Fényképek

Az ihletet köszönöm Mihainak!

Fényképek

- Miért nem maradhatsz? – kapott a kezem után.

- Már mondtam. Nem keresek barátot.

Kiszabadítottam a kezem, majd bezárkóztam a fürdőszobába. Hallottam a sóhaját az ajtó túloldaláról.

Nem tagadtam, hogy valami megmozdult bennem tegnap délután, mikor összefutottunk az utcán, a szemembe nézett, majd valami érthetetlen nyelven magyarázni kezdett. Nagy szemekkel néztem rá, mire átváltott angolra. Jól hallható déli akcentussal beszélt.

- Te vagy az – mondta.

- Ismerjük egymást? – felvontam a szemöldököm és önkéntelenül is elmosolyodtam. Az angolomat tökéletesre fejlesztettem az elmúlt évek során, ő mégis azonnal észrevette, hogy én sem vagyok helyi.

- Még nem – felelte azzal a tipikus kaján vigyorral, amit az este során többször felvillantott. – Honnan jöttél? – Nem zavartatta magát, mellém szegődött, mikor elindultam.

- Nem zavar, hogy épp a másik irányba tartottál? – próbáltam gorombán kérdezni, de túlságosan szórakoztatott figyelme.

- Megváltozott az úticélom.

- Remélem, nem miattam.

- Miattad – jelentette ki zavartalanul. - Michael vagyok – vigyorgott szemtelenül.

Nem feleltem. Kényelmetlenül éreztem magam. Tudtam, hogy ez itt egy idegen ország, idegen szokásokkal, és nem volt merszem belevágni egy ilyen kalandba.

- Honnan jöttél? – kérdezte ismét tört angolossággal.

- És te?

- Oké. Hagyjuk ezt. Hová tartasz?

- A folyóhoz.

- Csodás. Én is.

- Nem mondhatnám, hogy most meglepődtem.

- Imádom az iróniát – nevetett fel.

Ekkor figyeltem meg igazán először. Fahéjszínű bőrével kitűnt a sápadt járókelők közül, ahogy magassága és hófehér inge is. Annyira frissnek és elevennek tűnt az itteni szürke időhöz és emberekhez képest. Borostája, lusta szemei, buja pillantása egyből megragadták a képzeletem. Vászonra való arc. És engem követett. Ami persze egyből ki is józanított. Miért is lennék udvarias, ha úgysem látjuk egymást többé?

- Nincs jobb dolgod, mint utánam koslatni?

- Ez a legjobb dolgom, amióta itt vagyok.

- Olasz vagy?

- Félig. Te pedig…

- Fáradt.

A nevetése hihetetlenül vonzóvá varázsolta. Minden tekintetet magára vonzott. Az ujjaim bizseregtek a fényképezőgépem után.

- Aludhatunk.

- Viccelsz velem? – képedtem el.

- A folyónál.

- Azt sem tudom, ki vagy.

- Már mondtam.

- A nevedet. De attól még nem ismerjük egymást.

- Tetszel nekem, én is neked. Hol itt a gond?

- Michael, igaz?

- Gyönyörű, ahogy kimondod – vigyorgott rám, mire elakadt a lélegzetem.

- Szerintem félreértettél. Nekem nem tetszel. És nem vágyom új barátokra. Sajnálom.

Újra elindultam lefelé az utcán, s egy darabig úgy tűnt, megszabadultam tőle. Aztán a folyóhoz érve már bántam, hogy nem csináltam fotót róla. Még egy magányos óra után is csak körülötte forogtak a gondolataim. Ha jól elkapnám a kisugárzását, akár kiállítási darab is lehetne.

- Rám gondolsz, látom.

Összerezzentem, ahogy lehuppant mellém a homokba. Ugyanaz a férfi, ugyanazzal a lehengerlő aurával. Azonnal meggondoltam magam a fényképről. Sosem hízelegnék neki ezzel.

- Arra gondoltam, milyen jó is a csönd.

- Mindenre van egy csípős válaszod, igaz? – pillantott rám hatalmas barna szemével.

- Felesleges is próbálkoznod.

- Próbálkoznom?

- Nem kell férfi az életembe – mondtam, miközben a vizet bámultam. Az arcom forrt.

- Késő.

- A nevemet sem tudod.

- Éppenséggel tudom.

Összeráncoltam a homlokom. Sosem találkoztunk. Talán egy őrült gyilkos, aki már napok óta követ?

- Cathy.

- Nem nyert – morogtam megkönnyebbülten.

- Lara.

Megráztam a fejem. Elővettem a fényképezőgépemet, s ellőttem pár képet a tájról. A hegyek tetején még hótakaró fehérlett, a folyó pedig világoskéken bújt elő közülük. Gyönyörű látvány volt.

- Nyugodtan lefotózhatsz, Lara – hallottam magam mögül pár perc múlva. Hihetetlenül öntelt!

- Nem akarlak. És nem Lara a nevem.

- Másképp el fogsz felejteni. Na persze, csak ha nem jössz velem.

- Ne nevettess. A magabiztosságod hihetetlenül idegesítő.

Felé fordultam és figyelmeztetés nélkül fényképeztem. Beleremegett a kezem, mikor lekaptam a vigyorgását. Igen, ez az! A gyűjteményem eddigi legértékesebb darabja valószínűleg. A nők olvadozni fognak a kiállításon.

- És mit kapok cserébe? – súgta a fülembe, mikor közvetlenül a hátam mögött állva végignézte a fotókat.

- Egy köszönöm megteszi?

- Egy csóknak jobban örülnék.

- Köszönöm. Ennyit adhatok – nyögtem ki remegő hangon. Éreztem a leheletét a nyakszirtemen, amitől önkéntelenül is libabőrös lettem.

Kivette a kezemből a kamerát és szembe fordította magunkkal.

- Mosolyogj! – sóhajtotta, s mikor lenyomta az exponáló gombot egy csókot nyomott a nyakamba.

Annyira meglepődtem, hogy még levegőt venni is elfelejtettem.

- Mi a fenét művelsz? – mérgesen akartam szólni, de inkább ijedtre sikeredett a dolog.

- Aludj velem ma éjjel, Lara!

A fürdőszoba hűvös csempéje sem hűtötte le az emlékektől felforrósodott testem. Hihetetlen, hogy igent mondtam egy vadidegennek. Én, aki megrögzött feminista voltam és semmi pénzért, vagy épp kapcsolatért nem mondtam volna le az utazgatásról.

Michael kopogtatott az ajtón.

- Lara?

- Mi az?

- Kijössz még ma onnan?

- Nem biztos.

- Édesem… - az ezután következő halk olasz szónoklatból semmit nem értettem, de elég szenvedélyesen hangzott. Belesajdult a mellkasom.

- Nem beszélem a nyelvet. Jobb, ha tudod.

- Még ilyenkor is szurkálódsz – halk nevetése mosolyt csalt az arcomra. – Itt hagylak. 

Felpattantam a padlóról.

- Gondolkozz nyugodtan! Délután visszajövök. Ha itt leszel, boldog leszek. Ha elmész, azt is megértem.

Elszorult a torkom. Pár perccel később ajtócsukódást hallottam. Kimerészkedtem. Az ágyon ott volt a fényképezőgépem egy laptophoz kötve. A közös képünk volt megnyitva. Úgy festettünk, mint akik ezer éve ismerik és szeretik egymást. Megtorpantam a látványtól.

Nem. Ez nem én vagyok a fotón. Ez csak a pillanat varázsa.

Azonnal nekiálltam pakolni. Akármilyen csodálatos lehetne, akármilyen jó az ágyban, vagy az ágyon kívül, ő egy idegen. Ez egy egyéjszakás kaland volt, ami talán egy kipipált rubrikát jelent a nemlétező bakancslistámon, de ennyi.

Most pedig irány a hotel. A mai napon még felkereshetem azt a pár helyet, amiről képeket kell készítenem, aztán továbbállhatok.

Ezzel elhagytam a gyönyörű lakást, ami valahogy nem illett az „ingyenélő olasz” elképzelésembe. Legyőztem a késztetést, hogy lefényképezzem az óvárosi épületet kívülről. Volt elég képem, ami rá emlékeztetett.

A szállásomra visszavezető utak közül nem a folyó mellett húzódót választottam. Meglepően nehéz szívvel hagytam el a belvárost. Mintha valamit ottfelejtettem volna.

A bérelt szobába lépve már szinte csak vonszoltam magam. A szemem égett, a mellkasom pedig sajgott.

