A szavak órákig ott lebegtek a levegőben, majd a hűvös északi szél tovább gördítette őket, épp mikor már felidézni kívántam tartalmukat.
Kétségek gyötörtek. Végletek közt hánykódtam. Egyik pillanatban még végtelen boldogságot véltem érezni. Ám a következő toronyórakongás már félelmet ébresztett lelkemben: elviselném én a korlátokat? De vajon korlátok azok?
A kérdések úgy bukkantak fel előttem, mint az erdő talaját behálózó gyökerek, miket sem átlépni, sem kikerülni nem tudtam. Elestem bennük.
Csupán egy szó, amivel börtönbe száműzöm szenvedélyem. Ó, de mennyire vágyom én arra a börtönre, bukkant fel bennem a mindent elborító gondolat.
Futásnak eredtem. A réten nyíló virágok, a füvek meghajoltak lábam alatt. A szél még inkább feltámadt, de csak, hogy visszahozza az elvesztett szavakat.
Nem törődve semmivel, rohantam a ház felé. A nagy kőoszlopok ridegek voltak, mint errefelé északon minden, én mégis biztatásnak vettem a mögöttük megbúvó ajtó kitárt szárnyait. Hát vártak!
Berontottam a dolgozószobába, kipirultan, lihegve, mire két meglepett arc fordult felém. Lesimítva szoknyámat, hajamat hátratűrve kértem elnézést, mosolyomat azonban nem tudtam leplezni, amit apám megbotránkozása váltott ki.
- Zabolátlan leány! – kiáltott fel az öreg.
- Ha megbocsát, apám, – hajoltam meg felé – szeretnék válaszolni az úrnak – fordultam aztán a másik szobában álló férfihoz, kinek arcára azonnal feszült izgalom költözött. – Önhöz megyek, uram!
Kétségek gyötörtek. Végletek közt hánykódtam. Egyik pillanatban még végtelen boldogságot véltem érezni. Ám a következő toronyórakongás már félelmet ébresztett lelkemben: elviselném én a korlátokat? De vajon korlátok azok?
A kérdések úgy bukkantak fel előttem, mint az erdő talaját behálózó gyökerek, miket sem átlépni, sem kikerülni nem tudtam. Elestem bennük.
Csupán egy szó, amivel börtönbe száműzöm szenvedélyem. Ó, de mennyire vágyom én arra a börtönre, bukkant fel bennem a mindent elborító gondolat.
Futásnak eredtem. A réten nyíló virágok, a füvek meghajoltak lábam alatt. A szél még inkább feltámadt, de csak, hogy visszahozza az elvesztett szavakat.
Nem törődve semmivel, rohantam a ház felé. A nagy kőoszlopok ridegek voltak, mint errefelé északon minden, én mégis biztatásnak vettem a mögöttük megbúvó ajtó kitárt szárnyait. Hát vártak!
Berontottam a dolgozószobába, kipirultan, lihegve, mire két meglepett arc fordult felém. Lesimítva szoknyámat, hajamat hátratűrve kértem elnézést, mosolyomat azonban nem tudtam leplezni, amit apám megbotránkozása váltott ki.
- Zabolátlan leány! – kiáltott fel az öreg.
- Ha megbocsát, apám, – hajoltam meg felé – szeretnék válaszolni az úrnak – fordultam aztán a másik szobában álló férfihoz, kinek arcára azonnal feszült izgalom költözött. – Önhöz megyek, uram!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése