Átkozottak
Mégis mi a fenét képzeltem, amikor elindultam megkeresni? – A gondolat eléggé vádlón hangzott el a fejemben, miközben megpróbáltam észrevétlenül kikerülni egy csapat részeg fiatalt. Szerencsére egyiküknek sem tűnt fel a sikátor falához tapadó alakom. Ahogy eltávolodtak, én is kifújtam a bent rekedt levegőt. Ha már idáig eljöttem, nem fordulok vissza, döntöttem összeszedve a bátorságom.
Tiszta lett a terep. A lehető leghalkabban próbáltam mozogni, bár amiatt nem aggódtam, hogy a kocsmában meghallanak – bocsánat, bárban, ahogy a szerényen világító neonfelirat hirdette. Fülsüketítő gépzene szólt bent, a rosszul záródó ablakokon pedig füst szivárgott kifelé.
Nem volt túl sok kedvem belülről is szemrevételezni a minden bizonnyal népszerű szórakozóhelyet, ezért már félúton a bejárat felé elkezdtem mentálisan könyörögni a bátyámnak, hogy legyen jó kisfiú egyszer az életben, és várjon az ajtó előtt. De természetesen nem volt ilyen szerencsém. Bár igaz, épp akkor értem a bejárathoz, mikor kiszédelgett, de nem volt egyedül. Jobbról és balról két szőke hajzuhatag borította a vállát.
– Jasper – szólítottam meg, mire felnézett rám, de nem tűnt úgy, mintha felismert volna. – A húgod vagyok – világosítottam fel.
Erre kinyújtotta a nyakát, összehúzott szemekkel vizslatott, aztán hangosan röhögve felrázta a két potyautasát.
– Lányok, ez itt a húgom… - nem bírta végigmondani, olyan viccesnek találta a helyzetet. – Na… mi is a neved? – tett egy bizonytalan lépést felém. – Phil – kiáltott fel aztán megelőzve, és diadalmasan a magasba tartotta a sörét. Ez már a lányok érdeklődését is felkeltette. Mármint nem a sör, hanem a nevem.
– Volt egy ilyen nevű pasim. Bírtam – böfögte az egyik elázott „szépség”.
Felvontam a szemöldököm. Hát igen. Nem először hallottam ezt. Vagy valami hasonlót…
– A nevem Philomela, de azért kedves. – Kételkedtem benne, hogy felfogta, mit mondok.
A másik lány, hosszú, felvarrt hajú, amolyan buta plázacica kinézetű, már tisztább tekintettel méregetett.
– Theo ennek nem fog örülni.
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mit akar ezzel mondani, vagy hogy ki az a Theo, Jasper és a másik lány hangos szóváltása vonta magára a figyelmem.
– A Phil pasi név – állította épp a szőkeség.
– Most mondta, hogy Phil… lo... mela… – nyögte ki nagy kínszenvedések árán a bátyám.
– Nehogy már a nevemen veszekedjetek! – húztam el a számat, de a kérésem süket fülekre talált.
– És én azt honnan tudtam volna?
– Mondjuk, ránézel, és látod, hogy csaj.
– Elég – szúrtam közbe egy néma pillanatban, de mintha ott sem lennék.
Próbálkozz csak két elszánt részeget kibékíteni! Helyette ismét a másik lányhoz fordultam.
– Ki az a Theo?
– Ó – mosolyodott el a lány. – Hamarosan megismered.
Nem igazán tetszett ez a mosoly. Volt valami vészjósló benne. Önkéntelenül is megragadtam a bátyám karját.
– Ideje menni!
Jasper értetlenül ráncolta a homlokát, de nem állt ellen. Nem igazán sajnáltam magára hagyni a két lányt. Inkább minél előbb otthon akartam lenni.
Már épp fellélegeztem volna, mikor közel értünk a sikátor kijáratához, de hirtelen egy magas alak állta utunkat. Hátrakaptam a fejem, már senki nem volt mögöttünk. A felvarrt hajú cicababa ott állt előttünk, gunyoros vigyorral az ajkán.
– Én… te… hogyan? – tanácstalanodott el a bátyám is, mire a lány csak felnevetett.
