Álarcosbál

Végül a pályázatnak nem lett eredménye... :D

Masquerade

– A mai este, uraim, hatalmas jelentőségű. Egy lépéssel a gyanúsított előtt járunk, hónapok óta először. Nem szalaszthatjuk el a lehetőséget! – harsogta Caleb Leroy, a New York-i rendőrség gyilkossági csoportjának feje. Csapata feszült figyelemmel hallgatta. – Be kell épülnünk. Nem szabad, hogy gyanút fogjon, mert akkor cseszhetjük az egészet. Szóval, Cuthbert – bökött az első sorba ülő férfira – ajánlom, hogy minden simán menjen. A maga felelőssége.

Mick biccentett. Pontosan értette, mennyire fontos, hogy az akció jól süljön el. Iona Bradfordot már négy hónapja körözik. Eddig mindig sikerült meglógnia. De két napja, a rendőrségre befutott egy füles, ami szerint Iona eddig sosem hagyta ki a városi operában rendezett álarcosbált. Többek szerint, az, hogy most gyilkossággal vádolják, nem fogja megállítani a nőt, hogy szórakozzon egy kicsit. És épp ezt szerették volna kihasználni a különleges ügyosztály alkalmazottai, többek közt Mick is.

Mindenki tudta, hogy nem lesz könnyű dolguk. Iona a „botlása”– ahogy az újságok nevezték – előtt az egyik legjobb amerikai titkos ügynök volt.

A bál estéjén Mick különösen odafigyelt a külsejére. Ritkán használt frakkját vette elő a szekrényből, sőt meg is borotválkozott a „nagy alkalomra”. A hetek óta viselt szakáll ezzel a múlté lett. Bár kívül a munkára hivatkozott, belül tudta, hogy ezt Iona kedvéért tette, aki régen gyakran ugratta, hogy ha túlságosan is belemerül egy ügybe, hajlandó ősemberré válni érte. Mert igen. Mick most a saját társára vadászott. Akármennyire is elhűlt a nő cselekedete miatt, a késztetésnek nem tudott ellenállni. Izgatottan várta a találkozást.

Pontban kilenckor, a városi operaház robosztus épületének főbejárata előtt fékezett autójával, amit egy fiatal alkalmazott azonnal átvett, hogy leparkoljon vele.

Mick előkapta zsebéből a főnökétől kapott, névre szóló meghívót, s átnyújtotta a kedvesen mosolygó, alig húszévesnek látszó lánynak, aki mellett hatalmas hústornyok sorakoztak, hogy ott legyenek, ha esetleg problémák adódnak. Mögöttük a vörös szőnyeg két oldalán újságírók hada tolongott, buzgón kattogtatva gépeiket.

– Elnézést – szólította meg Mick a meghívókat kezelő lányt – meg tudná mondani, hogy Iona Bradford megérdekezett-e már?

A lány szeme elkerekedett. Természetesen ő is hallott a gyilkos rendőr ügyéről. Mégis végignézte a listát, hogy aztán igazolja Mick sejtését.

– Sajnálom, uram, ilyen nevű személy nincs a meghívottak listáján.

– Rendben, köszönöm.

Mick sietősen továbbállt, mielőtt még a nőnek lett volna ideje figyelmeztetni a kidobókat. Lehajtott fejjel sietett befelé, kikerülve a pózoló hírességeket, és hiúságukat legyezgető milliomosokat. A csillogó előtérben ismét egy köszöntőbizottság fogadta, s ragaszkodtak hozzá, hogy fogadjon el egy pohár pezsgőt, valamint egy kötelező álarcot.

Mick ostobán érezte magát, mikor fejére tette az egyszerű fekete maszkot, ami csak fél arcát takarta. Sejtette viszont, hogy a hölgyek nem a rossz kinézete miatt bámulták meg, miközben belépett a bálterembe.

A hatalmas terem káprázatos látványt nyújtott. Hétköznapokon a helyiség ezen része nézőtérként szolgált, ám minden évben egyszer feltöltötték, a székeket a színpaddal egy szintre emelve, hogy megrendezhessék New York egyik legcsicsásabb bálját. Micket nem vonzotta az ilyesmi, ám el kellett ismernie, hogy a tükörfalak, a színes kavalkád, ami fogadta, őt is lehengerelte. Csupa tollas, maszkos, rakott szoknyás hölgyemények, oldalukon frakkos férfiakkal, melyek közül legtöbben a bejáratnál kapott maszkot viselték.

