartották, amikor az elhunyt új, földöntúli életét megkezdhette.
A nomád indiaiak a halált a gonosz győzelmének tartották, ezért a holttesteket a „Csend tornyába” vitték, ahol az megtisztult, s így nem szennyezte többé a szent földet.
A Bibliában is többször találkozunk a csenddel. Olvashatunk isteni csendről, az ezzel körülvett titkokról, mint amilyen a teremtés is, „amelyre az örök idők során hallgatás borult” (Róm 16, 25).
 „Ideje van a hallgatásnak és ideje van a szólásnak.” (Préd 3,7) A Prédikátor így fogalmaz az „okos csendjéről”, ami a mai ember életéből lassan kikopik, helyét átveszi az üres, végtelen szócséplés, a gépek zümmögése, dübörgése.
A csend halála azonban nem új keletű probléma. Az Olaszországban alapított kamalduli rend szerzetesei 1009 óta némasági fogadalomba vonulnak az egyre hangosabb világ elől, megszakítva kapcsolatukat a külvilággal, valamiféle tökély elérésének érdekében. A remeték így próbálnak közelebb kerülni Istenhez. Évente két napon engedélyezett számukra a beszéd. Ezek egyikén így magyarázták fogadalmukat: „Utat engedünk Istennek, hogy megszólalhasson bennünk.” „Csendesülj el az Úrban és várd őt.” (Zsolt 37, 7)
Áprily Lajos hasonló céllal könyörög Kérés az öregséghez című versében: „Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, / taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.” A költő a halálra készíti fel magát, hogy mikor a „folyó torkolatához” ér, tisztán, „készen” léphessen „a túlsó partra”. Ehhez a „zuhatag-szájú emberek” kizárását és „gyökeres szavakat” kér.
Pilinszky János 1965-ben több tartalmas csendet is említ Rejtezkedő Isten című cikkében. „Rejtezkedő Isten? Igaz, a csend mögött közöny is lakhat, üresség is lapulhat. De az ostya csöndjét megelőzte a kereszt csendje, s az ostya csöndjében azóta Isten keresztje áll.” Az ostya csöndje, maga Isten jelenléte, maga a szeretet, míg a kereszt csöndje Krisztus, a hit, és ezek nem léteznek egymás nélkül, egymást táplálják.
Máskor így szól Pilinszky az isteni csendről: "Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan csendes volt - csúszott ki számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ennél hitelesebben válaszolni. A föltámadás számomra épp csendességében - isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok, a csírázás, a születés és a fogantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi." (Új Ember, 1977. április 24.)
Márai Sándor a következőre hívja fel a figyelmünket 1943-ban kiadott Füves könyvében: „Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes.”
A halál és Isten csendje tulajdonképpen ugyanaz, csupán az emberben kiváltott reakció változik. Ady Endre például fél attól, hogy a „jó Csönd-herceg eltiporja”, ha abbahagyja a fütyörészést. Látomás-versében sejtelmes folyamatosságba burkolja a csendben rejlő halált, ami egész életén végigkíséri, ugyanúgy és mégis ellentétesen, ahogy Weöres Sándor nevezi „gömbölyűnek” a hallgatást Négy korál című költeményében. Ezzel ő tökéletesen szabályosnak, soha meg nem szűnőnek és oltalmazónak mutatja a csendet, ami „segítőn átölel”. „Ne is hiányold a beszédet”, szólít fel a költő.
Zelk Zoltán pedig így ír egy haikujában a halál közelségéről: „Már hallgat a szív. Fölhangosodnak Isten léptei.”
Weöres Sándor többször ír az „emberi”, töredékes csendről, ami nem ér fel az eddig felsorolt égig nyúló jelképekkel, ám mindennapi életünk része. Létezik magányos, szeretetteljes, meghitt, döbbent és rettegő, vihar előtti és vihar utáni.
Csend című versében a világűr némaságáról ír, ami betölt mindent, de már elhasznált, hisz „rozsdája a lárma”. Az emberiség feltalálta a gépeket, élete felgyorsult, míg mára odáig jutott, hogy a legtöbbeknek nincs ideje hallgatni a csendet.
„A nagy világ jótétedet / Nem tudja s útál tégedet.” – írta Csokonai, mikor versben könyörgött a „magánossághoz”, - ami magában hordozza a csendességet -, hogy látogassa meg, hisz ez enyhített szerelmi bánatán: „Végetlen álmaidba elfelejtem / Világi szenvedésemet”, és ez „teszi naggyá a bőlcseket”. Nem utolsó sorban pedig a költő elmélyülhet gondolataiban, alkothat: „Tebenned úgy csap a poéta széjjel, / Mint a sebes villám setétes éjjel; / Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből világokat.” A csendben végtelen lehetőségek rejlenek.
 „Körülöttem akkora a csend, hogy szinte hallom / ablakon koppani a holdsugarat.” Lucian Blaga, román költő így kezdi Csend című művét. Éjjel, amikor az emberek világa lelassít, lehetőségünk van hallgatózni. Az effajta csendben szólal meg a bensőnk, gondolataink, melyeket a rohanó nappal idején félresöprünk. „Mellkasomban / egy idegen hang született, / és valami vágyról énekelt, / mely nem enyém.”
Van üres, értelmetlen némaság is, melyet nem irányít semmi, nincs célja, unott és szürke. Tolsztoj így fogalmazza meg: „Mögöttünk örök csend, előttünk is örök csend, és létünk rövid idejét úgy kell leélnünk, hogy a futó pillanat boldogságával töltsük be a csend egész megmérhetetlen ürességét.” Vagyis az üres perceket ki kell töltenünk valamivel, de ne zajjal tegyük, hanem olyasmivel, ami lelkünket gyarapítja!
Kortárs irodalmunkban már ritkábban találkozhatunk eme megfoghatatlan dolog magyarázatával. Bereményi Géza Csönded vagyok című verse viszont utat találhat minden korosztályhoz. A Cseh Tamás által is megzenésített versben a csöndet a költő megszemélyesíti, mely nem áradozik, nem vigasztal, csupán mindig kéznél van, jövőbe mutat, és az égig emelkedik. „E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. / Ha rám így kedved van maradhatok, / ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, / se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.”
És hogy mit is hozott Weöres Sándornak a csend, amiről a Hódolat a tűztengernek című írásában olvashatunk? Miután a „vásár zajában” nem találta meg a boldogságot, a csend „mindig visszahúzta”. Ebben talált rá a lelki békéjére, a teljességre.
Álljunk meg hát egy pillanatra, és ha a tökéletesség elérése, a teljes való kizárása túl nagy falat is számunkra, próbáljuk megtalálni a csendet, a harmóniát önmagunkban! Nem kell hozzá olyan csendkúra, melyet manapság már pénzért is lehet kapni. A zsibongás lehalkítására van szükség, a lélek nyugalmára, a természetre, mielőtt még megfeledkezünk róla és beleolvadunk egy olyan világba, ahol imáinkra gépek felelnek.


