A regény

Ködös reggelre ébredtem. A fehér lepel sejtelmesen bevonta a környéket, eltakarva annak kopottságát. Belélegeztem a friss levegőt, majd kikecmeregtem éjszakai szállásomból, egy elhagyatott istállóból. A koszos falak egész éjjel történeteket meséltek eltitkolt szerelmekről, dühös gazdákról, kétségbeesett állatokról. Egy tragikus tűzeset mindent felemésztett, ami egykor a hatalmas Flower-birtok része volt, kivéve ezt az épületet. Mára már új villát emeltek, de az szépsége ellenére sem tükrözte azt a tiszta eleganciát, amit a Flower-kúria egykor.

Ujjaimmal megfésültem hajamat, kisimítottam a ruhámat, majd magamhoz szorítva apró batyum, körülnéztem, merre is indulhatnék. Egyértelmű, hogy szülőotthonomba már nem mehettem. Kivívtam apám, anyám, de még imádott húgom gyűlöletét is. Így hát az egyetlen hely, amire még gondolni mertem, az épp ott volt, ahol álltam. A férjem birtoka. Erre viszont csak nehezen tudtam rávenni magam. Hisz éppen előle menekültem haza!

Percekkel később mégis az ajtó előtt találtam magam, a szörnyű, gyomorszorító aggodalommal küzdve, hogy hogyan fogadnak majd. Nem tudtam, mit várok. Izgatott voltam, de eközben félelem is ott reszketett a mellkasom mélyén. Aztán meg hirtelen dühös lettem. A gyávaságom miatt romlott el minden! Én, az engedelmes lány, nem békél meg egy megrendezett házassággal? Miféle viselkedés ez? – sipítozná anyám újra meg újra, ha végighallgatnám.

Már épp kopogásra emeltem a kezem, mikor az ajtó feltárult, és elakadt a lélegzetem. Megköszörültem a torkom, kerestem a szavakat, de a nyúzott arc türelmetlensége nem hagyott gondolkodni. A férfi maga volt a megtestesült veszély. Ajkát szorosan összeszorította, a sebhely felette teljesen elfehéredett. Éles vonásai csupán a virrasztástól tűntek lágyabbnak. Éjfekete szemében a már  megszokott keménység ült, rövid haja pedig még soha nem látott módon, rendezetlenül göndörödött szerteszét.

- Most könnyedén hagyhatnám, hogy megfagyj idekint.

Megremegtem, de nem tudtam eldönteni, hogy a szavai, vagy az időjárás-e az oka.

- Hol jártál? – Ezt megkérdezni nagyobb erőfeszítéssel járt láthatólag, mint a halállal való fenyegetés.

- Otthon. – Egyáltalán nem lepődött meg a válaszon.

- Akkor most mit keresel itt?

- Kidobtak – dacosan beszéltem, pedig tisztában voltam vele, hogy ezzel csak rontok a helyzeten.

- Ó! – felnevetett, mire az arca teljesen megváltozott. Egy olyan férfivé vált, akit szívesen megismertem volna. Ha lett volna lehetőségem rá. – Hát nem tudtad, hogy ők adtak el nekem?

A tenyerem keményen csattant az arcán. Nem tudtam eldönteni, melyikünk lepődött meg jobban. A férfi szeme szikrákat szórt, annak ellenére is, hogy ajkán mosoly ült.

- Szóval, vigyázzak a nyelvemre. Rendben. Mondd el nekem, édes kis Diana, miért is kéne visszafogadnom?

Ez volt életem legostobább ötlete. Visszakönyörögni magam a rabságomba! Mi ütött belém?

Hátat fordítottam, és döngő léptekkel hagytam volna ott ezt az önelégült fajankót, ha az nem rohan utánam mezítláb, kigombolt ingben. Elkapta a kezem, és maga felé fordított.

- És most hová mész? Egy másik férfihez?

Megint meg akartam ütni, de most számított rá, elkapta a lendülő kezem. Megfosztva mindennemű kapálózás lehetőségétől, egyedül a szemem maradt fegyveremként. Farkasszemet néztünk, szinte hallani véltem a tekintetünkben izzó indulatok hevét.