Mick tekintete azonban átsiklott felettük. Ő csak egy valakit keresett. A kakukktojást. Aki ugyan álnévvel jutott be, de biztos, hogy itt volt. Mick érezte a jelenlétét.

Elkerekedett a szeme, mikor végre felfedezte Őt.

Rövid, élénk narancssárgára festett hajával és törtfehér, a hátát szabadon hagyó ruhájával kitűnt a tarka-barka társaságból. Csipkés álarca ékkövekkel kirakott félholdba ment át a homlokán. Fülében színben harmonizáló, nagy sárga köves fülbevaló himbálózott, elvakítva az ámuló tömeget. Hozzáillő gyűrűt viselt bőrkesztyűbe bujtatott ujján. Telt, vérvörösre festett ajkain mindegyik férfinak megakadt a tekintete. Mégis, a legfeltűnőbb a szeme volt. Akár a smaragd, rikított a fekete álarc apró résein keresztül. És épp Micket fürkészte. Ajkai félmosolyosra húzódtak. Micknek ebben a pillanatban kellett volna értesítenie a társait, hogy megvan a célszemély, jöhetnek. Ám ő ehelyett tátott szájjal meredt a titokzatos nőre, aki pár pillanat habozás után elindult felé.

– Ismerjük egymást? – szólította meg, s Micknek csak ekkor esett le, hogy az álarc miatt Iona nem ismerte fel. Nem állt szándékában kilétét a lány orrára kötni.

– Biztosan emlékeznék ezekre a szemekre – felelte inkább a férfi, mire a másik mosolya még szélesebbé vált.

– Emlékeztetett valakire – rázta meg a fejét halványan, s tekintetébe különös fájdalom költözött, ám csupán egy percre.

Mick mély lélegzetet vett, beszívva Iona jellegzetes, változatlanul csábító parfümjét, majd kinyújtotta kezét.

– Megtisztel az első tánccal?

– Biztos, hogy erre akar kérni? – rezdült meg a nő arca az álarc alatt.

–Természetesen – hajolt meg homlokráncolva Mick. A világért sem szerette volna, hogy Iona megsejtsen valamit.

Ámult a szemmel látható bizonytalanságon. Másnak ismerte a nőt. Rendőrként elrettenthetetlen, akaratos és pimasz teremtésként viselkedett. Ám most, mintha kiszívták volna belőle az életet. Szemeiben haloványabban lobogott a tűz, arcán a fáradtság jelei mutatkoztak.

– Vezessen – fogadta el a felkérést végül.

Nem is kellett sokat várniuk, és a mikrofonhoz az opera igazgatója lépett. A megnyitó beszéd után az első bálosok kerültek sorra. Csupa magániskolákban képzett milliárdos csemeték, még kissé eltúlzott lelkesedéssel és botrányos öltözékkel.

Aztán eljött az első tánc, amiben már a többiek is részt vehettek. Lassú, keringő dallam csendült fel. Mick önkéntelenül is idegesebb lett, ahogy kézbe vette partnere apró ujjait, s a táncparkett közepére vezette. Ott szembefordult vele, majd talán az illemnél kicsit szorosabban húzta magához. Tökéletes párt alkottak, sokak szeme megakadt rajtuk.

– Miért narancssárga? – csúszott ki Mick száján az a kérdés, amit igazából szigorúan magában akart tartani.

Iona elnevette magát, s a férfi füléhez hajolt.

–Egy barátom szerint, ez a legjobb álcázási mód. Légy feltűnő, akkor nem tűnsz fel senkinek! – hallotta viszont Mick a saját mondatát.

– Mi elől rejtőzködik?

– Az igazságtalanság elől – suttogta Iona, aztán újra elhúzódott.

Mick felfedezte, hogy szeme körül is gyémántok ragyognak, akárcsak a félholdon. De sokkal jobban meglepte a nő meggyötört hangja.

– Igazságtalanság?

Partnere nem felelt. Mick sötét szemébe mélyesztette sajátját, így az el is felejtette, mit mondott fél perccel ezelőtt.

Csipogója rántotta vissza a valóságba. Vagyis annak rezgése a zsebében. A táncnak még nem volt vége, de Mick elnézést kérve a nőtől, kiment a teremből. Egy belső udvarra ért, ahol átkozódva nyomta ki az apró készüléket. Nem tudta, mit tegyen.