Mi a fene? Csak nem beleszerettél egy vadidegenbe? Hisz alig ismered! Talán jól bánik a szavakkal és lehengerlő a külseje, igen. De mi lesz, mikor majd azt kéri, hogy maradj egy helyen. Mikor korlátokat állít és megfoszt a szabadságodtól.

Annyira nyomorultnak éreztem magamat. Nem volt erőm összeszedni a megfelelő objektíveket, hogy elinduljak a közeli várhoz. Helyette egész délelőtt csak az eddig készített képekkel bajlódtam, de még így is kétpercenként eszembe jutott a mappa legalsó zugába száműzött fotó.

Mire feleszméltem a munkából, ami nem mellesleg semmit nem ért, már besötétedett. Ezzel veszítettem egy napot. Majd még egyet. És még egyet.

Végül olyan dühös lettem magamra, hogy a szombaton már hajnalban az utcát tapostam. A hotelből kijelentkeztem, az összes ruhámat és felszerelésemet tartalmazó hátizsákommal indultam el a várhoz, hogy aztán délután már a London felé tartó vonaton ülhessek.

A folyó hangja – na, jó, kit akartam átverni -, Michael emléke vonzott arra az útra, amelyik mellett a víz olyan volt, akár medrek közé szorított égbolt. Elámultam, akár az első alkalommal, bár most a szívem a torkomban dobogott, és tudtam, nem azért, mert hamarosan újra úton leszek.

Vágtam át a szürkeségen, eltökélve, hogy nem állok meg sehol, nem nosztalgiázom, nem sajnálkozom.

- Hová csörtetsz ily sebesen, szépségem? – lépett elém Michael már az első kereszteződésnél.

Egy néma sikoly és kecsesnek nem nevezhető ugrás után azonnal átkozni kezdtem magam. Hát nem ezt akartam? Nem ezért választottam ezt az utat?

- Te itt aludtál? – mutattam a sétány melletti bokrokra, mikor visszanyertem a hangomat.

- Nem egészen, de az utóbbi napokban elég sok időt töltöttem itt.

- Azt mondtad, megérted, ha lelépek. És leléptem. És most is azt tenném, ha félreállnál.

- Ó, szívem, már tudhatnád, hogy nem könnyű lerázni.

- De miért nem? Mi a fenéért vagy itt? – Nem akartam dühös lenni, erre most tessék! – Nem volt elég? Én nem maradok itt! Nem fogok a flancos lakásodba költözni, aztán bambinokat nevelni! Ezt felejtsd el!

Most először maradt Michael szótlanul. Végiggondolva a maszlagom, nem is csodálkoztam.

- Értsd meg, - próbáltam meggyőzni magamat és őt is – az én életem abból áll, hogy naponta városról városra utazok. Egy éjszakánál többet nem ajánlhatok.

- Félreértesz – emelte fel a kezét Michael, hogy megállítsa a szóáradatot. – Nem feleségül kértelek, drágám. Csupán azt, hogy ne tűnj el az életemből. Mellesleg pedig lassan egy hete a városban vagy. Valamiért nem indultál még utadra. Te sem tudsz így itt hagyni. Lefogadom, hogy most is a lakásomhoz tartottál.

- Ne légy nevetséges! – legyintettem, bár megfordult a fejemben az ötlet.

- Először azt hittem, könnyen elfelejtelek – folytatta a férfi. - Aztán mégis minden nap itt találtam magam, fel-alá mászkálva. Éjjel nem bírok aludni, hajnalban az üres utcákat járom. Talán megbolondultam, gondoltam. És most itt vagy, én pedig legszívesebben a vállamra kapnálak, bezárnálak a lakásba, és soha többet nem engednélek el. Csendet, még folytatom! Tudom, hogy te ezt nem akarod. Szabad vagy és az is maradsz.

- Köszönöm.

Percekig csak bámultunk egymásra, majd Michael félreállt az útból. Görcsös fájdalommal indultam el újra. Aztán bosszankodva megtorpantam.

- Követni fogsz? – pillantottam az utánam lépkedő kócos férfira.

- Én is szabad vagyok épp. Elkísérlek egy darabon.

Szürke halál

Ma meghalok.

Ez az első gondolata, mikor a hajnal felnyitja sírástól kivörösödött szemhéját. Jobbra pillant. Férje még alszik. Arcán ráncos bőre meg-megrándul, ahogy álmodik. Hát mégsem ő lesz az, aki sírba viszi, gondolja és keserűen elmosolyodik.

Balra pillant. Az óra 5:43-at mutat. Még két perce van, mielőtt megszólal az ébresztő. Megvárja. A szürke félhomályban az esküvői fotót nézi a falon.

Csak egyet pittyen az óra, mielőtt lenyomja.

Felkel, a lába magától tudja a dolgát. A fürdőszobatükör ma sem kíméli. Sírva fakadna, ha még lenne könny a szemében.

Maga sem tudja, miért. Nem is keresi az okokat.

A konyhában rendetlenség terpeszkedik. Feltesz egy kanna vizet a tűzhelyre. A szekrényből előveszi a teafiltert, majd csak vár. Az ablakon kinézve az erdőt látja. Minden nedves odakint. És szürke. A hajnal várakozva nyáladzott egész éjjel, most pedig előbújt és rávicsorog. Szürke ígéret.

Visít a gőz. Leforrázza a filtert. Gyönyörű, ahogy elterül a piros szín a pohárban. Nem örül neki. A hálóingébe törli izzadt kezét. Kortyol a teából, majd félrerakja. A halottak nem isznak.

Végigsimít a képkereteken a falon. Lányok, unokák.

Ti sem értitek. Ő sem érti.

Kinyitja az ajtót. Hűvös van még. Ő már nem érzi. Papucsa belesüpped a tavasz verejtékétől lucskos talajba.

Egy pillanatra megtorpan. Isten tudja, mi jár a fejében. Valaki elmegy mellette, de mikor odapillant, senkit sem lát. Csak a szellő játszik vele.

Cuppog a talpa alatt a sár. Megkerüli a házat, átvág az udvaron, egészen a kerítésig. Az ujjai nem engedelmeskednek, mikor megpróbálja kinyitni a kaput. Felnyomja magát a tetejére, az egyik papucsa visszaesik. Ő a túloldalon ér földet. Összekoszolja fehér hálóingét.

Fülel, de a madarak még alszanak. Nem csiripelnek.

Nincs, ami megállítsa.

Elsétál az erdő széléig, távol tartja magát a fáktól. Köd telepszik meg a vállán, de ő cipeli. Nem áll meg. A patak széléig gyalogol. A tavaszi áradás megduzzasztotta. Morgása megvigasztalja a szívét.

Belemártja a lábát, jéghideg. Fejjel előre érkezik. Fekete haja szétterül a vízen. A levegő kiszökik a tüdejéből. Érzi, ahogy eltávolodik a háztól. El a férjétől. Az unokáitól.

Hanyatt fordul. Lélegzik. Lemerül, majd feljön a felszínre. Ez ismétlődik, míg megérti.

Mélyet szív a szürke vízből. 

A regény

Ködös reggelre ébredtem. A fehér lepel sejtelmesen bevonta a környéket, eltakarva annak kopottságát. Belélegeztem a friss levegőt, majd kikecmeregtem éjszakai szállásomból, egy elhagyatott istállóból. A koszos falak egész éjjel történeteket meséltek eltitkolt szerelmekről, dühös gazdákról, kétségbeesett állatokról. Egy tragikus tűzeset mindent felemésztett, ami egykor a hatalmas Flower-birtok része volt, kivéve ezt az épületet. Mára már új villát emeltek, de az szépsége ellenére sem tükrözte azt a tiszta eleganciát, amit a Flower-kúria egykor.

Ujjaimmal megfésültem hajamat, kisimítottam a ruhámat, majd magamhoz szorítva apró batyum, körülnéztem, merre is indulhatnék. Egyértelmű, hogy szülőotthonomba már nem mehettem. Kivívtam apám, anyám, de még imádott húgom gyűlöletét is. Így hát az egyetlen hely, amire még gondolni mertem, az épp ott volt, ahol álltam. A férjem birtoka. Erre viszont csak nehezen tudtam rávenni magam. Hisz éppen előle menekültem haza!

Percekkel később mégis az ajtó előtt találtam magam, a szörnyű, gyomorszorító aggodalommal küzdve, hogy hogyan fogadnak majd. Nem tudtam, mit várok. Izgatott voltam, de eközben félelem is ott reszketett a mellkasom mélyén. Aztán meg hirtelen dühös lettem. A gyávaságom miatt romlott el minden! Én, az engedelmes lány, nem békél meg egy megrendezett házassággal? Miféle viselkedés ez? – sipítozná anyám újra meg újra, ha végighallgatnám.

Már épp kopogásra emeltem a kezem, mikor az ajtó feltárult, és elakadt a lélegzetem. Megköszörültem a torkom, kerestem a szavakat, de a nyúzott arc türelmetlensége nem hagyott gondolkodni. A férfi maga volt a megtestesült veszély. Ajkát szorosan összeszorította, a sebhely felette teljesen elfehéredett. Éles vonásai csupán a virrasztástól tűntek lágyabbnak. Éjfekete szemében a már  megszokott keménység ült, rövid haja pedig még soha nem látott módon, rendezetlenül göndörödött szerteszét.

- Most könnyedén hagyhatnám, hogy megfagyj idekint.

Megremegtem, de nem tudtam eldönteni, hogy a szavai, vagy az időjárás-e az oka.

- Hol jártál? – Ezt megkérdezni nagyobb erőfeszítéssel járt láthatólag, mint a halállal való fenyegetés.

- Otthon. – Egyáltalán nem lepődött meg a válaszon.

- Akkor most mit keresel itt?

- Kidobtak – dacosan beszéltem, pedig tisztában voltam vele, hogy ezzel csak rontok a helyzeten.

- Ó! – felnevetett, mire az arca teljesen megváltozott. Egy olyan férfivé vált, akit szívesen megismertem volna. Ha lett volna lehetőségem rá. – Hát nem tudtad, hogy ők adtak el nekem?

A tenyerem keményen csattant az arcán. Nem tudtam eldönteni, melyikünk lepődött meg jobban. A férfi szeme szikrákat szórt, annak ellenére is, hogy ajkán mosoly ült.

- Szóval, vigyázzak a nyelvemre. Rendben. Mondd el nekem, édes kis Diana, miért is kéne visszafogadnom?

Ez volt életem legostobább ötlete. Visszakönyörögni magam a rabságomba! Mi ütött belém?

Hátat fordítottam, és döngő léptekkel hagytam volna ott ezt az önelégült fajankót, ha az nem rohan utánam mezítláb, kigombolt ingben. Elkapta a kezem, és maga felé fordított.

- És most hová mész? Egy másik férfihez?

Megint meg akartam ütni, de most számított rá, elkapta a lendülő kezem. Megfosztva mindennemű kapálózás lehetőségétől, egyedül a szemem maradt fegyveremként. Farkasszemet néztünk, szinte hallani véltem a tekintetünkben izzó indulatok hevét.

- Fenébe veled, asszony! – morogta alig hallhatóan a férfi, majd kihasználva erőfölényét, megpróbált magával vonszolni.

Felsikoltottam, mire azonnal megtorpant, tekintete kérdőn rám meredt, én pedig kihasználva ezt és meglazult szorítását, rohanni kezdtem. A harmattól nedves udvar ijesztően nagynak tűnt, de amúgy sem volt esélyem elhagyni, mert a talaj hirtelen eltűnt a lábam alól. Összeszorított szemmel vártam a fájdalmat, de az elmaradt, a föld helyett, egy kemény mellkasba ütköztem. Próbáltam felállni, de a lábaim összegabalyodtak az alsószoknyák rengetegében, minden próbálkozásom csúfos visszahanyatlást eredményezett, míg a férfi meg nem unta ezt, és maga alá nem kényszerített, lefogva minden végtagom.

- Nyughass! – Arcát az enyémhez szorította, lehelete a nyakamat csiklandozta. Elfordítottam a fejem, de így csak azt értem el, hogy szája végigsimított a bőrömön.

Nem érzek semmit egy vadállat iránt! – győzködtem magam, de a szívem remegése elárult.

- Hol aludtál az éjjel? – kérdezte a férfi, mire félszegen rápillantottam. Meglepődtem, mennyire kimerültnek tűnt ebben a pillanatban.

- Itt.

- Ne hazudj! – csattant fel mérgesen. Ujjai az államra szorultak, hogy maga felé fordítsa az arcom.

- Az istállóban.

Látta rajtam, hogy nem hazudok, ezért felnevetett.

- Makacs nő vagy te, ha inkább aludtál egy istállóban, mint a házban, a külön hálószobádban. – A gúny lepergett rólam.

- Makacs vagyok, mert nem hagyom, hogy mások mondják meg, kihez menjek feleségül?

- Már feleségül jöttél hozzám – emlékeztetett.

