Stellyke pályázata

Stellyke pályázatán a feladat az volt, hogy egy kiválasztott zenére írjunk egy történetet... :D Hát végül is Miley Cyrus számához írtam, és mivel elég konkrét szövegű kis dalról van szó... :D
Ja, és azt hiszem, mindenkinek feltűnik majd, hogy a klipp nagy mértékben hatott rám. (:

Amerika is Amerikáról álmodik

A szívem a torkomban dobogott, mikor végre elhagyhattam a repülőtér zavaros forgatagát. Hát megtettem! Itt vagyok.
Körülnézve a gyomrom borsó méretűre zsugorodott. Most mégis mihez kezdjek? A hatalmas város ezen része kevésbé tűnt barátságosnak élőben, mint a hatásvadász képeken. És nekem csupán addig sikerült megterveznem az utat, hogy otthon fel-, itt meg leszállok a repülőről.
Jobb híján, hogy kikerüljek a taxira vadászó, lökdösődő tömegből, elindultam abba az irányba, ahol buszok parkoltak. A jegykiadónál szerencsére nem sokan várakoztak. A vállamra akasztott gitár egyre súlyosabbnak hatott, míg kivártam a sorom.
– Hová lesz? – mosolygott rám az üvegfalon keresztül egy fiatal lány.
– A városba? – Sütött rólam, hogy vidéki vagyok, ebben biztos voltam, de szerencsére az alkalmazott megértőnek bizonyult.
– A Hollywood Boulevard közelébe?
Rábólintottam. Végül is… ha már idáig eljutottam, nem hagyhatom ki Los Angeles leghíresebb városrészét. Viszont a buszjegy ára észhez térített. Egy vasam sem maradt! A mögöttem állók türelmetlenkedni kezdtek.
Nemet intettem a lánynak, majd a szégyen könnyeivel a szememben megpróbáltam láthatatlanságba burkolózva félreállni.
Istenem, micsoda őstulok vagyok! – kotortam a zsebemben. Az összes pénzem elment a repülőjegyre, eszembe sem jutott a városba jutáson gondolkodni. Sóhajtva dobtam le a csomagomat egy padra, mellétettem a gitárom, majd én is letelepedtem. Kénytelen leszek egy buszváróban tölteni az első napomat az Angyalok Városában? Csodálatos, gratulálok Rhea!
Hát ez nem pont az volt, amire számítottam, mikor úgy döntöttem, otthagyom az unalmas kisvárosi életem, és titokban ideutazom. Bár a nevelőszüleimet valószínűleg akkor sem érdekelte volna, ha tudnak róla.
Kint lassan besötétedett, és én még mindig ugyanazon a padon ültem, figyelve a belépőket. Mikor azonban az utolsó utas is távozott a váróból, furcsa szorító érzés lett úrrá rajtam. Milyen jó lenne most egyszerűen bezárkózni a szobámba, beledőlni az ágyamba, és napokig aludni!
Honvágyam van? – kérdeztem magamtól.
– Nem! – tiltakoztam suttogva. – Nem engedem, hogy hiányozzon az a tömény unalom!
– Kihez beszélsz? – csendült fel egy vidám hang előttem. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem a jegyeladó lányt, aki végzett a munkával, és most ott állt előttem indulásra készen.
– Senkihez – morogtam kedvetlenül. Már a kedvességhez is kimerült voltam.
– Rich vagyok – nyújtott kezet a lány, amit kelletlenül elfogadtam. – Itt fogsz éjszakázni? – nézett körbe a huzatos, üvegfalu helyiségben.
Vállat vontam. Valószínűleg nem lesz más választásom, gondoltam, bár jobban féltem ettől, mint ahogy bevallottam magamnak.
– Elvihetlek valameddig.
– Miért?
– Nyugi - nevetett fel a gyanakvó arckifejezésemen -, csak nem hiszem, hogy kellemes itt az éjszaka. Én meg úgyis a belvárosba megyek.
