Fényképek

Az ihletet köszönöm Mihainak!

Fényképek

- Miért nem maradhatsz? – kapott a kezem után.

- Már mondtam. Nem keresek barátot.

Kiszabadítottam a kezem, majd bezárkóztam a fürdőszobába. Hallottam a sóhaját az ajtó túloldaláról.

Nem tagadtam, hogy valami megmozdult bennem tegnap délután, mikor összefutottunk az utcán, a szemembe nézett, majd valami érthetetlen nyelven magyarázni kezdett. Nagy szemekkel néztem rá, mire átváltott angolra. Jól hallható déli akcentussal beszélt.

- Te vagy az – mondta.

- Ismerjük egymást? – felvontam a szemöldököm és önkéntelenül is elmosolyodtam. Az angolomat tökéletesre fejlesztettem az elmúlt évek során, ő mégis azonnal észrevette, hogy én sem vagyok helyi.

- Még nem – felelte azzal a tipikus kaján vigyorral, amit az este során többször felvillantott. – Honnan jöttél? – Nem zavartatta magát, mellém szegődött, mikor elindultam.

- Nem zavar, hogy épp a másik irányba tartottál? – próbáltam gorombán kérdezni, de túlságosan szórakoztatott figyelme.

- Megváltozott az úticélom.

- Remélem, nem miattam.

- Miattad – jelentette ki zavartalanul. - Michael vagyok – vigyorgott szemtelenül.

Nem feleltem. Kényelmetlenül éreztem magam. Tudtam, hogy ez itt egy idegen ország, idegen szokásokkal, és nem volt merszem belevágni egy ilyen kalandba.

- Honnan jöttél? – kérdezte ismét tört angolossággal.

- És te?

- Oké. Hagyjuk ezt. Hová tartasz?

- A folyóhoz.

- Csodás. Én is.

- Nem mondhatnám, hogy most meglepődtem.

- Imádom az iróniát – nevetett fel.

Ekkor figyeltem meg igazán először. Fahéjszínű bőrével kitűnt a sápadt járókelők közül, ahogy magassága és hófehér inge is. Annyira frissnek és elevennek tűnt az itteni szürke időhöz és emberekhez képest. Borostája, lusta szemei, buja pillantása egyből megragadták a képzeletem. Vászonra való arc. És engem követett. Ami persze egyből ki is józanított. Miért is lennék udvarias, ha úgysem látjuk egymást többé?

- Nincs jobb dolgod, mint utánam koslatni?

- Ez a legjobb dolgom, amióta itt vagyok.

- Olasz vagy?

- Félig. Te pedig…

- Fáradt.

A nevetése hihetetlenül vonzóvá varázsolta. Minden tekintetet magára vonzott. Az ujjaim bizseregtek a fényképezőgépem után.

- Aludhatunk.

- Viccelsz velem? – képedtem el.

- A folyónál.

- Azt sem tudom, ki vagy.

- Már mondtam.

- A nevedet. De attól még nem ismerjük egymást.

- Tetszel nekem, én is neked. Hol itt a gond?

- Michael, igaz?

- Gyönyörű, ahogy kimondod – vigyorgott rám, mire elakadt a lélegzetem.

- Szerintem félreértettél. Nekem nem tetszel. És nem vágyom új barátokra. Sajnálom.

Újra elindultam lefelé az utcán, s egy darabig úgy tűnt, megszabadultam tőle. Aztán a folyóhoz érve már bántam, hogy nem csináltam fotót róla. Még egy magányos óra után is csak körülötte forogtak a gondolataim. Ha jól elkapnám a kisugárzását, akár kiállítási darab is lehetne.

- Rám gondolsz, látom.

Összerezzentem, ahogy lehuppant mellém a homokba. Ugyanaz a férfi, ugyanazzal a lehengerlő aurával. Azonnal meggondoltam magam a fényképről. Sosem hízelegnék neki ezzel.

- Arra gondoltam, milyen jó is a csönd.

- Mindenre van egy csípős válaszod, igaz? – pillantott rám hatalmas barna szemével.

- Felesleges is próbálkoznod.

- Próbálkoznom?

- Nem kell férfi az életembe – mondtam, miközben a vizet bámultam. Az arcom forrt.

- Késő.