XIX. Országos József Attila Mese-, Vers- és Novellaíró Pályázat, Weöres Sándor tiszteletére meghirdetett kategória - Különdíj

2012. augusztus 30., csütörtök

Eredmény

Egy újabb remek pályázat ért a végéhez :)
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj3Amxa_Si-2w7rhZrXsB0tVolnSP2Z5p23DsOzn2ZxWSmiJP3MTGEERLIiSnIE7Bu_b_sIcNo-L10SQq9_RnI2H6fdDCRRgnrniysfKCQWysZDKCr9jgP7RQ0CNF9CMkgJue5HB7GCSFE/s1600/isabella.jpg
2. helyezett: Isabella Reed
Végeredmény:
    Epika 54/65 83%
    Dráma 12/14 86%
    Líra 20/21 95%

Összesen:
     86+1/100
87%-os dolgozat
Az eredményhirdetés itt: 
 És az oldalon megtaláljátok a feladatokat is.

Merengve gyújtottam világosságot,
Elűzve az éjnek borús árnyait,
Feledte lelkem az óvatosságot,
S kitárta szárnyait.

2012. január 6., péntek

Püspöki Dorka pályázata



Képtelen vonzódás

Újabb monoton egyhangúságban ledolgozott nap, felesleges szavakkal kibélelve, migrénnel a tetején.
Noll már hónapok óta alig aludt, fejében a pesszimistábbnál pesszimistább gondolatok kergetőztek, lassan az őrületbe kergetve ezzel. Most is épp egy dögunalmas konferenciáról vezetett hazafelé, s bármennyire is fáradt volt, valahogy nem volt kedve az üres lakásba hazatérni.
Megdörzsölte égő szemeit, majd kikapcsolta a rádiót, és belemerült az élet nagy kérdéseinek fejtegetésébe…
Az autó csikorgó kerekekkel fékezett. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem gázolta el az út közepén toporgó lányt.
Noll tombolva ugrott ki a luxusautóból. Mikor a sötétben a fényszórók felfedték előtte a törékeny testet, a szívroham kerülgette, hogy nem tud majd időben megállni. Azonnal tovaszállt a fejfájása, a fáradtsággal együtt. Most legszívesebben puszta kézzel megfojtotta volna a félszeg, őzikeszemű lányt, akinél vagy két fejjel magasabb volt.
– Jól van? – ragadta meg a karját, aki erre riadtan összerezzent, s eddig az autóra szegezett barna szemét Nollra irányította.
– Miért állt meg? – kérdezte, mire a férfi szeme elkerekedett. Ez egy őrült, gondolta, aztán jobban felmérte: a kicsi, törékeny alak egy szál, piszkos, fehér hálóingben didergett a kora őszi éjszakában. Mezítelen lába sáros volt, bokáján több karcolásból is szivárgott a vér. Egy pillanat alatt felfogta: Ő tényleg egy őrült!
– Az intézetből jött? – utalt Noll a félórányira fekvő elmegyógyintézetre.
A lány elmosolyodott.
– A nevem Amy – nyújtotta a kezét.
– Noll – fürkészte továbbra is gyanakvóan a férfi. – A St. Teresából jött?
– Szép autó – engedte a füle mellett a kérdést ismét Amy. – Miért állt meg?
Noll türelmetlenül fújtatott. Előhalászta a mobilját, majd mérgesen fel-alá kezdett járkálni, hogy térerőt keressen. Végig érezte magán a lány tekintetét, és ez felettébb zavarta. Ki tudja, miért zárták oda, gondolta, bár nehezen tudta elképzelni, hogy ez az esetlen kislány esetleg erőszakos lenne. De megszökött, ez biztos. És valahogy csak ki kellett jutnia…
– Noll?
A férfi felkapta a fejét.
– Fázom – fonta maga köré a karját Amy.
Noll azonnal ugrott, levette bélelt kabátját, és a lány vállára terítette.
– Szálljon be! – mutatott az autóra. Idegesen a hajába túrt. Most mihez kezdjen vele?
Tanácstalanul szállt be mellé. Hosszú percekig csak meredtek egymásra, mintha olvasnának a másik gondolataiban. Végül Noll törte meg a csendet.
– Vissza kellene, hogy vigyem.
– Akkor rossz irányba indul – hívta fel rá a figyelmét Amy, miközben Noll a gázt adott.
– Hová akart eljutni? – kérdezte a férfi elengedve a füle mellett Amy megjegyzését. Épp most szegett meg valamit, amit eddig biztosnak hitt.
– A városba… talán – vont vállat Amy. – És maga?
– Én ott élek.
– Úgy érti, ott élt – mosolyodott el a lány. Noll értetlen pillantást vetett rá, de nem firtatta. – Noll?
– Tessék?
– Már egy végtelenség óta várok magára.
Na jó, ez már tényleg hátborzongató, gondolta a férfi arrébb húzódva. Ki ez a nő? Akár törékeny, akár nem, kétségtelenül ijesztő.
– Mi a vezetékneve? – próbálta terelni a beszélgetést.
– Milton.
Noll meghökkent. Ismerős volt neki a név. Talán olvasta valahol?
– Amy Milton – ismételte halkan, s egyre inkább az volt az érzése, hogy már hallotta valahol. – Miért került oda? – Nem pont a legokosabb kérdés, emlékeztette magát a férfi. 
– Azt hittem, tudja. Ugyanazért szenvedünk.
– Mi van? – taposott a fékbe Noll. Mélyeket lélegezve próbálta lenyugtatni magát. Hisz a nő az intézetből jött, természetes hogy összefüggéstelenül hablatyol. De akkor vajon okos dolog-e a városba vinni?
– Sajnálom – suttogta ekkor Amy, amivel megenyhítette Nollt. Ismét elindult, bár most már sokkal bizonytalanabbul fogta a kormányt.
Meg sem próbált beszélgetést kezdeményezni. Akármennyire is elbűvölte a lány külseje, remélte, hogy nem szólal meg az út során. Sajnos nem volt szerencséje. A távolban már feltűntek a város fényei, enyhítve egy kicsit az autóban uralkodó feszültséget, mikor Amy újra megszólalt.
– Miért hoztál ide?
– Mert erre kértél. – Noll már rég feladta, hogy megértse a lány gondolkodását, vagy annak hiányát. Egész nyugodtan tudott hozzáállni a fura kérdésekhez.
– Ezt tettem volna? – A kérdést elnyomta egy rendőrautó felharsanó szirénája. Noll a visszapillantóban látta, hogy nincsenek messze, és úgy tűnt, neki villogtatnak.
Mit csinálsz? – kérdezte magától, mikor gyorsított. Megtébolyult egy ismeretlenért? Amy nevetve vette tudomásul, hogy útitársa segít neki. Hálásan a kezére tette apró ujjait, aztán megkönnyebbülten hátradőlt.
A férfi már távolról sem volt ennyire nyugodt. A rendőröket nem tudta lerázni, és tudta, ha beérnek a városba, kénytelen lesz lámpáknál manőverezni. A fejében a káosz lett az úr. Nem erre számított, mikor elindult.
Amy Milton, Amy Milton, zakatolt a gondolatai közt, mint valamiféle vírus, amely épp szétterjed a testében. Nem tudta, hová rakni az efféle érzéseket. Helyette agyalni kezdett a menekülési útvonalakon, aminek persze nem volt több értelme. Miért is mentene meg egy idegent, aki mellesleg kezelésre szorul?
– Itt forduljon balra! – kiáltott fel hirtelen a lány, miközben a kormányért kapott, s Noll épp hogy csak az úton tudta tartani az autót.
– Mit művel?
– Hajtson a hídra! – jött a következő utasítás, ami ellen a férfi nem ellenkezett. Kezdte magát túszként érezni. – Álljon meg! – A hídpillérek már ott ragyogtak előttük az éjszakai kivilágításban. Noll lehúzódott az járdaszegély mellé.
– És most?
– Miért állt meg?
– Amy – legyezett a lány szeme előtt Noll. – Kérem! Miért kellett idejönnünk?
– A híd – vidult fel az angyali arc a felismeréstől. – Ez az a híd.
– Mi van vele?
Amy ezt már nem hallotta. Kiszállt az autóból, és mezítláb, gyalog indult tovább. Noll képtelen volt egyhelyben ülni, és figyelni, ahogy  a lány felsétál a hatalmas építményre. Ösztönösen utána eredt.
– Amy! Miért szenvedünk? – próbálta meg „őrült” szempontból megközelíteni a dolgot.
– Nem találtuk a hidat.
Noll szemöldöke felszaladt a homlokára.
– A hidat mihez?
– Talán egymáshoz? – nevetett a nő, miközben a perem felett kitekintett a folyóra. – Olyan sötét és veszélyes. Vonz. Hallod a zúgást? – hunyta le a szemét. – Hív minket!
Noll szája elnyílt a csodálkozástól. Valahol már hallotta ezeket a szavakat. Képtelen volt felidézni, hol. Helyette átölelte a remegő testet, a szél sötét tincseket sodort a szeme elé. Csak egy pillanatig érezte a hideget, a vad, pusztító sodrást, az égető fájdalmat a tüdejében…
…aztán felébredt. Köhögve ült fel az ágyban, majd sóhajtva dobta vissza magát a dunyhák közé. Mikor már újra normálisan lélegzett, felvette a könyvet az éjjeli szekrényéről.
„A hidak köztünk” – Nem is kellett tovább agyalnia, honnan származik az őrült álom. Honnan volt ismerős az Amy Milton név…
Nem is emlékezett már, mikor olvasta utoljára ezt a könyvet. De arra pontosan emlékezett mi volt Amy baja: a magány. Az emésztette fel.
– Ébren vagy? – Noll összerezzent a suttogásra, majd észrevette, hogy üres mellette az ágy.
– Rémálom.
– Megint a regény? – Az ágy alig süppedt be az apró test súlya alatt.
– Kellett neked megírnod – húzta magához a nőt Noll.
Azok az őzikeszemek még a sötétségben is találtak elég fényt ahhoz, hogy csillogjanak.
– Minden részletet meg akartam őrizni. Nem szeretnék húsz év múlva azon vitatkozni, ki mentett meg kit.
– Te őrült! – nevetett fel halkan a férfi, majd visszatette a saját történetükből koholt regényt a szekrényre, s megcsókolta az egyetlen személyt, aki képes volt megtanítani hidakat építeni, miután halálra rémítette azzal, hogy a folyóba akart ugrani. Szerencsére akkor mellette volt, és megmentette. Azután pedig Amy maradt vele, hogy egy új, még meg nem élt életbe vezesse…



2011. október 21., péntek

Angyal pályázata




Átkozottak

Mégis mi a fenét képzeltem, amikor elindultam megkeresni? – A gondolat eléggé vádlón hangzott el a fejemben, miközben megpróbáltam észrevétlenül kikerülni egy csapat részeg fiatalt. Szerencsére egyiküknek sem tűnt fel a sikátor falához tapadó alakom. Ahogy eltávolodtak, én is kifújtam a bent rekedt levegőt. Ha már idáig eljöttem, nem fordulok vissza, döntöttem összeszedve a bátorságom.
Tiszta lett a terep. A lehető leghalkabban próbáltam mozogni, bár amiatt nem aggódtam, hogy a kocsmában meghallanak – bocsánat, bárban, ahogy a szerényen világító neonfelirat hirdette. Fülsüketítő gépzene szólt bent, a rosszul záródó ablakokon pedig füst szivárgott kifelé.
Nem volt túl sok kedvem belülről is szemrevételezni a minden bizonnyal népszerű szórakozóhelyet, ezért már félúton a bejárat felé elkezdtem mentálisan könyörögni a bátyámnak, hogy legyen jó kisfiú egyszer az életben, és várjon az ajtó előtt. De természetesen nem volt ilyen szerencsém. Bár igaz, épp akkor értem a bejárathoz, mikor kiszédelgett, de nem volt egyedül. Jobbról és balról két szőke hajzuhatag borította a vállát.
– Jasper – szólítottam meg, mire felnézett rám, de nem tűnt úgy, mintha felismert volna. – A húgod vagyok – világosítottam fel.
Erre kinyújtotta a nyakát, összehúzott szemekkel vizslatott, aztán hangosan röhögve felrázta a két potyautasát.
– Lányok, ez itt a húgom… - nem bírta végigmondani, olyan viccesnek találta a helyzetet. – Na… mi is a neved? – tett egy bizonytalan lépést felém. – Phil – kiáltott fel aztán megelőzve, és diadalmasan a magasba tartotta a sörét. Ez már a lányok érdeklődését is felkeltette. Mármint nem a sör, hanem a nevem.
– Volt egy ilyen nevű pasim. Bírtam – böfögte az egyik elázott „szépség”.
Felvontam a szemöldököm. Hát igen. Nem először hallottam ezt. Vagy valami hasonlót…
– A nevem Philomela, de azért kedves. – Kételkedtem benne, hogy felfogta, mit mondok.
A másik lány, hosszú, felvarrt hajú, amolyan buta plázacica kinézetű, már tisztább tekintettel méregetett.
– Theo ennek nem fog örülni.
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mit akar ezzel mondani, vagy hogy ki az a Theo, Jasper és a másik lány hangos szóváltása vonta magára a figyelmem.
– A Phil pasi név – állította épp a szőkeség.
– Most mondta, hogy Phil… lo... mela… – nyögte ki nagy kínszenvedések árán a bátyám.
– Nehogy már a nevemen veszekedjetek! – húztam el a számat, de a kérésem süket fülekre talált.
– És én azt honnan tudtam volna?
– Mondjuk, ránézel, és látod, hogy csaj.
– Elég – szúrtam közbe egy néma pillanatban, de mintha ott sem lennék.
Próbálkozz csak két elszánt részeget kibékíteni! Helyette ismét a másik lányhoz fordultam.
– Ki az a Theo?
– Ó – mosolyodott el a lány. – Hamarosan megismered.
Nem igazán tetszett ez a mosoly. Volt valami vészjósló benne. Önkéntelenül is megragadtam a bátyám karját.
– Ideje menni!
Jasper értetlenül ráncolta a homlokát, de nem állt ellen. Nem igazán sajnáltam magára hagyni a két lányt. Inkább minél előbb otthon akartam lenni.
Már épp fellélegeztem volna, mikor közel értünk a sikátor kijáratához, de hirtelen egy magas alak állta utunkat. Hátrakaptam a fejem, már senki nem volt mögöttünk. A felvarrt hajú cicababa ott állt előttünk, gunyoros vigyorral az ajkán.
– Én… te… hogyan? – tanácstalanodott el a bátyám is, mire a lány csak felnevetett.
– Üdvözöljétek Theót a nevemben! – intett, mintha épp ott lett volna az a bizonyos Theo, majd összecsapta két tenyerét.
Egy hosszú percig nem történt semmi. Mindhárman némán meredtünk a másikra. Aztán Jasperrel egyszerre hördültünk fel. A lábam zsibbadni kezdett, majd egyre feljebb és feljebb terjedt a kellemetlen érzés, míg végül az egész testemen apró hangyák futkostak. Sejtettem, hogy a bátyámmal ugyanez történik.
Mikor legközelebb felnéztem, a lány már nem állt előttünk, sőt mintha a köd is leszállt volna időközben. Homályba borult körülöttünk minden, aztán lassan a testvérem is. És akkor paff… egy éles, füstös villanás, és többé már New York állam közelében sem voltunk…