– Üdvözöljétek Theót a nevemben! – intett, mintha épp ott lett volna az a bizonyos Theo, majd összecsapta két tenyerét.
Egy hosszú percig nem történt semmi. Mindhárman némán meredtünk a másikra. Aztán Jasperrel egyszerre hördültünk fel. A lábam zsibbadni kezdett, majd egyre feljebb és feljebb terjedt a kellemetlen érzés, míg végül az egész testemen apró hangyák futkostak. Sejtettem, hogy a bátyámmal ugyanez történik.
Mikor legközelebb felnéztem, a lány már nem állt előttünk, sőt mintha a köd is leszállt volna időközben. Homályba borult körülöttünk minden, aztán lassan a testvérem is. És akkor paff… egy éles, füstös villanás, és többé már New York állam közelében sem voltunk…
Amit először megláttam, miután kitisztult a kép előttem, az egy dühös, elsötétülő, barna szempár volt.
– Te lány vagy? – Az első szavak, amik földet érésem után fogadtak.
Megráztam a fejem, hátha felébredek ebből a fura álomból. De nem. Lassan körbefordultam a tengelyem körül, és felmértem a terepet. Alaposan beverhettem a fejem, állapítottam meg, mire újra a fogadóbizottság felé kanyarodtam.
Körben, mint egy mesekönyv lapjairól elszabadult vicc, mindent hamu borított. A fákat, a kitaposott erdei ösvényt közöttük, az ágakról felriadó madarakat, az apró virágokat, sőt mintha még a napot is egy porfüggöny választotta volna el a világtól.
– Hé! – került a látóterembe egy kéz, hosszú ujjakkal. – Idefigyelnél?
– Hol a bátyám? – jutott eszembe hirtelen.
A közelben, rajtam és a különös, képzelt zaklatómon kívül, senkit sem láttam.
– Van egy bátyád? Hála az égnek! – sóhajtott a fiú, és mintha csak most tűnt volna fel, hogy ott van, szemügyre vettem.
Valahogy meg sem lepett, hogy a szerelése, a tájhoz hasonlóan, nem túl színes összeállítású volt. Erős, fekete bőrbakancsot viselt, fekete farmert és egy haloványszürke inget. Fekete haját valamiféle ragacsos anyaggal az égnek állította, s ha ez nem lett volna elég ahhoz, hogy halálra rémüljek, az arcán legalább három kisebb sebhelyet is felfedeztem. Bőven fölém magasodott, izmos testét pedig kihangsúlyozta a megfeszülő öltözet. Összességében amolyan vonzó rosszfiú benyomását keltette. Főleg ezzel a türelmetlen arckifejezéssel.
– Hol van? – kérdeztem nagyot nyelve. – És te ki vagy?
Nem mintha már elvetettem volna a képzelgés elvét.
– Hívj Theónak! – vetette oda foghegyről, közben tekintetével ő is Jaspert kereste.
– Theo? - kaptam fel a fejem a névre. – Te vagy Theo?
– Hallottál rólam? – vigyorodott el hetykén, mire azonnal ellenszenvet ébresztett bennem.
– Valaki említett. Aki idehozott minket… talán… Hol vagyunk egyáltalán?
– Á, Amanda – fintorodott el, mire felvontam a szemöldököm. – Ő nyitotta meg nektek a kaput.
– Hova is? – ismételtem meg a kérdést.
Theo összehúzta a szemét, mintha csak azt mérlegelte volna, elmondhatja-e nekem.
– Az Átkozottak földjére.
– A… mi van? – Én hallottam rosszul, vagy ez tényleg azt mondta, hogy Átkozottak földje? – meredtem erre az elrontott rockerre.
Nem szolgált további magyarázattal, valószínűleg nem először találkozott értetlenkedőkkel errefelé. Helyette egy olyat füttyentett, hogy azt hittem, beszakad a dobhártyám. Rögtön ezután patadobogás hallatszott. Inkább egy motor illene hozzá meg a bakancsához, fordultam a hang irányába, aztán elakadtam a gondolatmenetben. Döbbenten figyeltem, ahogy a fák közül egy hamutól beszürkült, igazi, élő egyszarvú ügetett ki.