- A nevemet sem tudod.

- Éppenséggel tudom.

Összeráncoltam a homlokom. Sosem találkoztunk. Talán egy őrült gyilkos, aki már napok óta követ?

- Cathy.

- Nem nyert – morogtam megkönnyebbülten.

- Lara.

Megráztam a fejem. Elővettem a fényképezőgépemet, s ellőttem pár képet a tájról. A hegyek tetején még hótakaró fehérlett, a folyó pedig világoskéken bújt elő közülük. Gyönyörű látvány volt.

- Nyugodtan lefotózhatsz, Lara – hallottam magam mögül pár perc múlva. Hihetetlenül öntelt!

- Nem akarlak. És nem Lara a nevem.

- Másképp el fogsz felejteni. Na persze, csak ha nem jössz velem.

- Ne nevettess. A magabiztosságod hihetetlenül idegesítő.

Felé fordultam és figyelmeztetés nélkül fényképeztem. Beleremegett a kezem, mikor lekaptam a vigyorgását. Igen, ez az! A gyűjteményem eddigi legértékesebb darabja valószínűleg. A nők olvadozni fognak a kiállításon.

- És mit kapok cserébe? – súgta a fülembe, mikor közvetlenül a hátam mögött állva végignézte a fotókat.

- Egy köszönöm megteszi?

- Egy csóknak jobban örülnék.

- Köszönöm. Ennyit adhatok – nyögtem ki remegő hangon. Éreztem a leheletét a nyakszirtemen, amitől önkéntelenül is libabőrös lettem.

Kivette a kezemből a kamerát és szembe fordította magunkkal.

- Mosolyogj! – sóhajtotta, s mikor lenyomta az exponáló gombot egy csókot nyomott a nyakamba.

Annyira meglepődtem, hogy még levegőt venni is elfelejtettem.

- Mi a fenét művelsz? – mérgesen akartam szólni, de inkább ijedtre sikeredett a dolog.

- Aludj velem ma éjjel, Lara!

A fürdőszoba hűvös csempéje sem hűtötte le az emlékektől felforrósodott testem. Hihetetlen, hogy igent mondtam egy vadidegennek. Én, aki megrögzött feminista voltam és semmi pénzért, vagy épp kapcsolatért nem mondtam volna le az utazgatásról.

Michael kopogtatott az ajtón.

- Lara?

- Mi az?

- Kijössz még ma onnan?

- Nem biztos.

- Édesem… - az ezután következő halk olasz szónoklatból semmit nem értettem, de elég szenvedélyesen hangzott. Belesajdult a mellkasom.

- Nem beszélem a nyelvet. Jobb, ha tudod.

- Még ilyenkor is szurkálódsz – halk nevetése mosolyt csalt az arcomra. – Itt hagylak. 

Felpattantam a padlóról.

- Gondolkozz nyugodtan! Délután visszajövök. Ha itt leszel, boldog leszek. Ha elmész, azt is megértem.

Elszorult a torkom. Pár perccel később ajtócsukódást hallottam. Kimerészkedtem. Az ágyon ott volt a fényképezőgépem egy laptophoz kötve. A közös képünk volt megnyitva. Úgy festettünk, mint akik ezer éve ismerik és szeretik egymást. Megtorpantam a látványtól.

Nem. Ez nem én vagyok a fotón. Ez csak a pillanat varázsa.

Azonnal nekiálltam pakolni. Akármilyen csodálatos lehetne, akármilyen jó az ágyban, vagy az ágyon kívül, ő egy idegen. Ez egy egyéjszakás kaland volt, ami talán egy kipipált rubrikát jelent a nemlétező bakancslistámon, de ennyi.

Most pedig irány a hotel. A mai napon még felkereshetem azt a pár helyet, amiről képeket kell készítenem, aztán továbbállhatok.

Ezzel elhagytam a gyönyörű lakást, ami valahogy nem illett az „ingyenélő olasz” elképzelésembe. Legyőztem a késztetést, hogy lefényképezzem az óvárosi épületet kívülről. Volt elég képem, ami rá emlékeztetett.

A szállásomra visszavezető utak közül nem a folyó mellett húzódót választottam. Meglepően nehéz szívvel hagytam el a belvárost. Mintha valamit ottfelejtettem volna.

A bérelt szobába lépve már szinte csak vonszoltam magam. A szemem égett, a mellkasom pedig sajgott.

Mi a fene? Csak nem beleszerettél egy vadidegenbe? Hisz alig ismered! Talán jól bánik a szavakkal és lehengerlő a külseje, igen. De mi lesz, mikor majd azt kéri, hogy maradj egy helyen. Mikor korlátokat állít és megfoszt a szabadságodtól.

Annyira nyomorultnak éreztem magamat. Nem volt erőm összeszedni a megfelelő objektíveket, hogy elinduljak a közeli várhoz. Helyette egész délelőtt csak az eddig készített képekkel bajlódtam, de még így is kétpercenként eszembe jutott a mappa legalsó zugába száműzött fotó.

Mire feleszméltem a munkából, ami nem mellesleg semmit nem ért, már besötétedett. Ezzel veszítettem egy napot. Majd még egyet. És még egyet.

Végül olyan dühös lettem magamra, hogy a szombaton már hajnalban az utcát tapostam. A hotelből kijelentkeztem, az összes ruhámat és felszerelésemet tartalmazó hátizsákommal indultam el a várhoz, hogy aztán délután már a London felé tartó vonaton ülhessek.

A folyó hangja – na, jó, kit akartam átverni -, Michael emléke vonzott arra az útra, amelyik mellett a víz olyan volt, akár medrek közé szorított égbolt. Elámultam, akár az első alkalommal, bár most a szívem a torkomban dobogott, és tudtam, nem azért, mert hamarosan újra úton leszek.

Vágtam át a szürkeségen, eltökélve, hogy nem állok meg sehol, nem nosztalgiázom, nem sajnálkozom.

- Hová csörtetsz ily sebesen, szépségem? – lépett elém Michael már az első kereszteződésnél.

Egy néma sikoly és kecsesnek nem nevezhető ugrás után azonnal átkozni kezdtem magam. Hát nem ezt akartam? Nem ezért választottam ezt az utat?

- Te itt aludtál? – mutattam a sétány melletti bokrokra, mikor visszanyertem a hangomat.

- Nem egészen, de az utóbbi napokban elég sok időt töltöttem itt.

- Azt mondtad, megérted, ha lelépek. És leléptem. És most is azt tenném, ha félreállnál.

- Ó, szívem, már tudhatnád, hogy nem könnyű lerázni.

- De miért nem? Mi a fenéért vagy itt? – Nem akartam dühös lenni, erre most tessék! – Nem volt elég? Én nem maradok itt! Nem fogok a flancos lakásodba költözni, aztán bambinokat nevelni! Ezt felejtsd el!

Most először maradt Michael szótlanul. Végiggondolva a maszlagom, nem is csodálkoztam.

- Értsd meg, - próbáltam meggyőzni magamat és őt is – az én életem abból áll, hogy naponta városról városra utazok. Egy éjszakánál többet nem ajánlhatok.

- Félreértesz – emelte fel a kezét Michael, hogy megállítsa a szóáradatot. – Nem feleségül kértelek, drágám. Csupán azt, hogy ne tűnj el az életemből. Mellesleg pedig lassan egy hete a városban vagy. Valamiért nem indultál még utadra. Te sem tudsz így itt hagyni. Lefogadom, hogy most is a lakásomhoz tartottál.

- Ne légy nevetséges! – legyintettem, bár megfordult a fejemben az ötlet.

- Először azt hittem, könnyen elfelejtelek – folytatta a férfi. - Aztán mégis minden nap itt találtam magam, fel-alá mászkálva. Éjjel nem bírok aludni, hajnalban az üres utcákat járom. Talán megbolondultam, gondoltam. És most itt vagy, én pedig legszívesebben a vállamra kapnálak, bezárnálak a lakásba, és soha többet nem engednélek el. Csendet, még folytatom! Tudom, hogy te ezt nem akarod. Szabad vagy és az is maradsz.

- Köszönöm.

Percekig csak bámultunk egymásra, majd Michael félreállt az útból. Görcsös fájdalommal indultam el újra. Aztán bosszankodva megtorpantam.

- Követni fogsz? – pillantottam az utánam lépkedő kócos férfira.

- Én is szabad vagyok épp. Elkísérlek egy darabon.