Amit először megláttam, miután kitisztult a kép előttem, az egy dühös, elsötétülő, barna szempár volt.
– Te lány vagy? – Az első szavak, amik földet érésem után fogadtak.
Megráztam a fejem, hátha felébredek ebből a fura álomból. De nem. Lassan körbefordultam a tengelyem körül, és felmértem a terepet. Alaposan beverhettem a fejem, állapítottam meg, mire újra a fogadóbizottság felé kanyarodtam.
Körben, mint egy mesekönyv lapjairól elszabadult vicc, mindent hamu borított. A fákat, a kitaposott erdei ösvényt közöttük, az ágakról felriadó madarakat, az apró virágokat, sőt mintha még a napot is egy porfüggöny választotta volna el a világtól.
– Hé! – került a látóterembe egy kéz, hosszú ujjakkal. – Idefigyelnél?
– Hol a bátyám? – jutott eszembe hirtelen.
A közelben, rajtam és a különös, képzelt zaklatómon kívül, senkit sem láttam.
– Van egy bátyád? Hála az égnek! – sóhajtott a fiú, és mintha csak most tűnt volna fel, hogy ott van, szemügyre vettem.
Valahogy meg sem lepett, hogy a szerelése, a tájhoz hasonlóan, nem túl színes összeállítású volt. Erős, fekete bőrbakancsot viselt, fekete farmert és egy haloványszürke inget. Fekete haját valamiféle ragacsos anyaggal az égnek állította, s ha ez nem lett volna elég ahhoz, hogy halálra rémüljek, az arcán legalább három kisebb sebhelyet is felfedeztem. Bőven fölém magasodott, izmos testét pedig kihangsúlyozta a megfeszülő öltözet. Összességében amolyan vonzó rosszfiú benyomását keltette. Főleg ezzel a türelmetlen arckifejezéssel.
– Hol van? – kérdeztem nagyot nyelve. – És te ki vagy?
Nem mintha már elvetettem volna a képzelgés elvét.
– Hívj Theónak! – vetette oda foghegyről, közben tekintetével ő is Jaspert kereste.
– Theo? - kaptam fel a fejem a névre. – Te vagy Theo?
– Hallottál rólam? – vigyorodott el hetykén, mire azonnal ellenszenvet ébresztett bennem.
– Valaki említett. Aki idehozott minket… talán… Hol vagyunk egyáltalán?
– Á, Amanda – fintorodott el, mire felvontam a szemöldököm. – Ő nyitotta meg nektek a kaput.
– Hova is? – ismételtem meg a kérdést.
Theo összehúzta a szemét, mintha csak azt mérlegelte volna, elmondhatja-e nekem.
– Az Átkozottak földjére.
– A… mi van? – Én hallottam rosszul, vagy ez tényleg azt mondta, hogy Átkozottak földje? – meredtem erre az elrontott rockerre.
Nem szolgált további magyarázattal, valószínűleg nem először találkozott értetlenkedőkkel errefelé. Helyette egy olyat füttyentett, hogy azt hittem, beszakad a dobhártyám. Rögtön ezután patadobogás hallatszott. Inkább egy motor illene hozzá meg a bakancsához, fordultam a hang irányába, aztán elakadtam a gondolatmenetben. Döbbenten figyeltem, ahogy a fák közül egy hamutól beszürkült, igazi, élő egyszarvú ügetett ki.
Az első reakcióm a nevetés lett volna, ha nem akad a torkomon a hang. Annak a valaminek egy majd fél méteres, tűhegyes szarv állt ki a homlokából. A lábai vékonyabbak voltak, mint általában egy lónak, de nem tudtam volna pontosan megmondani, mi a hiba. A farka arra hasonlított, amit az Animal Planeten az oroszlánokon láttam. Egyszerre volt hihetetlenül hihetetlen, álomszerű és mégis lélegző.
Nem volt több időm a döbbenetre, Theo ugyanis könnyedén felpattant az állat hátára, és már a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen engem is.
– Én ugyan fel nem ülök rá – fontam karba a kezem.
– Akkor futsz utánunk? – mért végig feltűnően pimaszul. – Nem hiszem, hogy bírnád.
– Egyáltalán hova megyünk? – próbálkoztam az időhúzással.
– Megkeressük a bátyádat, mielőtt bajba kerül. Indulhatunk? – rázta meg a kinyújtott jobbját.
– Nyereg nélkül?
– Ugyan már! – simogatta meg az egyszarvú oldalát Theo. – A legbarátságosabb állat a világon, nem hallottál még róla? Gyere, nem kell félned!
– Nem félek – húztam fel az orrom. Tudtam, hogy Theónak pontosan ez volt a célja. Felhergelni a büszkeségem, hogy végül higgadtságot magamra erőltetve elfogadjam a kezét, és fellendüljek mögé. Eléggé zavaró volt a közelsége, hisz teljesen hozzá kellett simulnom, ha nem akartam, hogy az a hírhedt nyugalmú állat lerázzon magáról.
Az egyik döbbenet követte a másikat. Már épp elfogadtam volna, hogy ez valami elbénázott Gyűrűk ura látomás, mikor az égből a már így is mindent elfedő hamu kezdett szállingózni, akár a hó télen.
– Ez mi? – kérdeztem, bár az anyaggal tisztában voltam, szóval a kérdés inkább a hamu eredetére vonatkozott. Szerencsére Theo esze vágott, mint a borotva.
– Porladó lelkek – felelt, mire gyorsan becsuktam csodálkozásomban eltátott számat, bár így is belekerült néhány pernye.
– Fúj – próbáltam puszta kézzel megszabadulni a rossz ízű feketeségtől, de végül kénytelen voltam lenyelni egy részét. – Hogy érted azt, hogy lelkek? – tudakoltam, miután abbahagyta a nevetést.
– A bűnök lassan felemésztik a lelkeket. Mi meg megszívjuk, szó szerint.
– Szerinted ez vicces? – Nem bírtam a morbid humort. Úgy tűnt, ő sem túl elégedett a magyarázatával. – Szóval, mi ez a hely?
Theo morcosan hátrapillantott, s tekintetével ezt üzente: „Miért kell nekem mindig kifognom az értetleneket?”
– Egy köztes hely a pokol és menny között.
Aha. Eddig oké. Vagyis nem igazán, ráncoltam a homlokom. Hogy a francba kerülök én ide?
– Miért kérdezted meg, hogy lány vagyok-e? – csúszott ki a számon egy másik kérdés helyett.
– Van egy különlegessége a helynek.
– Még egy? – hajtottam a fejem gépiesen Theo hátára, majd észbe kapva gyorsan felegyenesedtem.
– Sosem járt még itt nő. – Elkerekedtek a szemeim erre a mondatra, de Theo nem láthatta. – Igen, – nevetett fel, hallva a… a nagy semmit – fura, de ez van. Mind abból a világból vagyunk, amiből te is. De nők még sosem kerültek ide.
– És akkor ez most rossz? Úgy értem, nekem. – Ez életem legfurább álma, fűztem szorosabbra az ujjaimat Theo kőkemény hasfalán. De ha már itt vagyok…
– Fogalmam sincs, de nem fogod megköszönni az élményt, az biztos – nevetett, mire ismét felütötte bennem a fejét az antipátia. Látszik, hogy nem sok dolgod volt nőkkel, sziszegtem a hátának gondolatban, de ahhoz már túl gyáva voltam, hogy hangosan is elismételjem. Különben is kételkedtem a mondat valósságában. Ilyen külsővel?
Lassítani kezdtünk, ez zökkentett ki a gondolataimból. A fura ló felnyihogott, ahogy a távolban egy ház… nem is, inkább egy villa körvonalazódott ki a szürke eső mögött.
– Azt mondtad, megkeressük Jaspert – szóltam, mikor megálltunk, Theo pedig leugrott az egyszarvúról. Még mindig olyan képtelenségnek tetszett. Egyszarvú? Mint a mesékben. De hát itt ülök a hátán!
– Jaspert? – ismételte a nevet meglepetten a fiú, mire önkéntelenül is megállapítottam, hogy a vonásai milyen rettenthetetlen benyomást keltenek.
– A bátyám – forgattam a szemem. – Jasper.
– A bátyádat Jaspernek hívják?
Összehúztam a szememet. Ezt most direkt csinálja?
– Amint már mondtam, Jasper McEwan a testvérem, igen – lassan, érthetően mondtam, reméltem, hogy így már megérti.
Szemrehányó pillantást kaptam jutalmul, amiért idiótának néztem. Vállat vonva a palotaméretű, - természetesen szürke -, épület felé irányítottam a tekintetem. Na ez már kevésbé volt meseszerű. Inkább horror. Csupa éles, veszélyes kiszögellés, sötét árnyalatok, rozoga korlát és kopott festék rontotta a hangulatát.
– Miért jöttünk ide?
– Már semmiért – vont vállat Theo. – Minden bizonnyal tévedtek, amikor titeket idehoztak. Haza fogunk küldeni benneteket… valahogyan – motyogta, de én már nem is figyeltem.
– Gondolom minden magyarázat nélkül. – Theo bólintott. – És gondolom, felejtsünk el mindent, csak így – csettintettem. Ismét bólintás. – Nagyon jó, szuper! – csaptam a combomra. Fogalmam sem volt, miért nem ujjongok ahelyett, hogy hisztizek. Láthatóan Theo sem értette.
– Figyelj, nem tudom, hogy történhetett ez! – fordított maga felé, de olyan hirtelen lépett hátrébb, hogy az már rosszul esett. – Nem titeket vártunk.
Vállat vontam, s próbáltam titkolni az elszabaduló könnycseppet az arcom jobb felén. Alig egy órája, hogy felfedeztem ezt a világot, és máris ennyire kötődnék hozzá? Hiszen csak egy rakás hamu! De valakinek eddig az otthona volt, vetettem ellen, Theóra pillantva.
– Te miért vagy itt?
– Itt ragadtam. Pár éve – tárta szét a karjait. – Azóta arra várunk, hogy megérkezzen az, aki kivisz minket innen. – Arcán most meglátszott mindaz a fájdalom és fáradtság, aminek az ő korosztályától még messze kellene hogy álljon.
Kimutattam volna a sajnálatomat, ha nem tudom, hogy a Theo féle keményfiúk sosem kérnek a szánalomból. Így hát némán megvártam, míg ő az összes sebhelyét végigdörzsölte, majd ellenállva a késztetésnek, hogy én is ugyanezt tegyem, elindultam a ház felé. A fiú nem tartott vissza. Bár megtette volna…
Épp akkor, mikor kitártam az ajtót, földöntúli üvöltés rázta meg az épületet. Összerezzentem, s előre engedtem Theót, aki a szája elé téve mutatóujját jelezte, hogy maradjak csendben.
Alig telt el pár perc, még a gyönyörű, bár pókhálós előcsarnokot sem tudtam megcsodálni, a bátyám rontott ki az egyik ajtón, karját szorongatva. Felkiáltottam megkönnyebbülésemben, mire Theo dühösen felkapta a fejét. Hoppá!
Jasper szerencsére észrevett. Nem szólt egy szót sem, csupán a karját mutatta, akár egy kisgyermek, aki egy esés után az anyjához fut.
– Ó, Istenem! – suttogtam elhűlve a vérző seb látványától. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Elkaptam a mellettem álló Theo szürke ingét és egy hosszú csíkot téptem le az aljából, mire a gazdája tátott szájjal és villámló szemekkel meredt rám.
Vállat vontam, miközben már tekertem is az anyagot a bátyám karja köré. Ő hálásan magához szorított.
– Ott van? – bökött a fejével az ajtó felé a Theo, mire Jasper bólintott.
– Mi van ott? – kérdeztem dühösen, de Theo már ott sem volt. – Mi van ott? – fordultam hát a testvérem felé. Ő csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem akar válaszolni. Sosem láttam még ennyire bizonytalannak. Mintha nem is az én örökké viccelődő, kissé részeges bátyám lenne.
Hát jó, határoztam végül. Ha senki nem beszél, akkor kénytelen leszek magam kideríteni, amit tudni akarok. Mielőtt Jasper visszatarthatott volna, a nyitva hagyott ajtóhoz surrantam, s hozzásimulva átlestem a másik szobába. Egy hatalmas terem volt, hófehérre mázolva, de teljesen üresen. Tátott szájjal állapítottam meg a méreteket, majd a leghátsó sarokban felfedeztem a két verekedő alakot. Az egyik Theo volt. A másik pedig egy hasonló korú lány? Ő üvöltött volna az előbb?
Legnagyobb meglepetésemre a harc nem tűnt komolynak, s egy idő után már nem is bírták nevetés nélkül. Mindketten felém pillantottak, és rájöttem, hogy az egész csak színház volt. És az is feltűnt, hogy Theo színésztársa nem lány, hanem egy hosszú hajú fiú. Vigyorogva közeledett felém, mire hátrálni kezdtem.