Az első reakcióm a nevetés lett volna, ha nem akad a torkomon a hang. Annak a valaminek egy majd fél méteres, tűhegyes szarv állt ki a homlokából. A lábai vékonyabbak voltak, mint általában egy lónak, de nem tudtam volna pontosan megmondani, mi a hiba. A farka arra hasonlított, amit az Animal Planeten az oroszlánokon láttam. Egyszerre volt hihetetlenül hihetetlen, álomszerű és mégis lélegző.
Nem volt több időm a döbbenetre, Theo ugyanis könnyedén felpattant az állat hátára, és már a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen engem is.
– Én ugyan fel nem ülök rá – fontam karba a kezem.
– Akkor futsz utánunk? – mért végig feltűnően pimaszul. – Nem hiszem, hogy bírnád.
– Egyáltalán hova megyünk? – próbálkoztam az időhúzással.
– Megkeressük a bátyádat, mielőtt bajba kerül. Indulhatunk? – rázta meg a kinyújtott jobbját.
– Nyereg nélkül?
– Ugyan már! – simogatta meg az egyszarvú oldalát Theo. – A legbarátságosabb állat a világon, nem hallottál még róla? Gyere, nem kell félned!
– Nem félek – húztam fel az orrom. Tudtam, hogy Theónak pontosan ez volt a célja. Felhergelni a büszkeségem, hogy végül higgadtságot magamra erőltetve elfogadjam a kezét, és fellendüljek mögé. Eléggé zavaró volt a közelsége, hisz teljesen hozzá kellett simulnom, ha nem akartam, hogy az a hírhedt nyugalmú állat lerázzon magáról.
Az egyik döbbenet követte a másikat. Már épp elfogadtam volna, hogy ez valami elbénázott Gyűrűk ura látomás, mikor az égből a már így is mindent elfedő hamu kezdett szállingózni, akár a hó télen.
– Ez mi? – kérdeztem, bár az anyaggal tisztában voltam, szóval a kérdés inkább a hamu eredetére vonatkozott. Szerencsére Theo esze vágott, mint a borotva.
– Porladó lelkek – felelt, mire gyorsan becsuktam csodálkozásomban eltátott számat, bár így is belekerült néhány pernye.
– Fúj – próbáltam puszta kézzel megszabadulni a rossz ízű feketeségtől, de végül kénytelen voltam lenyelni egy részét. – Hogy érted azt, hogy lelkek? – tudakoltam, miután abbahagyta a nevetést.
– A bűnök lassan felemésztik a lelkeket. Mi meg megszívjuk, szó szerint.
– Szerinted ez vicces? – Nem bírtam a morbid humort. Úgy tűnt, ő sem túl elégedett a magyarázatával. – Szóval, mi ez a hely?
Theo morcosan hátrapillantott, s tekintetével ezt üzente: „Miért kell nekem mindig kifognom az értetleneket?”
– Egy köztes hely a pokol és menny között.
Aha. Eddig oké. Vagyis nem igazán, ráncoltam a homlokom. Hogy a francba kerülök én ide?
– Miért kérdezted meg, hogy lány vagyok-e? – csúszott ki a számon egy másik kérdés helyett.
– Van egy különlegessége a helynek.
– Még egy? – hajtottam a fejem gépiesen Theo hátára, majd észbe kapva gyorsan felegyenesedtem.
– Sosem járt még itt nő. – Elkerekedtek a szemeim erre a mondatra, de Theo nem láthatta. – Igen, – nevetett fel, hallva a… a nagy semmit – fura, de ez van. Mind abból a világból vagyunk, amiből te is. De nők még sosem kerültek ide.
– És akkor ez most rossz? Úgy értem, nekem. – Ez életem legfurább álma, fűztem szorosabbra az ujjaimat Theo kőkemény hasfalán. De ha már itt vagyok…
– Fogalmam sincs, de nem fogod megköszönni az élményt, az biztos – nevetett, mire ismét felütötte bennem a fejét az antipátia. Látszik, hogy nem sok dolgod volt nőkkel, sziszegtem a hátának gondolatban, de ahhoz már túl gyáva voltam, hogy hangosan is elismételjem. Különben is kételkedtem a mondat valósságában. Ilyen külsővel?
