– Tudtál róla, hogy el akar menni? – kérdezi.
– Te nem akarsz?
– Pár hónapom van. Addig rá kell vennem valahogy, hogy
ne húzzon ujjat a rendszerrel, amint lehetősége van rá.
– Tapasztalat? – Nem tudom, honnan a bátorság a
gúnyhoz. Aztán hirtelen megvilágosodom. Noah mellett bátor vagyok. Mert nem
félek. Biztonságban érzem magam mellette, így az elfojtott indulataim is
könnyedén utat találnak a felszínre. De ez ostobaság. Hisz nem ismerem, plusz
úgy fest, mint aki most rabolta ki a sarki vegyesboltot.
– Tetszel nekem, mikor visszavágsz, Csínó! – nevet
fel.
Akkor ideje befogni, figyelmeztetem magam.
– Köszönöm, egyébként. – Ezzel sikerül meglepnem.
– Micsodát?
– Hogy aznap segítettél a folyosón.
Az emléktől még mindig kiráz a hideg.
– Én is köszönöm.
Mit is? – nézek rá értetlenül.
– Szilveszterkor. A kikötőben. Azért voltál ott, hogy
meggyőzd Zent a maradásról, nem igaz?
Leesik az állam.
– Ott voltál?
– Zent követtem, nem téged.
– Az nem számít.
Magam sem tudom, miért borít ki ennyire az, hogy ott
volt aznap este. Hisz tisztában vagyok vele, hogy hetek óta utánam mászkál.
Talán nem is ez az, ami megrémít. Hanem, hogy úgy olvas bennem, akár egy
könyvben.
A séta véget ért. Noah magamra hagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése