Egyensúly

Emlékszem, gyermekkoromban apám gyakran mesélt nekem. Tudta, ha a lényeghez vezető, fontos dolgokat szimbólumokkal helyettesíti, könnyebben megértem történeteit. Így volt ez a szerelemmel, a dühvel, a féltékenységgel, jókedvvel meg még sorolhatnám.
A fájdalom és az öröm jelképei különösen megragadták a fantáziámat. Egész életemben végigkísértek; ha játszhattam, ha ötöst kaptam az iskolában, amikor felvettek az egyetemre, majd mikor megkaptam a remélt állást, a lelkemben a fehér galambot köszönthettem, az életöröm és szeretet forrását.
Ám ha néha elestem, vagy csúfoltak, ha nem sikerült egy-egy vizsga és nem kedveltek a kollégák, a szenvedés és fájdalom éjfekete holló képében kapirgált a szívemben. Így mesélte egykor édesapám, én pedig mindig így képzeltem.
Aztán a búcsú napján, mikor az élet elvette tőlem, amit a legjobban szerettem, Őt, aki annyi mindenre megtanított, aznap alkonyatkor az erdőben ülve szorosan öleltem a hollót, aki kíméletlenül marta bőrömet, cafatokra szaggatva a szívem.
Akkor egy pillanatra újra a hangját véltem hallani.
Arra kért, hogy tárjam szét a karjaim. Megtettem.
- Az élet legnehezebb leckéjét tanítom most meg neked – szólt. Bólintottam, bár még nem tudtam, mire gondol. – Most ereszd! – kiáltott fel bennem, mire szemem előtt megelevenedett a fekete madár képe, amint kirepül a markomból.
- Mi a lecke? – suttogtam könnybe lábadt szemekkel kutatva a hang forrása után, szinte meg sem lepődve a képzelgésemen.
- Teremts egyensúlyt! – felelt az, majd tekintetemet a lágy szellővel irányítva felfedte a galambot, aki pillantásomra ijedten felröppent. Mohón utána kaptam, de nem értem utol. Zokogva borultam a hideg földre, míg a hang újra fel nem szólított. - Nem kényszerítheted erőszakkal. Csalogasd vissza! De ne csak a galambot, a hollót is, majd tartogasd őket a szívedben, és soha ne ereszd egyiket se. Emlékezz erre:

„Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között. Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtetett. Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.” /Carl Gustav Jung/

A válasz

A szavak órákig ott lebegtek a levegőben, majd a hűvös északi szél tovább gördítette őket, épp mikor már felidézni kívántam tartalmukat.
Kétségek gyötörtek. Végletek közt hánykódtam. Egyik pillanatban még végtelen boldogságot véltem érezni. Ám a következő toronyórakongás már félelmet ébresztett lelkemben: elviselném én a korlátokat? De vajon korlátok azok?
A kérdések úgy bukkantak fel előttem, mint az erdő talaját behálózó gyökerek, miket sem átlépni, sem kikerülni nem tudtam. Elestem bennük.
Csupán egy szó, amivel börtönbe száműzöm szenvedélyem. Ó, de mennyire vágyom én arra a börtönre, bukkant fel bennem a mindent elborító gondolat.
Futásnak eredtem. A réten nyíló virágok, a füvek meghajoltak lábam alatt. A szél még inkább feltámadt, de csak, hogy visszahozza az elvesztett szavakat.
Nem törődve semmivel, rohantam a ház felé. A nagy kőoszlopok ridegek voltak, mint errefelé északon minden, én mégis biztatásnak vettem a mögöttük megbúvó ajtó kitárt szárnyait. Hát vártak!
Berontottam a dolgozószobába, kipirultan, lihegve, mire két meglepett arc fordult felém. Lesimítva szoknyámat, hajamat hátratűrve kértem elnézést, mosolyomat azonban nem tudtam leplezni, amit apám megbotránkozása váltott ki.
- Zabolátlan leány! – kiáltott fel az öreg.
- Ha megbocsát, apám, – hajoltam meg felé – szeretnék válaszolni az úrnak – fordultam aztán a másik szobában álló férfihoz, kinek arcára azonnal feszült izgalom költözött. – Önhöz megyek, uram!

Pennások

http://irokhaakarok.blogspot.com/
Biztosan hallottatok, vagy akár írtatok is már a Pennát a kézbe blog gyakorlati feladataira. Ha mégsem, hát ajánlom látogatni az oldalt! :) Nagyon jó ötleteik vannak.
A mostani pedig az egyik kedvencem is lett.


Üvegbe zárt világ

A sötét bőrű férfi leparkolja a fehér furgont, kiszáll, és hangos csattanással vágja be maga mögött az ajtót, miközben hevesen magyaráz valamit a telefonba. Egy perc múlva mérgesen kinyomja a készüléket, az ajtóhoz sétál, csörögnek a kulcsok a zsebében, és mielőtt eltűnne az utcáról, még odaköszön a kutyáját sétáltató szomszédnak. Minden reggel ugyanez a jelenet játszódik le. Én már ismerek minden arra járót, a mozdulataikat, a szokásaikat. Az életem részei voltak mindig is, annak ellenére is, hogy ők észre sem vettek.
Ha akarnék, sem tudnék másra figyelni…
De az idős hölgy a kutyával hirtelen felkapja a fejét. Oldalra akarok fordulni, hogy én is láthassam, amit ő, de a nyakam merev, mozdíthatatlan. A néni tekintetéből kell hát olvasnom: idegenek. Furcsa, hangos idegenek.
Én is meghallom a hangjukat az üvegen keresztül, mintha csak a víz alól hallgatóznék.
– Színésznő vagy, Mel – csendül a férfihang, aminek tulajdonosát csupán hátulról láthatom. Magas, őszülő hajjal, elegáns öltönyben. – Sokkalta jobban kell játszanod.
Az útitársa tekintetével engem fixíroz. Vagyis inkább a legújabb ruhamodellt, amibe belekényszerítettek. Ezt a férfi is észrevette. Dühösen fordul hát felém, mire – tudtam, semmi értelme -, az ijedelemtől hátrálni akartam. De miután felmérte a ruhámat, felém nézett. Rám nézett! Visszamosolyogtam volna rá, ha nem akadályoz meg benne az az átkozott tehetetlenség.
– Nézz rá erre a nőre! – szól aztán a szőke lányhoz maga mellett. Az felnéz rám, de nem mutat különösebb érdeklődést.
– Ez csak egy…
– Ne! Ne arra figyelj! A vonásai túl tökéletesek, igaz. De nézd a szemét! Mintha ezernyi érzelem sűrűsödne benne. Mert az az egyetlen olyan része, amivel ki tudja fejezni, mi van belül. A fájdalmat, a magányt! Ezt kell elérned neked is!
Ez a pár mondat annyira megdöbbentett, hogy egy pillanatig fel sem tudtam fogni. Ez az ember itt emberként tekint rám. Meglátta azt, amit oly sokan nem. Akik ezerszer elsétáltak előttem, de soha eszükbe sem jutott.
Igen! – üzentem rezzenéstelenül. Igen, neki van igaza! – kiáltom belül.
A lány is elnémul, sokáig vizslat, végül megrázza a fejét.
– Ez csak egy bábu – von vállat, majd továbbindul.
Tőrt döfött a szívembe, és én nem rezdülhetek. Ugyanolyan kifejezéstelenül meredek magam elé.
A férfi közelebb lép, már csak a feje búbját látom.
– Ez nem csak egy bábu! – morogja, aztán észre sem véve a nem létező, hálás könnycseppjeimet, ő is magamra hagy.