Lassítani kezdtünk, ez zökkentett ki a gondolataimból. A fura ló felnyihogott, ahogy a távolban egy ház… nem is, inkább egy villa körvonalazódott ki a szürke eső mögött.
– Azt mondtad, megkeressük Jaspert – szóltam, mikor megálltunk, Theo pedig leugrott az egyszarvúról. Még mindig olyan képtelenségnek tetszett. Egyszarvú? Mint a mesékben. De hát itt ülök a hátán!
– Jaspert? – ismételte a nevet meglepetten a fiú, mire önkéntelenül is megállapítottam, hogy a vonásai milyen rettenthetetlen benyomást keltenek.
– A bátyám – forgattam a szemem. – Jasper.
– A bátyádat Jaspernek hívják?
Összehúztam a szememet. Ezt most direkt csinálja?
– Amint már mondtam, Jasper McEwan a testvérem, igen – lassan, érthetően mondtam, reméltem, hogy így már megérti.
Szemrehányó pillantást kaptam jutalmul, amiért idiótának néztem. Vállat vonva a palotaméretű, - természetesen szürke -, épület felé irányítottam a tekintetem. Na ez már kevésbé volt meseszerű. Inkább horror. Csupa éles, veszélyes kiszögellés, sötét árnyalatok, rozoga korlát és kopott festék rontotta a hangulatát.
– Miért jöttünk ide?
– Már semmiért – vont vállat Theo. – Minden bizonnyal tévedtek, amikor titeket idehoztak. Haza fogunk küldeni benneteket… valahogyan – motyogta, de én már nem is figyeltem.
– Gondolom minden magyarázat nélkül. – Theo bólintott. – És gondolom, felejtsünk el mindent, csak így – csettintettem. Ismét bólintás. – Nagyon jó, szuper! – csaptam a combomra. Fogalmam sem volt, miért nem ujjongok ahelyett, hogy hisztizek. Láthatóan Theo sem értette.
– Figyelj, nem tudom, hogy történhetett ez! – fordított maga felé, de olyan hirtelen lépett hátrébb, hogy az már rosszul esett. – Nem titeket vártunk.
Vállat vontam, s próbáltam titkolni az elszabaduló könnycseppet az arcom jobb felén. Alig egy órája, hogy felfedeztem ezt a világot, és máris ennyire kötődnék hozzá? Hiszen csak egy rakás hamu! De valakinek eddig az otthona volt, vetettem ellen, Theóra pillantva.
– Te miért vagy itt?
– Itt ragadtam. Pár éve – tárta szét a karjait. – Azóta arra várunk, hogy megérkezzen az, aki kivisz minket innen. – Arcán most meglátszott mindaz a fájdalom és fáradtság, aminek az ő korosztályától még messze kellene hogy álljon.
Kimutattam volna a sajnálatomat, ha nem tudom, hogy a Theo féle keményfiúk sosem kérnek a szánalomból. Így hát némán megvártam, míg ő az összes sebhelyét végigdörzsölte, majd ellenállva a késztetésnek, hogy én is ugyanezt tegyem, elindultam a ház felé. A fiú nem tartott vissza. Bár megtette volna…
Épp akkor, mikor kitártam az ajtót, földöntúli üvöltés rázta meg az épületet. Összerezzentem, s előre engedtem Theót, aki a szája elé téve mutatóujját jelezte, hogy maradjak csendben.
Alig telt el pár perc, még a gyönyörű, bár pókhálós előcsarnokot sem tudtam megcsodálni, a bátyám rontott ki az egyik ajtón, karját szorongatva. Felkiáltottam megkönnyebbülésemben, mire Theo dühösen felkapta a fejét. Hoppá!
Jasper szerencsére észrevett. Nem szólt egy szót sem, csupán a karját mutatta, akár egy kisgyermek, aki egy esés után az anyjához fut.
– Ó, Istenem! – suttogtam elhűlve a vérző seb látványától. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Elkaptam a mellettem álló Theo szürke ingét és egy hosszú csíkot téptem le az aljából, mire a gazdája tátott szájjal és villámló szemekkel meredt rám.
Vállat vontam, miközben már tekertem is az anyagot a bátyám karja köré. Ő hálásan magához szorított.
– Ott van? – bökött a fejével az ajtó felé a Theo, mire Jasper bólintott.
– Mi van ott? – kérdeztem dühösen, de Theo már ott sem volt. – Mi van ott? – fordultam hát a testvérem felé. Ő csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem akar válaszolni. Sosem láttam még ennyire bizonytalannak. Mintha nem is az én örökké viccelődő, kissé részeges bátyám lenne.
Hát jó, határoztam végül. Ha senki nem beszél, akkor kénytelen leszek magam kideríteni, amit tudni akarok. Mielőtt Jasper visszatarthatott volna, a nyitva hagyott ajtóhoz surrantam, s hozzásimulva átlestem a másik szobába. Egy hatalmas terem volt, hófehérre mázolva, de teljesen üresen. Tátott szájjal állapítottam meg a méreteket, majd a leghátsó sarokban felfedeztem a két verekedő alakot. Az egyik Theo volt. A másik pedig egy hasonló korú lány? Ő üvöltött volna az előbb?
Legnagyobb meglepetésemre a harc nem tűnt komolynak, s egy idő után már nem is bírták nevetés nélkül. Mindketten felém pillantottak, és rájöttem, hogy az egész csak színház volt. És az is feltűnt, hogy Theo színésztársa nem lány, hanem egy hosszú hajú fiú. Vigyorogva közeledett felém, mire hátrálni kezdtem.
– Cade vagyok, ne ijedj meg! – szólalt meg mély hangján. Theóra pillantottam, mintha tőle várnám az utasítást.
– Cade a barátom.
– Megtámadtad Jaspert! – Figyelmen kívül hagytam a fiú kinyújtott kezét, az övébe tűzött éles fegyvert méregettem.
– Sajnálom – komorult el erre Cade. – Nem tudtam, hogy kicsoda.
– Miért nem kérdezted? – húztam el a szám. Időközben a bátyám is az ajtó elé merészkedett, de amint meglátta Cade-et lefagyott.
– Errefelé nem szokás. Komolyan sajnálom! Hé, haver, – fordult Jasper felé – ne haragudj! Egyébként nem mély a seb, elég ügyesen kitért – próbálkozott megenyhíteni, s közben Jasper arcán elégedett mosoly terült el.
– Te is itt ragadtál? – váltottam témát.
Cade hátrapillantott Theóra, aki viszont engem fixírozott… zavarba ejtően. El is pirultam, mikor Cade tekintete visszasiklott rám.
– Már nem sokáig – felelt elszántan. – Ő az? – fordult újra Jasper felé, bár a kérdést Theónak címezte.
– Őt Jaspernek hívják – sóhajtott lemondóan a barátja.
– Akkor?
Felhúztam a szemöldököm a homlokom közepére. Most meg miért néz úgy, mintha akarna valamit? A bőrszerelés őt sem varázsolta túlzottan bizalomkeltő jelenségnek. Ahogy túlnőtt lobonca és sebhelyes arca sem.
– Ő egy lány.
– Észrevettem – lépett közelebb Cade, mire Theo felmordult.
– Mióta hívnak lányokat Philnek?
Hopp! Egy pillanatra elállt a lélegzetem.
– Amióta a szüleim megalkották a Philomela nevet? – próbálkoztam a milliós kérdéssel.
– Nem ők alkották – szólt közbe Jasper, de ezt senki nem hallotta rajtam kívül.
Theo két hosszú lépéssel előttem termett. Pedig az előbb még mekkorának tűnt ez a terem!
– Mi a fenéért titkoltad ezt el előlem? - A hang úgy csattant, akár az ostor. Tágra nyílt szemmel dacoltam a félelemmel.
– Nem titkoltam el semmit! – vágtam vissza, miközben Cade cinkos kacsintást küldött felém. – Egy: nem kérdezted. Kettő: nem mondtad, hogy egy Phil nevű emberre vártok. Három: lépj hátrébb! – csaptam a kezemet a mellkasára, mire mindketten összerezzentünk.