– Cade vagyok, ne ijedj meg! – szólalt meg mély hangján. Theóra pillantottam, mintha tőle várnám az utasítást.
– Cade a barátom.
– Megtámadtad Jaspert! – Figyelmen kívül hagytam a fiú kinyújtott kezét, az övébe tűzött éles fegyvert méregettem.
– Sajnálom – komorult el erre Cade. – Nem tudtam, hogy kicsoda.
– Miért nem kérdezted? – húztam el a szám. Időközben a bátyám is az ajtó elé merészkedett, de amint meglátta Cade-et lefagyott.
– Errefelé nem szokás. Komolyan sajnálom! Hé, haver, – fordult Jasper felé – ne haragudj! Egyébként nem mély a seb, elég ügyesen kitért – próbálkozott megenyhíteni, s közben Jasper arcán elégedett mosoly terült el.
– Te is itt ragadtál? – váltottam témát.
Cade hátrapillantott Theóra, aki viszont engem fixírozott… zavarba ejtően. El is pirultam, mikor Cade tekintete visszasiklott rám.
– Már nem sokáig – felelt elszántan. – Ő az? – fordult újra Jasper felé, bár a kérdést Theónak címezte.
– Őt Jaspernek hívják – sóhajtott lemondóan a barátja.
– Akkor?
Felhúztam a szemöldököm a homlokom közepére. Most meg miért néz úgy, mintha akarna valamit? A bőrszerelés őt sem varázsolta túlzottan bizalomkeltő jelenségnek. Ahogy túlnőtt lobonca és sebhelyes arca sem.
– Ő egy lány.
– Észrevettem – lépett közelebb Cade, mire Theo felmordult.
– Mióta hívnak lányokat Philnek?
Hopp! Egy pillanatra elállt a lélegzetem.
– Amióta a szüleim megalkották a Philomela nevet? – próbálkoztam a milliós kérdéssel.
– Nem ők alkották – szólt közbe Jasper, de ezt senki nem hallotta rajtam kívül.
Theo két hosszú lépéssel előttem termett. Pedig az előbb még mekkorának tűnt ez a terem!
– Mi a fenéért titkoltad ezt el előlem? - A hang úgy csattant, akár az ostor. Tágra nyílt szemmel dacoltam a félelemmel.
– Nem titkoltam el semmit! – vágtam vissza, miközben Cade cinkos kacsintást küldött felém. – Egy: nem kérdezted. Kettő: nem mondtad, hogy egy Phil nevű emberre vártok. Három: lépj hátrébb! – csaptam a kezemet a mellkasára, mire mindketten összerezzentünk.
Azok az izzó szemek valószínűleg örökre az emlékezetembe vésődtek. És a dübörgő léptek is a fülemben dübörögnek majd… Ajtócsapódás, aztán némaságba borult a villa, egészen Cade harsány kacagásának kitöréséig.
– Sosem láttam még ilyen dühösnek – túrt a hajába a fiú.
– Ja… tényleg vicces – grimaszoltam.
– Ne haragudj, de ez… Alig voltatok együtt egy órát, és máris elcsavartad a fejét.
– Én nem… - tiltakoztam, de Cade leintett.
– Gyere! Mutatok valamit! – Már úgy kezelt, mint egy régről ismert barátot.
A terem végébe vezetett egy nagy, földig nyúló ablakhoz, amit vékony hamuréteg borított. Kinyitotta, majd előre mutatott. Jasper mellém érve eltátotta a száját.
A kopár táj elkeserítő látványt nyújtott, főleg most, hogy a fakó fellegekből szüntelenül aláhulló hamu erősebben rákezdett.
– Nézd meg jobban! – zárta vissza az ablakot a fiú.
– Így?
– Nézd, ne ellenkezz! – tolt közelebb az üveghez.
Pár percig a saját tükörképemre meredtem, majd valami megmozdult mögöttem, de Cade nem engedte, hogy megforduljak. Hirtelen újabb rezdülés. Meresztgettem a szemem, s már jobban láttam: a fű kizöldült mögöttem. A fű? De hát…
– Egykor ilyen volt. Menj! Nézd meg!
Még közelebb léptem az üveghez, szinte már az orromon éreztem a hideget, de én csak lépkedtem tovább, egyenesen át az ablakon. A rét, ahová érkeztem, azon a tájon volt, amit a nyitott ablakon keresztül láttam, csak hamu nélkül.
A színek kavalkádja elkábított. Csak kapkodtam ide-oda a fejem, hogy minden apró csodát megszemléljek, de talán egy élet sem lett volna itt elég, hogy beteljek a gyönyörrel.
A fák virágoztak, mintha tavasz lett volna, azzal a különbséggel, hogy ezeken focilabda nagyságú csokrok nyíltak, néhol tarkán. Ha a szél beléjük kapott, sűrű virágeső öntözte a köztük húzódó ösvényt. Alattuk minden négyzetcentiméteren más árnyalatú növény bújt ki a földből. A zöld ellenállhatatlan illata keveredett a föld egészséges, friss szagával, s így, kézen fogva lengtek körül. Az ujjaim közt szellő bujkált, a talpam alatt zsongott az élettel teli rét, a fák felsóhajtottak, a napsugarak pedig kibújtak végre a felszálló, nedves pára közül.
Patadobogás. Ez az egyszarvú lesz! – mosolyodtam el. Bár sosem volt egy visszataszító jószág, a ló most ezerszer fényesebben lépkedett felém, mint mikor először láttam. A szarva csillogott a napfényben, mintha apró kristályokból lett volna összerakva. Elámultam, és élvezettel simítottam végig fényes szőrén.
Ugyanekkor ütemes dübörgés hozta nyüzsgésbe a tájat. Valahonnan pillangók hada szabadult ki, mellőlünk pedig néhány apró lény röppent fel, s bár nem mertem megnevezni őket, kétségtelenül tündérekre hasonlítottak.
A dübörgés felerősödött. Vadlovak törtek ki az erdőből, a széllel versenyezve szelték át a füves területet, mire a mellém szegődött különleges teremtmény felnyerített, és utánuk eredt.
Az ezután támadt csendet eddig sosem hallott dallam törte meg. A hangok szinte megelevenedtek előttem, s apró csengettyűkként, saját magukat megsemmisítve nyaldosták a földet. Hárfa? Biztosan hárfa, merültem a zenébe.
Erőszakkal szakítottak ki ebből a megvalósult ábrándból. Pontosabban durva szavakkal. A káromkodások alapján Theo nem túl jó kedvében érkezett vissza.