– Nem tudom kifizetni – ráztam meg a fejem.
– Nem feltétlenül…
– De! – Ha önzetlen segítséget fogadtam volna el, csak még szánalmasabbnak éreztem volna magam, és akkor biztos, hogy sírva fakadnék.
– Oké – vont vállat. Pár percig még ott toporgott, aztán tekintete a gitárra siklott. – Tudsz zenélni? – kérdezte fellelkesülve.
– Egy kicsit – ráncoltam a homlokom. Vajon mit talált ki?
– Énekelni?
– Igen, azt hiszem…
Összecsapta a tenyerét, és olyan arcot vágott, mint aki most mentette meg a világot.
– Nem kell fizetned az útért, viszont valamit megtehetnél.
Már engem is érdekelt, mit tervez.
– Lesz ma egy buli. Innen egyenesen odamegyek. És úgy tudom, nincs énekesnőnk.
Azért körbesandítottam kandi kamerák után, mielőtt szabadjára engedtem volna örömöm. Azonnal eltűnt a honvágyam, ahogy a repülőút miatti kimerültségem is. Frissebb voltam, mint valaha.
– Vállalom – ugrottam fel a padról.
– Remek – vigyorgott Rich, aztán fogta a csomagom, és intett, hogy kövessem.
Egy ősrégi kombihoz vezetett, ami valahogy nem illett a „LA-ben minden kocsi milliókat ér” elméletemhez, de most ez sem tudott lelombozni. A kínálkozó lehetőség kihagyhatatlan volt.
Hisz ezért jött ide. Hogy zenéljen! Hogy kinek, az már édes mindegy. Betette hát gitárját a hátsó ülésre, míg Rich a csomagtartónál szöszmötölt a táskájával, majd beült az anyósülésre. Azért, ha őszinte akart lenni magához, kicsit tartott attól, hogy egy idegennel tart, egy idegen helyre, de ez a veszélyérzet csak emlékeztette arra, hogy miért jött.
– Szóval, honnan jöttél? – kezdeményezett beszélgetést kifordulva a nyolcsávos útra Rich.
– Egy porfészekből.
– És mi hozott ide? Ne, várj! Hadd találjam ki! Szeretnéd, ha felfedezne egy hollywoodi nagymenő, és ki akarsz adatni pár lemezt?
Felnevettem. Valóban megfordult a fejemben, de ennyire azért nem voltam biztos magamban.
– Csupán el akartam menekülni otthonról. És zenélni.
– De ha közbejönne egy lemezszerződés, nem utasítanád vissza – csipkelődött Rich, mire megböktem a vállát.
– Hová megyünk?
– Hát nem Hollywood Boulevardra. De a közelébe.
A szívem hevesebben kezdett dobogni, mikor az autópályának végre vége szakadt, a ki tudja hány emeletes tornyok közelebb értek, majd lassan körbevettek minket. Az út majdnem egy órás volt, de én mintha csak egy perce ültem volna be Rich autójába. Ő rögtön figyelmeztetett, hogy mikor értünk LA világhírű kerületébe, közben különböző épületekről magyarázott, éttermekre mutogatott, s néhány ismerős hírességet vélt felfedezni az ablakaikon keresztül. Kacagva élveztem a fények játékát a szélvédőn, mámorosan bámultam meg minden járókelőt. Az egész leginkább egy álomra hasonlított.
Rich besorolt egy külső sávba, aztán egyszer csak élesen lekanyarodott egy földalatti parkolóhoz.
– Nem igazán vagyok alkalomhoz öltözve – néztem végig magamon. Az utazáshoz felvett csizma, kényelmes farmer, meg laza felső inkább egy country klubba felelt volna meg. – És a fejem sem lehet túl csábító látvány – hajtottam le a napellenzőt, tükör után kutatva. A szemfestékem tényleg elkenődött a reptéren hullatott könnyektől, de barna hajam eléggé tűrhetően állt. Rich egy zsebkendőt nyújtott, hogy megigazítsam a sminkem. – Köszi.
Mikor megálltunk, tátott szájjal hajtottam vissza az ellenzőt. A parkolóban rengetegen gyűltek össze. Fiatalok, idősebbek, mindannyian nevetve alkottak egy kört.
– Mi ez?
– Egy reform garázsparti – nevetett Rich az elképedt arcomon, aztán két éleset dudálva felhívta magunkra a figyelmet.
Miközben kiszálltam, szemügyre vettem a környezetünket. Mindegyik autó, amelyik nem messze parkolt a társaságtól, egytől egyig platós terepjáró volt. Az egyiken hangfalak kaptak helyet, a másik büfének felelt meg, egy tejesen üresen állt, a negyediken pedig épp egy mikrofont állítottak fel.
Emberek özönlöttek körénk, mindegyikük régi barátként üdvözölve Richet.
– Gyerekek, ő itt… - tanácstalanul rám pillantott.
– Rhea – intettem a rám tapadó szempárok felé.
– Ő lesz az énekesünk – jelentette be Rich, mire üdvrivalgás söpört végig a tömegen, néhányan pedig azonnal pohárral kínáltak.
Annyira jókedvem kerekedett ettől a szívélyes fogadtatástól, hogy hagytam hadd sodorjanak magukkal. Hihetetlen, hogy két órája még azt gondoltam egy kényelmetlen padon fogok dideregni egész este, most pedig egy kreatív társaság kellős közepén ugrándozom az elindított zenére. Messze másmilyennek képzeltem az első élményemet, így most a felhők közt éreztem magam.
A sodrás egészen a negyedik autóig vitt. Mivel háttal álltam neki, először nem értettem, miért néz rám mindenki várakozón, de aztán egy erős kéz fonódott a derekamra, s felemelt a platóra. Meglepetten fordultam hátra, mire egy izmos mellkassal, meg egy világító zöld szempárral találtam szembe magam.
– Énekelj nekünk! – húzott közelebb a fiú, hogy halljam, amit a fülembe kiabál a hangzavarban.
Bólogatni kezdtem, mire a kedves szemek tulajdonosa a kezembe nyomta a mikrofont, majd leugrott mellőlem. Lámpalázasan néztem szembe a közönségemmel. Mindenki vigyorogva figyelt, aztán egyszer csak elhallgatott a zene. A mellettem álló srác biztatóan elmosolyodott, majd egy közismert híresség zenéjét indította el. Hálásan rámosolyogtam.
A szavak ösztönösen jöttek a számra, s a felhangzó sikításokból merítettem erőt, hogy legyőzzem a torokszorító izgalmamat.
Szárnyalni kezdtem. Felhőtlenül énekeltem túl a hangzavart, míg végül a tömeggel közösen, egy emberként jutottunk el az utolsó sorokig. Már kérni sem kellett, élvezettel kezdtem bele a következő dalba, majd a következőbe…
Rich tárt karokkal várt, mikor végre leengedtek pihenni egy kicsit.
– Nem mondtad, hogy te vagy Miley Cyrus – nevetett rám. – Van itt valaki… - fordított a srác felé, aki egy pillanatra sem mozdult el a rögtönzött „színpadom” mellől, míg fent voltam. – Ő itt Zack, a garázs tulajdonosa.
– Rhea. – Kezet fogtunk, aztán Rich magunkra hagyott.
– Szóval? Meddig maradsz itt velünk LA-ben? Rich mondta… - válaszolt a fel nem tett kérdésre.
– Haza kell majd mennem – bukkant fel egy pillanatra a bűntudatom, mire Zack elhúzta a száját.
– Majd egyszer – húzott magához. – De ma este még itt vagy. Táncolj velem! – kiáltott fel, majd nevetve-sikítozva, botladozva végigtáncoltuk az első éjszakámat Hollywoodban.