Pennások

http://irokhaakarok.blogspot.com/
Biztosan hallottatok, vagy akár írtatok is már a Pennát a kézbe blog gyakorlati feladataira. Ha mégsem, hát ajánlom látogatni az oldalt! :) Nagyon jó ötleteik vannak.
A mostani pedig az egyik kedvencem is lett.


Üvegbe zárt világ

A sötét bőrű férfi leparkolja a fehér furgont, kiszáll, és hangos csattanással vágja be maga mögött az ajtót, miközben hevesen magyaráz valamit a telefonba. Egy perc múlva mérgesen kinyomja a készüléket, az ajtóhoz sétál, csörögnek a kulcsok a zsebében, és mielőtt eltűnne az utcáról, még odaköszön a kutyáját sétáltató szomszédnak. Minden reggel ugyanez a jelenet játszódik le. Én már ismerek minden arra járót, a mozdulataikat, a szokásaikat. Az életem részei voltak mindig is, annak ellenére is, hogy ők észre sem vettek.
Ha akarnék, sem tudnék másra figyelni…
De az idős hölgy a kutyával hirtelen felkapja a fejét. Oldalra akarok fordulni, hogy én is láthassam, amit ő, de a nyakam merev, mozdíthatatlan. A néni tekintetéből kell hát olvasnom: idegenek. Furcsa, hangos idegenek.
Én is meghallom a hangjukat az üvegen keresztül, mintha csak a víz alól hallgatóznék.
– Színésznő vagy, Mel – csendül a férfihang, aminek tulajdonosát csupán hátulról láthatom. Magas, őszülő hajjal, elegáns öltönyben. – Sokkalta jobban kell játszanod.
Az útitársa tekintetével engem fixíroz. Vagyis inkább a legújabb ruhamodellt, amibe belekényszerítettek. Ezt a férfi is észrevette. Dühösen fordul hát felém, mire – tudtam, semmi értelme -, az ijedelemtől hátrálni akartam. De miután felmérte a ruhámat, felém nézett. Rám nézett! Visszamosolyogtam volna rá, ha nem akadályoz meg benne az az átkozott tehetetlenség.
– Nézz rá erre a nőre! – szól aztán a szőke lányhoz maga mellett. Az felnéz rám, de nem mutat különösebb érdeklődést.
– Ez csak egy…
– Ne! Ne arra figyelj! A vonásai túl tökéletesek, igaz. De nézd a szemét! Mintha ezernyi érzelem sűrűsödne benne. Mert az az egyetlen olyan része, amivel ki tudja fejezni, mi van belül. A fájdalmat, a magányt! Ezt kell elérned neked is!
Ez a pár mondat annyira megdöbbentett, hogy egy pillanatig fel sem tudtam fogni. Ez az ember itt emberként tekint rám. Meglátta azt, amit oly sokan nem. Akik ezerszer elsétáltak előttem, de soha eszükbe sem jutott.
Igen! – üzentem rezzenéstelenül. Igen, neki van igaza! – kiáltom belül.
A lány is elnémul, sokáig vizslat, végül megrázza a fejét.
– Ez csak egy bábu – von vállat, majd továbbindul.
Tőrt döfött a szívembe, és én nem rezdülhetek. Ugyanolyan kifejezéstelenül meredek magam elé.
A férfi közelebb lép, már csak a feje búbját látom.
– Ez nem csak egy bábu! – morogja, aztán észre sem véve a nem létező, hálás könnycseppjeimet, ő is magamra hagy.