A világ úgy foszlott szét körülöttem, mint egy rosszul összevarrt folttakaró. Olyan keveset láttam! - sajnálkoztam. A természet minden szépsége egyesével változott vissza az eredeti, lepusztult állapotába. Szomorúan figyeltem, ahogy lassan visszatérek a valóságba. Ami mégsem volt egészen valóság… Ebbe nem akartam belegondolni, mert már így is kilátásban volt egy kiadós migrén.
Theo szorosan mögöttem állt, s elszántan szuggerálta tekintetével a tarkómat. A fehér szobában kínos csend honolt. Cade rám kacsintott, Jasper viszont falfehér arccal Theót méregette, mintha csak arra várt volna, mikor ront rám a srác.
– Nem kellett volna odamenned – morogta Theo. Nem vártam meg, míg folytatja, most már tudtam, mit kell tennem. Ki kell mentenem őket innen!
– Csak ketten éltek itt?
– Nem. Valahol vannak többen is. Idősebbek. Nem igazán „járunk össze” – felelt a meglepett Theo helyett Cade.
– Valaha csodálatos volt – sóhajtottam.
– Míg az emberek el nem rontották. Amit láttál, az már nagyon régen volt.
Megköszörültem a torkom.
– Honnan veszitek, hogy nekem kell segítenem? – haraptam be az ajkam, pedig azt hittem, már rég elhagytam ezt az idegesítő szokást.
– A jóslat szerint eljön, aki megszabadítja az átkozottakat. Beléptél a világba, pedig nő vagy…
– De nem tudtátok, hogy nő jön majd – vetettem ellen.
– Igaz – folytatta Cade. – Viszont beléptél a világba. Átléptél. Ilyet még senki sem tett. Mi csupán a tükörképét látjuk, felsejlik előttünk, de nem léphetünk be.
– De a nevem…
– Azt Amandaék derítették ki. Ő amolyan földi közvetítő, aki valaha szintén itt élt. Egyébként pedig az unokatestvérem.
Theo elvigyorodott, mire a pulzusom vészesen megugrott.
– Mit kellene tennem? – tértem a lényegre a torkomat köszörülve, egyrészt hogy eltereljem a figyelmem, másrészt, hogy végre bebújhassak az otthoni, pihe-puha ágyamba.
Erre Theo elkomorult, mintha most jutott volna eszébe valami. Cade viszont hangosan felnevetett.
– Kicsit tündérmesésen hangzik, – tartotta fel a kezeit védekezően – de visszajutni csupán egy érdekes „szertartással” lehet. A megmentő csókjával.
Elkerekedtek a szemeim.
– Mi van?
– Jól hallottad – mordult fel Theo.
– Na várjatok! – nevettem fel, mire három értetlen szempár meredt rám. – Azt mondjátok, ha egy pasi lennék, megcsókoltatok volna?
Cade és Jasper nevetett, Theo azonban csak megrázta a fejét.
– Ha az kellett volna ahhoz, hogy hazamehessünk végre!
Erre elhallgattam. Többet átélt ez a fiú, mint amit én el tudtam volna képzelni.
– És mi lesz a többiekkel? Akik máshol élnek.
– Semmi kedvem velük szórakozni! – Most már igazán dühösnek tűnt. De bármilyen mérges is volt, nem kegyetlen. – Visszajövünk értük. – Félénk pillantásomat a mellkasára irányítottam, mire elkapta a kezemet. – Megígérem!
Bólintottam, aztán újra elmosolyodtam.
– Szóval csók. Ki lesz az első?
Theo hátralépett, mire rossz érzés fojtotta el a torkom. Ez van, Phil, fogadd el, korholtam magamat gondolatban a hirtelen jött érzések képtelensége miatt.
– Essünk túl rajta! – lépett elém a bátyám. Ez még eszembe sem jutott! – Gyerünk, Phil, gondolj arra, hogy szükséghelyzet van! – Összeráncoltam a homlokom. – Sürgős dolgom van… - próbált magyarázkodni. Felvontam az egyik szemöldököm. – Jaj, Phil, hugyoz…
Mielőtt befejezhette volna, szorosan lehunytam a szemem, a szájára nyomtam a sajátomat, majd mikor éreztem, hogy valami megváltozik körülöttünk, köhögve elhátráltam. Az alkoholszag nem túl vonzó.
Mikor kinyitottam a szemem, Jasper már nem volt sehol.
– Hová került?
– Valószínűleg haza – közeledett felém Cade.
Atyám! Már kezdtem meggondolni azt a „visszajövünk” dolgot.
– Nagyon rég csináltam már ilyet! – karolta át a vállamat a fiú, aztán vigyorogva megcsókolt. Csók közben hátradöntött, úgy, hogy éreztem, a hajam a padlót seperte. Kuncogva egyenesedtünk vissza, majd Cade-nek is nyoma veszett.
Csak most fogtam fel igazán, mi a helyzet. Kettesben maradtam Theoval. Nem mertem ránézni, féltem, hogy olyat olvas ki a tekintetemből, ami felettébb elhamarkodott és meggondolatlan részemről.
Ekkor a bakancsok a sportcipőmnek ütköztek. Ujjak simították végig a hajamat, majd felemelték az állam, így kénytelen voltam szembenézni a fiúval. Nagyot nyeltem, mikor ugyanazt láttam tükröződni a szemében. Akartuk azt a csókot!
– És én… hogy? – Nem bírtam értelmes kérdést megfogalmazni, de Theo így is értett.
– Neked csak kívánnod kell. Mármint a hazajutást. Erősen koncentrálsz, és kész is – mosolyodott el most először kedvesen, mire a szívem heves vágtába kezdett, a térdem pedig megbicsaklott.
Karja a derekamra fonódott, hogy megtartson, majd olyan közel hajolt, hogy a lehelete az orromat csiklandozta.
– Te tényleg egy tündérmese vagy, Philomela – suttogta még, aztán kicsúszott a lábam alól a talaj.
Az ajkai puhák voltak, de mégis keményen tapadtak az enyémekhez, elcsenve előlem az éltető levegőt, s megajándékozva valami szintén létfontosságú bizsergéssel. A vállába kapaszkodtam, miközben halványan felrémlett előttem az otthoni szobám. Ha tudtam volna, még közelebb húztam volna magamhoz a fejét, ám így csak értelmetlenül markolásztam a haját.
Zavart köhécselés és harsány kacagás vetett véget életem legszenvedélyesebb, leggyönyörűbb és leghihetetlenebb élményének. Arcomat az illatos vállba fúrtam, miközben Cade vidám hangja jutott el hozzánk.
– Tehát ez tartott ilyen sokáig. Átkozottak!