Azok az izzó szemek valószínűleg örökre az emlékezetembe vésődtek. És a dübörgő léptek is a fülemben dübörögnek majd… Ajtócsapódás, aztán némaságba borult a villa, egészen Cade harsány kacagásának kitöréséig.
– Sosem láttam még ilyen dühösnek – túrt a hajába a fiú.
– Ja… tényleg vicces – grimaszoltam.
– Ne haragudj, de ez… Alig voltatok együtt egy órát, és máris elcsavartad a fejét.
– Én nem… - tiltakoztam, de Cade leintett.
– Gyere! Mutatok valamit! – Már úgy kezelt, mint egy régről ismert barátot.
A terem végébe vezetett egy nagy, földig nyúló ablakhoz, amit vékony hamuréteg borított. Kinyitotta, majd előre mutatott. Jasper mellém érve eltátotta a száját.
A kopár táj elkeserítő látványt nyújtott, főleg most, hogy a fakó fellegekből szüntelenül aláhulló hamu erősebben rákezdett.
– Nézd meg jobban! – zárta vissza az ablakot a fiú.
– Így?
– Nézd, ne ellenkezz! – tolt közelebb az üveghez.
Pár percig a saját tükörképemre meredtem, majd valami megmozdult mögöttem, de Cade nem engedte, hogy megforduljak. Hirtelen újabb rezdülés. Meresztgettem a szemem, s már jobban láttam: a fű kizöldült mögöttem. A fű? De hát…
– Egykor ilyen volt. Menj! Nézd meg!
Még közelebb léptem az üveghez, szinte már az orromon éreztem a hideget, de én csak lépkedtem tovább, egyenesen át az ablakon. A rét, ahová érkeztem, azon a tájon volt, amit a nyitott ablakon keresztül láttam, csak hamu nélkül.
A színek kavalkádja elkábított. Csak kapkodtam ide-oda a fejem, hogy minden apró csodát megszemléljek, de talán egy élet sem lett volna itt elég, hogy beteljek a gyönyörrel.
A fák virágoztak, mintha tavasz lett volna, azzal a különbséggel, hogy ezeken focilabda nagyságú csokrok nyíltak, néhol tarkán. Ha a szél beléjük kapott, sűrű virágeső öntözte a köztük húzódó ösvényt. Alattuk minden négyzetcentiméteren más árnyalatú növény bújt ki a földből. A zöld ellenállhatatlan illata keveredett a föld egészséges, friss szagával, s így, kézen fogva lengtek körül. Az ujjaim közt szellő bujkált, a talpam alatt zsongott az élettel teli rét, a fák felsóhajtottak, a napsugarak pedig kibújtak végre a felszálló, nedves pára közül.
Patadobogás. Ez az egyszarvú lesz! – mosolyodtam el. Bár sosem volt egy visszataszító jószág, a ló most ezerszer fényesebben lépkedett felém, mint mikor először láttam. A szarva csillogott a napfényben, mintha apró kristályokból lett volna összerakva. Elámultam, és élvezettel simítottam végig fényes szőrén.
Ugyanekkor ütemes dübörgés hozta nyüzsgésbe a tájat. Valahonnan pillangók hada szabadult ki, mellőlünk pedig néhány apró lény röppent fel, s bár nem mertem megnevezni őket, kétségtelenül tündérekre hasonlítottak.
A dübörgés felerősödött. Vadlovak törtek ki az erdőből, a széllel versenyezve szelték át a füves területet, mire a mellém szegődött különleges teremtmény felnyerített, és utánuk eredt.
Az ezután támadt csendet eddig sosem hallott dallam törte meg. A hangok szinte megelevenedtek előttem, s apró csengettyűkként, saját magukat megsemmisítve nyaldosták a földet. Hárfa? Biztosan hárfa, merültem a zenébe.
Erőszakkal szakítottak ki ebből a megvalósult ábrándból. Pontosabban durva szavakkal. A káromkodások alapján Theo nem túl jó kedvében érkezett vissza.