Mégis mire gondolt Iona, mikor azt mondta, menekül az igazságtalanság elől? Talán nem érzi magát bűnösnek? Hisz megölt egy embert. Vagyis… ezzel gyanúsítják.

Az eset egy négy hónappal ezelőtti razzián történt, amikor Ionát különleges esethez hívták. Vele volt még Leroy, a főnöke és még két rendőrtiszt. A szórakozóhely, ahová kihívták őket, tömve volt. Viszont bent tartózkodott egy olyan ember is, akit már évek óta köröztek, és Ionának végre sikerült megtalálnia. Így hát nem habozhattak. Megvolt az eljárás pontos menete. Bemennek, Iona a férfi közelébe jut, majd felkapcsolják a lámpákat, és a menekülő tömegben, különösebb erőszak nélkül elkapják a kábítószer kereskedelemmel gyanúsított férfit.

Ám minden másképp történt, bár ezt Mick már csak mások elbeszéléséből hallhatta.

Alig, hogy bementek a szórakozóhelyre, Iona lebukott. Sosem hibázott, de most valami miatt eldördült egy lövés. A vallomások alapján Iona adta le, ami egy huszonéves, ártatlant sebzett halálra. A nő elmenekült, az akció tragédiába csapott át. Indítékot nem találtak.

Mick először alig akarta elhinni, s kicsit önmagát is felelősnek érezte. Nem volt a társa mellett. Pedig ha ott lett volna, biztosan megakadályozza. De neki fontosabb volt néhány parancs…

– A légy feltűnő szabály csak átlagembereket téveszt meg. Másképp elég átlátszó.

Mick egyszerre érezte Iona kezét a sajátján és hallotta meg hangját. A nő hátracsavarta a kezét, mire ő kénytelen volt elereszteni a csipogót.

– Hívtad őket?

Mick nem felelt. Nem így. Így nem történhet, gondolta.

– Válaszolj!

– Nem – nyögött fel Mick az erősödő fájdalom miatt.

– Hazudsz? – hajolt a férfi nyakához a nő.

– Hazudtam neked valaha is? – fordította oldalra a fejét Mick, mire megérezte leheletét arcán.

– Elég sokszor. Mondjuk az előbb odabent. Még hogy nem ismerjük egymást! Ki más lenne képes vezetni engem táncban? – csattant fel a nő. – Na és persze ne felejtsük el a sebhelyt a füleden. Emlékszem arra, amit én okoztam.

A férfi felidézte, mennyire kihívó volt a nő tekintete, mikor arra kérte, vezesse, s hogy mennyire közel hajolt, mikor ő a hajáról kérdezte. Átverhetetlen.

– Miért menekülsz? – váltott témát Mick.

– Mert nem hallgatna meg senki. Túl nagy az ellenségem befolyása…

– Ellenség? – vágott közbe a férfit. – Ki az ellenség, Iona? Mondd el, hogy segíthessek… - A mondat vége újabb fájdalmas nyögésbe fulladt, ahogy a nő a hátába nyomta könyökét.

– Ne hitegess! Honnan tudjam, hogy te nem voltál benne?

– Ha benne lettem volna, már itt lennének érted.

Ebben a pillanatban többen is kijöttek a teremből, hangos fecsegéssel zavarva meg Mickéket. A férfi karjáról eltűnt a kötelék, hátából a kar, de mire megfordult a nő már sehol sem volt. Mick nem teketóriázott, azonnal utána rohant.

Bent épp egy gyorsabb ritmusú zongorajáték kezdődött. A férfi tanácstalanul nézett körül a mozgásba lendülő tömegben.

– Ez egy maszkabál, Mick! – hallotta oldalról.

Iona épp eltűnt egy magas férfi mögött.

– Érezd jól magad! – jött most a háta mögül.

Mindig is gyűlölte a lány legnagyobb erősségét, a fürgeséget és „láthatatlanságot”. Képes volt összezavarni bárkit. Akárcsak egy őrült hullámvasúton, Mick ide-oda kapkodta a fejét a forgatagban, hogy meglelje az élénk színű, göndör hullámokat.

Már épp feladta volna, mikor a két apró kar a dereka köré fonódott. Elkapta a kezeket, s szorosan a hátához passzírozta Iona testét. Aztán lassan, hogy a lánynak esélye se legyen szabadulni, megfordult. De a nő nem is akart szabadulni. Egyelőre nem.

Helyette lábujjhegyre állt, s száját a férfiéra nyomta. Valami megindult Mickben, hirtelen szüksége volt arra a két kicsi, de erős karra. Mint szomjazónak a víz, úgy hatott rá Iona ajka. Puha melegség, mely felizzította benne az eddig csak lappangó vágyat. Talán a nőt is meglepve egy kissé, hevesen viszonozta a csókot. Lihegett, mikor a lány gyengéden az ajkába harapva leállította.

– Ki adta neked aznap a parancsot, hogy maradj távol tőlem? – suttogta a férfi szájába.

Egy pillanattal később Mick ott állt a terem közepén egyedül, millió kérdéssel és egy idegtépően lehetetlen ténnyel, miszerint a főnöke az ellenség.

– …azt bizonyították, hogy az öt hónappal ezelőtti gyilkosság elkövetője nem a sokáig gyanúsított fiatal hölgy volt, bizonyos Iona Bradford, hanem annak felettese Caleb Leroy, az indítékot azonban eddig nem sikerült kinyomozni. Az ügy feltárója egy fiatal ügynök, Mick Cuthbert, a New York-i rendőrség új vezetőnyomozója…

Mick kikapcsolta a tévét. Sajgott a feje az utóbbi napok eseményeitől. A sok telefon, a felkérések özönlöttek lakásába, mióta Caleb bevallotta, ő lőtt a bárban azon az éjszakán. S lehet, hogy a tévések nem, Mick, a kapitányság, meg a bíróság pontosan tudta az indítékot. Aznap este Troy Hahnt akarták elkapni, az embert, aki Leroy lányát drogfüggővé tette. Iona időben kapcsolt, mikor főnöke ölni készült, ám a fegyver dulakodás közben elsült. Ezután már Leroy kényelmesen átadta a pisztolyt.

Micknek gyerekjáték volt kinyomoznia a kapcsolatot főnöke és az éjszaka közt. Ezután már csak mindent a szemébe kellett vágnia mások előtt, hogy az önuralmát vesztve igazolja tettét. Ezután rohamléptekben megtörtént a letartóztatás, és Mick vezetővé való kinevezése. Iona nevét tisztázták. Ám Mick a bál óta nem látta. A körözést már hetek óta hivatalosan is visszavonták. Ezek után arra számított, hogy a lány majd megkeresi, ám az nem jelentkezett.

– Miért sóhajtozol? – huppant le mellé ekkor Iona, mire Mick halálra váltan felpattant a helyéről. Talán megőrült és az elméje űz gúnyt belőle? – A villanyóra sem a legagyafúrtabb rejtekhely – tartotta fel a pótkulcsot Iona magyarázatként Mick értetlen arckifejezésére.

A nő haja még mindig göndören sárgállott, ám most már szemeiben is hozzáillő tűz lobogott, tele életerővel és vadsággal.

– Hol voltál eddig? – Ismét egy nem túl visszafogott kérdés.

– Ó, bocsánat. Nem tudtam, hogy vársz rám – nevetett fel a nő. – Különben pedig köszönöm. Én… tudtam, hogy megérted.

Közben Iona is felkelt a kanapéról.

– Nem kellett volna elmenekülnöd. Sem előlem, sem a rendőrség elől. Én hittem neked.

– Mert ismersz. De ők? Inkább Leroy szavára adtak volna.

– Honnan tudtad, hogy én kereslek meg?

– Én is ismerlek – vont vállat Iona.

Mick közelebb lépett a nőhöz, már csak azért is, hogy érezze az illatát.

– Feltétlenül szükséges volt megcsókolnod, mielőtt elmentél? – kérdezte lehajolva, hogy szeme egy vonalba kerüljön a nőével.

– Végül is egy álarcosbál volt, ott mindig történik ilyesmi.

– De ugye nem kell várnom a következőig? – játszotta az aggodalmast a férfi, miközben átkarolta Ionát.

– Nem – mosolyodott el a nő. – De meg kell ígérned, hogy jövőre is elviszel.

– Ígérem – suttogta a férfi, majd végre ismét elmerülhetett abban a gyönyörben, amit ennek a különös, álarcos lánynak a társaságában egyszer már megtapasztalt.