– Jasper! Jasper, ébredj! Kész a reggeli – ráztam a bátyám vállát, vagy amit annak véltem a hatalmas dunyhakupac alatt.
– Mi? He? – ült fel olyan hirtelen, hogy majdnem hanyatt estem. – Jaj, Phil, el sem hiszed mit álmodtam! – dörzsölte meg rekedt nevetés közben a szemét. – Volt valami másik világ… meg két félőrült punk. Aztán megcsókoltál… Fúj! – dugta ki a nyelvét.
Hamiskás mosollyal emelkedtem fel az ágya mellől.
– Talán nem kéne annyit inni.
– Phil! – hallatszott ekkor anya kiáltása. – Phil, a barátod szerintem még sosem látott mikrót! – Erre elégedetlen morgás hangzott fel. – Kérlek, gyere le! Rám nem hallgat!
Jasper értetlenül ráncolta a homlokát.
– A barátod?
Nem feleltem, csak továbbra is mosolyogtam. Igaz, a bátyám nem túl okos, de azért egy perc bambulás után neki is leesett.
– Nem álom volt, igaz? – Ekkor már az ajtóban álltam, de még visszapillantottam. – Phil! Nem álom volt, mi? Hát mindjárt beájulok – kiáltotta. Becsuktam magam mögött az ajtót, de azért még hallottam az utolsó mondatát. – Cade ugye nem maradt?
Teli szájjal vigyorogva indultam lefelé a lépcsőn. Nem csak ő maradt!