A világ úgy foszlott szét körülöttem, mint egy rosszul összevarrt folttakaró. Olyan keveset láttam! - sajnálkoztam. A természet minden szépsége egyesével változott vissza az eredeti, lepusztult állapotába. Szomorúan figyeltem, ahogy lassan visszatérek a valóságba. Ami mégsem volt egészen valóság… Ebbe nem akartam belegondolni, mert már így is kilátásban volt egy kiadós migrén.
Theo szorosan mögöttem állt, s elszántan szuggerálta tekintetével a tarkómat. A fehér szobában kínos csend honolt. Cade rám kacsintott, Jasper viszont falfehér arccal Theót méregette, mintha csak arra várt volna, mikor ront rám a srác.
– Nem kellett volna odamenned – morogta Theo. Nem vártam meg, míg folytatja, most már tudtam, mit kell tennem. Ki kell mentenem őket innen!
– Csak ketten éltek itt?
– Nem. Valahol vannak többen is. Idősebbek. Nem igazán „járunk össze” – felelt a meglepett Theo helyett Cade.
– Valaha csodálatos volt – sóhajtottam.
– Míg az emberek el nem rontották. Amit láttál, az már nagyon régen volt.
Megköszörültem a torkom.
– Honnan veszitek, hogy nekem kell segítenem? – haraptam be az ajkam, pedig azt hittem, már rég elhagytam ezt az idegesítő szokást.
– A jóslat szerint eljön, aki megszabadítja az átkozottakat. Beléptél a világba, pedig nő vagy…
– De nem tudtátok, hogy nő jön majd – vetettem ellen.
– Igaz – folytatta Cade. – Viszont beléptél a világba. Átléptél. Ilyet még senki sem tett. Mi csupán a tükörképét látjuk, felsejlik előttünk, de nem léphetünk be.
– De a nevem…
– Azt Amandaék derítették ki. Ő amolyan földi közvetítő, aki valaha szintén itt élt. Egyébként pedig az unokatestvérem.
Theo elvigyorodott, mire a pulzusom vészesen megugrott.
– Mit kellene tennem? – tértem a lényegre a torkomat köszörülve, egyrészt hogy eltereljem a figyelmem, másrészt, hogy végre bebújhassak az otthoni, pihe-puha ágyamba.
Erre Theo elkomorult, mintha most jutott volna eszébe valami. Cade viszont hangosan felnevetett.
– Kicsit tündérmesésen hangzik, – tartotta fel a kezeit védekezően – de visszajutni csupán egy érdekes „szertartással” lehet. A megmentő csókjával.
Elkerekedtek a szemeim.
– Mi van?
– Jól hallottad – mordult fel Theo.
– Na várjatok! – nevettem fel, mire három értetlen szempár meredt rám. – Azt mondjátok, ha egy pasi lennék, megcsókoltatok volna?
Cade és Jasper nevetett, Theo azonban csak megrázta a fejét.
– Ha az kellett volna ahhoz, hogy hazamehessünk végre!
Erre elhallgattam. Többet átélt ez a fiú, mint amit én el tudtam volna képzelni.
– És mi lesz a többiekkel? Akik máshol élnek.
– Semmi kedvem velük szórakozni! – Most már igazán dühösnek tűnt. De bármilyen mérges is volt, nem kegyetlen. – Visszajövünk értük. – Félénk pillantásomat a mellkasára irányítottam, mire elkapta a kezemet. – Megígérem!
Bólintottam, aztán újra elmosolyodtam.
– Szóval csók. Ki lesz az első?
Theo hátralépett, mire rossz érzés fojtotta el a torkom. Ez van, Phil, fogadd el, korholtam magamat gondolatban a hirtelen jött érzések képtelensége miatt.
– Essünk túl rajta! – lépett elém a bátyám. Ez még eszembe sem jutott! – Gyerünk, Phil, gondolj arra, hogy szükséghelyzet van! – Összeráncoltam a homlokom. – Sürgős dolgom van… - próbált magyarázkodni. Felvontam az egyik szemöldököm. – Jaj, Phil, hugyoz…
Mielőtt befejezhette volna, szorosan lehunytam a szemem, a szájára nyomtam a sajátomat, majd mikor éreztem, hogy valami megváltozik körülöttünk, köhögve elhátráltam. Az alkoholszag nem túl vonzó.