- Mert egy báb voltam! – Olyan erővel ütöttem kiszabadult kezemmel a mellkasára, hogy meglepetésében arrébb gördült. Felültem, de nem voltam képes ismét elmenekülni. Ott ültem a már jog szerint saját birtokom közepén, a vizes, fagyott földön, velem szemben a férjem, akit egy héttel ezelőtt még csak látásból sem ismertem, és ekkor legördült egy könnycsepp az arcomon. – A szüleim fenyegetései a zárdáról megtették a hatásukat. Meg aztán körülöttem mindenki azt hajtogatta, hogy ennek így kell történnie, ez csak így történhet, én meg elhittem. 

- És mi a fenétől változott meg a véleményed?

Hirtelen olyan ostobaságnak tűnt az egész, hogy nem válaszoltam.  

- Mi az? Megnémultál? – térdelt elém. Gyengéden emelte fel az állam, kíváncsiságot olvastam le arcáról.

- Egy regény… - mondtam halkan. Túl halkan ahhoz, hogy hallja. Közelebb hajolt, orra majdnem az enyémhez ért.

- Mondd még egyszer.  

- Egy regény.

Megdöbbent.

- Egy regény?

- Az.

- Mi van a regénnyel?

- Elolvastam.

Ujjait a hajába mélyesztette, emlékeztetve, mennyire piszkosul szerettem volna én is ezt tenni néha.

- És ezért elmenekültél?

- A Biblián kívül sosem olvashattam mást.

- Felégetem a könyvtárat.

- Ne! – sikkantottam fel, aztán észrevettem, hogy csak viccel.

- Mégis milyen könyv az, amelyikben arra buzdítják a feleségem, hogy elhagyjon?

- Én… - zavarba jöttem, el akartam felejteni az egészet. De már késő volt. – Csak olyan, ami ráébresztett, hogy nem kell azt tennem, amit mások mondanak. Hogy lehet életem egyedülálló nőként is. Felébresztett!

- Emlékeztetnélek ismét: nem vagy egyedülálló!

- Nem kell emlékeztetned. – Egyszerre emelkedtünk fel a fűről. Úgy álltunk egymással szemben, mint két vadállat, akik a zsákmányért készülnek összecsapni.

- Ha most itt hagysz, esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem fogsz boldogulni, gondoskodom róla. A szüleidhez meg már amúgy sem mehetsz.

- Majd alszom istállókban!

 - Ostoba!

Eltört a mécses. Nem bírtam tovább erős maradni. Hát bűn az, hogy öntudatra ébredtem?

- Ne sírj! – morogta a férfi, de nem lépett közelebb. Még mindig megfeszülve vizslatott, mintha arra várna, hogy elfussak.

- Ne kényszeríts!

- Mire?

- Hogy azt tegyem, amit mondasz.

- Sosem kényszerítettelek semmire!

- Feleségül vettél!

- Igent mondtál!

- Mert kést szorítottak a nyakamhoz! 

- A zárda nem kés. Nem haltál volna bele! Onnan is elszökhettél volna.

Megzavart azzal, hogy igaza volt.

- Valld be, hogyha nem olvasod azt az ostoba könyvet, még mindig a kötelességtudó feleséget játszanád.

- De olvastam.

- Amit nekem köszönhetsz.

Előre szegtem az állam, és kinyújtottam a nyelvem. Ez a gyerekes mozdulat mindkettőnkben elvágta a dühöt. Együtt horkantunk fel a helyzet komikumán.

Mire észbe kaptam, a férfi már közvetlenül előttem állt, keze végigsimított az arcomon.

- Nem szökhetsz el, akárhányszor csak elolvasol egy könyvet egy kalandornőről.

- De olyan… szabad érzés volt.

- Istállóban aludni?

- Azt tenni, amihez kedvem van. Megmondani a szüleimnek, hogy nem értek velük egyet mindenben. Megmutatni neked, hogy nem azt kaptad, amire számítottál.

- Mire számítottam? – húzta össze a szemeit bosszúsan. Eddig tartott az előbbi jókedv. Megint vitatkoztunk.

- Egy bábra, aki majd takarít, főz, gyereket nevel.

- Miből gondolod ezt?

- Hát nem egyértelmű? – temettem az arcom a tenyerembe. – Aki úgy vesz feleséget, hogy még egyszer sem látta azt, biztosan nem szerelemről álmodozik…

- Nem is sejtettem, hogy egy álcázott kis fúriát veszek el!