- Fenébe veled, asszony! – morogta alig hallhatóan a férfi, majd kihasználva erőfölényét, megpróbált magával vonszolni.

Felsikoltottam, mire azonnal megtorpant, tekintete kérdőn rám meredt, én pedig kihasználva ezt és meglazult szorítását, rohanni kezdtem. A harmattól nedves udvar ijesztően nagynak tűnt, de amúgy sem volt esélyem elhagyni, mert a talaj hirtelen eltűnt a lábam alól. Összeszorított szemmel vártam a fájdalmat, de az elmaradt, a föld helyett, egy kemény mellkasba ütköztem. Próbáltam felállni, de a lábaim összegabalyodtak az alsószoknyák rengetegében, minden próbálkozásom csúfos visszahanyatlást eredményezett, míg a férfi meg nem unta ezt, és maga alá nem kényszerített, lefogva minden végtagom.

- Nyughass! – Arcát az enyémhez szorította, lehelete a nyakamat csiklandozta. Elfordítottam a fejem, de így csak azt értem el, hogy szája végigsimított a bőrömön.

Nem érzek semmit egy vadállat iránt! – győzködtem magam, de a szívem remegése elárult.

- Hol aludtál az éjjel? – kérdezte a férfi, mire félszegen rápillantottam. Meglepődtem, mennyire kimerültnek tűnt ebben a pillanatban.

- Itt.

- Ne hazudj! – csattant fel mérgesen. Ujjai az államra szorultak, hogy maga felé fordítsa az arcom.

- Az istállóban.

Látta rajtam, hogy nem hazudok, ezért felnevetett.

- Makacs nő vagy te, ha inkább aludtál egy istállóban, mint a házban, a külön hálószobádban. – A gúny lepergett rólam.

- Makacs vagyok, mert nem hagyom, hogy mások mondják meg, kihez menjek feleségül?

- Már feleségül jöttél hozzám – emlékeztetett.

- Mert egy báb voltam! – Olyan erővel ütöttem kiszabadult kezemmel a mellkasára, hogy meglepetésében arrébb gördült. Felültem, de nem voltam képes ismét elmenekülni. Ott ültem a már jog szerint saját birtokom közepén, a vizes, fagyott földön, velem szemben a férjem, akit egy héttel ezelőtt még csak látásból sem ismertem, és ekkor legördült egy könnycsepp az arcomon. – A szüleim fenyegetései a zárdáról megtették a hatásukat. Meg aztán körülöttem mindenki azt hajtogatta, hogy ennek így kell történnie, ez csak így történhet, én meg elhittem. 

- És mi a fenétől változott meg a véleményed?

Hirtelen olyan ostobaságnak tűnt az egész, hogy nem válaszoltam.  

- Mi az? Megnémultál? – térdelt elém. Gyengéden emelte fel az állam, kíváncsiságot olvastam le arcáról.

- Egy regény… - mondtam halkan. Túl halkan ahhoz, hogy hallja. Közelebb hajolt, orra majdnem az enyémhez ért.

- Mondd még egyszer.  

- Egy regény.

Megdöbbent.

- Egy regény?

- Az.

- Mi van a regénnyel?

- Elolvastam.

Ujjait a hajába mélyesztette, emlékeztetve, mennyire piszkosul szerettem volna én is ezt tenni néha.

- És ezért elmenekültél?

- A Biblián kívül sosem olvashattam mást.

- Felégetem a könyvtárat.

- Ne! – sikkantottam fel, aztán észrevettem, hogy csak viccel.

- Mégis milyen könyv az, amelyikben arra buzdítják a feleségem, hogy elhagyjon?

- Én… - zavarba jöttem, el akartam felejteni az egészet. De már késő volt. – Csak olyan, ami ráébresztett, hogy nem kell azt tennem, amit mások mondanak. Hogy lehet életem egyedülálló nőként is. Felébresztett!

- Emlékeztetnélek ismét: nem vagy egyedülálló!