Mikor kinyitottam a szemem, Jasper már nem volt sehol.
– Hová került?
– Valószínűleg haza – közeledett felém Cade.
Atyám! Már kezdtem meggondolni azt a „visszajövünk” dolgot.
– Nagyon rég csináltam már ilyet! – karolta át a vállamat a fiú, aztán vigyorogva megcsókolt. Csók közben hátradöntött, úgy, hogy éreztem, a hajam a padlót seperte. Kuncogva egyenesedtünk vissza, majd Cade-nek is nyoma veszett.
Csak most fogtam fel igazán, mi a helyzet. Kettesben maradtam Theoval. Nem mertem ránézni, féltem, hogy olyat olvas ki a tekintetemből, ami felettébb elhamarkodott és meggondolatlan részemről.
Ekkor a bakancsok a sportcipőmnek ütköztek. Ujjak simították végig a hajamat, majd felemelték az állam, így kénytelen voltam szembenézni a fiúval. Nagyot nyeltem, mikor ugyanazt láttam tükröződni a szemében. Akartuk azt a csókot!
– És én… hogy? – Nem bírtam értelmes kérdést megfogalmazni, de Theo így is értett.
– Neked csak kívánnod kell. Mármint a hazajutást. Erősen koncentrálsz, és kész is – mosolyodott el most először kedvesen, mire a szívem heves vágtába kezdett, a térdem pedig megbicsaklott.
Karja a derekamra fonódott, hogy megtartson, majd olyan közel hajolt, hogy a lehelete az orromat csiklandozta.
– Te tényleg egy tündérmese vagy, Philomela – suttogta még, aztán kicsúszott a lábam alól a talaj.
Az ajkai puhák voltak, de mégis keményen tapadtak az enyémekhez, elcsenve előlem az éltető levegőt, s megajándékozva valami szintén létfontosságú bizsergéssel. A vállába kapaszkodtam, miközben halványan felrémlett előttem az otthoni szobám. Ha tudtam volna, még közelebb húztam volna magamhoz a fejét, ám így csak értelmetlenül markolásztam a haját.
Zavart köhécselés és harsány kacagás vetett véget életem legszenvedélyesebb, leggyönyörűbb és leghihetetlenebb élményének. Arcomat az illatos vállba fúrtam, miközben Cade vidám hangja jutott el hozzánk.
– Tehát ez tartott ilyen sokáig. Átkozottak!
– Jasper! Jasper, ébredj! Kész a reggeli – ráztam a bátyám vállát, vagy amit annak véltem a hatalmas dunyhakupac alatt.
– Mi? He? – ült fel olyan hirtelen, hogy majdnem hanyatt estem. – Jaj, Phil, el sem hiszed mit álmodtam! – dörzsölte meg rekedt nevetés közben a szemét. – Volt valami másik világ… meg két félőrült punk. Aztán megcsókoltál… Fúj! – dugta ki a nyelvét.
Hamiskás mosollyal emelkedtem fel az ágya mellől.
– Talán nem kéne annyit inni.
– Phil! – hallatszott ekkor anya kiáltása. – Phil, a barátod szerintem még sosem látott mikrót! – Erre elégedetlen morgás hangzott fel. – Kérlek, gyere le! Rám nem hallgat!
Jasper értetlenül ráncolta a homlokát.
– A barátod?
Nem feleltem, csak továbbra is mosolyogtam. Igaz, a bátyám nem túl okos, de azért egy perc bambulás után neki is leesett.
– Nem álom volt, igaz? – Ekkor már az ajtóban álltam, de még visszapillantottam. – Phil! Nem álom volt, mi? Hát mindjárt beájulok – kiáltotta. Becsuktam magam mögött az ajtót, de azért még hallottam az utolsó mondatát. – Cade ugye nem maradt?
Teli szájjal vigyorogva indultam lefelé a lépcsőn. Nem csak ő maradt!