- Talán jobb lesz, ha meg is szabadulsz tőlem!

- Csönd legyen! – suttogta vészjóslón, majd arcomat érdes kezei közé vette. – Igazad van, nem álmodoztam a szerelemről. Csönd! – tette nagyujját a számra, mielőtt közbeszólhattam volna. – Most én beszélek! Egy hete elkerülsz, pedig én szívesen megismertelek volna.

- Azt házasság előtt szokás.

- Még egy szó, és kénytelen leszek megcsókolni, hogy befogd.

A gerincemen végigfutó bizsergés túl intenzív volt ahhoz, hogy ellenkezzek. Bár valami a tudatalattimban, ezután az ajánlat után, mindennél jobban szeretett volna megszólalni.

- Sajnálom, ha úgy érezted, kényszerítettelek. Én egyszerűen, a szokások szerint, megkértem a kezed a szüleidtől. Fogalmam sem volt, hogy számodra ez ennyire visszataszító lesz – ekkor elengedte az arcom, nekem pedig rögtön hiányérzetem támadt. – Ha tudom, békén hagylak.

- És elveszel mást…

Nem tudtam befejezni, mert egy mérges száj szorult az enyémre. Nem simult hozzám, nem fogta az arcom, csupán az ajkát nyomta az enyémhez egy pillanatra.

Elérte a célját: a döbbenettől, és a hevesen verdeső pillangóktól a gyomromban, meg sem bírtam szólalni.

- Nem vettem volna el senki mást. Lehet, hogy te észre sem vettél, de én már hónapok óta figyeltelek. Olyan voltál, akár egy kalitkába zárt madár. Nem! – Olvasott a szememben. – Nem sajnáltalak. Vágytam arra, hogy kiszabadíthassalak! Hogy lássalak kiteljesedni. Bár nem pont így képzeltem el.

Nehéz volt elhinnem a szavait. Annyira hidegen viselkedett mostanáig. Mintha nem vágyna másra, csak hogy láthatatlanná váljak.

- Miért jöttél vissza?

- Tessék? – kaptam fel a fejem.

- Miért jöttél vissza? Az rendben van, hogy otthonról kidobtak, de visszatérni, ahonnan elszöktél? Ésszerű ez? Írtak ilyet a könyvedben?

- Én… csak felkeltem, és tudtam, hogy nincs más választásom. Nem igazán tudom, mit vártam. Talán, hogy megértesz.

A veszedelmes külseje ellenére, az, ahogy fölém tornyosult izmos testével, a biztonság érzését nyújtotta. Erre vágytam egy átvacogott éjszaka után. A melegségére, ami minden érintésekor égette a bőröm.

- Talán hiányoztál.

Azt hiszem, nem erre számított.

- Eddig még gyűlöltél.

- Nem igaz! – vágtam rá, mire a szeme villant egyet. Most én léptem közelebb. – Vártam, hogy észrevegyél. Hogy felfogd, mire vágyom. Mert az nem egy hideg, csendes ház, tartózkodó társasággal.

- Akkor mit akarsz? – Dühösen hangzott, de az arcán elveszettség tükröződött. Megérintettem a sebhelyét, mely szinte világított napsütötte bőrén. Megrándult a kezem alatt. Talán őt is különös bizsergés kínozza? A remény élesen vágott a bordáim közé.

- Lovakat.

- Lovakat?

- És kutyákat.

Erre már elmosolyodott.

- És rengeteg könyvet.

- És akkor nem szöksz el többet?

- Nem vehetsz meg újra a pénzeddel.

Komolyan bólintott, majd elvigyorodott.

- Parancsolj velem!

- Először is megismerkedünk.

- Aztán megkérlek újra.

Elmosolyodtam, ökölbe szorított kezeim végre ellazultak. Sőt, az ingére vándoroltak, a gallérjáig, hogy abba kapaszkodva lejjebb húzzam magamhoz.

- Talán, de szeretnék kérni még valamit.

Karjai körbefonódtak a derekamon, testem az övéhez szorult.

- Bármit.

- Várj, míg elmondom! – pirultam el. - Felolvasnál nekem? Kellemes hangod van. – Erre hangosan felnevetett.

A nap ezt a pillanatot választotta, hogy áttörjön a ködfátylon, és útjára indítsa a jövőnket.

- Amikor csak akarod.