Oldalak

2014. február 15., szombat

Szürke halál



Ma meghalok.

Ez az első gondolata, mikor a hajnal felnyitja sírástól kivörösödött szemhéját. Jobbra pillant. Férje még alszik. Arcán ráncos bőre meg-megrándul, ahogy álmodik. Hát mégsem ő lesz az, aki sírba viszi, gondolja és keserűen elmosolyodik.
Balra pillant. Az óra 5:43-at mutat. Még két perce van, mielőtt megszólal az ébresztő. Megvárja. A szürke félhomályban az esküvői fotót nézi a falon.
Csak egyet pittyen az óra, mielőtt lenyomja.
Felkel, a lába magától tudja a dolgát. A fürdőszobatükör ma sem kíméli. Sírva fakadna, ha még lenne könny a szemében.

Maga sem tudja, miért. Nem is keresi az okokat.

A konyhában rendetlenség terpeszkedik. Feltesz egy kanna vizet a tűzhelyre. A szekrényből előveszi a teafiltert, majd csak vár. Az ablakon kinézve az erdőt látja. Minden nedves odakint. És szürke. A hajnal várakozva nyáladzott egész éjjel, most pedig előbújt és rávicsorog. Szürke ígéret.
Visít a gőz. Leforrázza a filtert. Gyönyörű, ahogy elterül a piros szín a pohárban. Nem örül neki. A hálóingébe törli izzadt kezét. Kortyol a teából, majd félrerakja. A halottak nem isznak.
Végigsimít a képkereteken a falon. Lányok, unokák.

Ti sem értitek. Ő sem érti.

Kinyitja az ajtót. Hűvös van még. Ő már nem érzi. Papucsa belesüpped a tavasz verejtékétől lucskos talajba.
Egy pillanatra megtorpan. Isten tudja, mi jár a fejében. Valaki elmegy mellette, de mikor odapillant, senkit sem lát. Csak a szellő játszik vele.
Cuppog a talpa alatt a sár. Megkerüli a házat, átvág az udvaron, egészen a kerítésig. Az ujjai nem engedelmeskednek, mikor megpróbálja kinyitni a kaput. Felnyomja magát a tetejére, az egyik papucsa visszaesik. Ő a túloldalon ér földet. Összekoszolja fehér hálóingét.
Fülel, de a madarak még alszanak. Nem csiripelnek.

Nincs, ami megállítsa.

Elsétál az erdő széléig, távol tartja magát a fáktól. Köd telepszik meg a vállán, de ő cipeli. Nem áll meg. A patak széléig gyalogol. A tavaszi áradás megduzzasztotta. Morgása megvigasztalja a szívét.
Belemártja a lábát, jéghideg. Fejjel előre érkezik. Fekete haja szétterül a vízen. A levegő kiszökik a tüdejéből. Érzi, ahogy eltávolodik a háztól. El a férjétől. Az unokáitól.
Hanyatt fordul. Lélegzik. Lemerül, majd feljön a felszínre. Ez ismétlődik, míg megérti.


Mélyet szív a szürke vízből. 

2014. február 8., szombat

Még nem volt tavasz









Még nem volt tavasz, mikor felébredtem,
Már nem volt nyár, mikor elszenderedtem,
Már közel volt az ősz, mikor megismertelek,

Már tél volt, mikor elvesztettelek.