- Nem kell emlékeztetned. – Egyszerre emelkedtünk fel a fűről. Úgy álltunk egymással szemben, mint két vadállat, akik a zsákmányért készülnek összecsapni.

- Ha most itt hagysz, esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem fogsz boldogulni, gondoskodom róla. A szüleidhez meg már amúgy sem mehetsz.

- Majd alszom istállókban!

 - Ostoba!

Eltört a mécses. Nem bírtam tovább erős maradni. Hát bűn az, hogy öntudatra ébredtem?

- Ne sírj! – morogta a férfi, de nem lépett közelebb. Még mindig megfeszülve vizslatott, mintha arra várna, hogy elfussak.

- Ne kényszeríts!

- Mire?

- Hogy azt tegyem, amit mondasz.

- Sosem kényszerítettelek semmire!

- Feleségül vettél!

- Igent mondtál!

- Mert kést szorítottak a nyakamhoz! 

- A zárda nem kés. Nem haltál volna bele! Onnan is elszökhettél volna.

Megzavart azzal, hogy igaza volt.

- Valld be, hogyha nem olvasod azt az ostoba könyvet, még mindig a kötelességtudó feleséget játszanád.

- De olvastam.

- Amit nekem köszönhetsz.

Előre szegtem az állam, és kinyújtottam a nyelvem. Ez a gyerekes mozdulat mindkettőnkben elvágta a dühöt. Együtt horkantunk fel a helyzet komikumán.

Mire észbe kaptam, a férfi már közvetlenül előttem állt, keze végigsimított az arcomon.

- Nem szökhetsz el, akárhányszor csak elolvasol egy könyvet egy kalandornőről.

- De olyan… szabad érzés volt.

- Istállóban aludni?

- Azt tenni, amihez kedvem van. Megmondani a szüleimnek, hogy nem értek velük egyet mindenben. Megmutatni neked, hogy nem azt kaptad, amire számítottál.

- Mire számítottam? – húzta össze a szemeit bosszúsan. Eddig tartott az előbbi jókedv. Megint vitatkoztunk.

- Egy bábra, aki majd takarít, főz, gyereket nevel.

- Miből gondolod ezt?

- Hát nem egyértelmű? – temettem az arcom a tenyerembe. – Aki úgy vesz feleséget, hogy még egyszer sem látta azt, biztosan nem szerelemről álmodozik…

- Nem is sejtettem, hogy egy álcázott kis fúriát veszek el!

- Talán jobb lesz, ha meg is szabadulsz tőlem!

- Csönd legyen! – suttogta vészjóslón, majd arcomat érdes kezei közé vette. – Igazad van, nem álmodoztam a szerelemről. Csönd! – tette nagyujját a számra, mielőtt közbeszólhattam volna. – Most én beszélek! Egy hete elkerülsz, pedig én szívesen megismertelek volna.

- Azt házasság előtt szokás.

- Még egy szó, és kénytelen leszek megcsókolni, hogy befogd.

A gerincemen végigfutó bizsergés túl intenzív volt ahhoz, hogy ellenkezzek. Bár valami a tudatalattimban, ezután az ajánlat után, mindennél jobban szeretett volna megszólalni.

- Sajnálom, ha úgy érezted, kényszerítettelek. Én egyszerűen, a szokások szerint, megkértem a kezed a szüleidtől. Fogalmam sem volt, hogy számodra ez ennyire visszataszító lesz – ekkor elengedte az arcom, nekem pedig rögtön hiányérzetem támadt. – Ha tudom, békén hagylak.

- És elveszel mást…

Nem tudtam befejezni, mert egy mérges száj szorult az enyémre. Nem simult hozzám, nem fogta az arcom, csupán az ajkát nyomta az enyémhez egy pillanatra.

Elérte a célját: a döbbenettől, és a hevesen verdeső pillangóktól a gyomromban, meg sem bírtam szólalni.

- Nem vettem volna el senki mást. Lehet, hogy te észre sem vettél, de én már hónapok óta figyeltelek. Olyan voltál, akár egy kalitkába zárt madár. Nem! – Olvasott a szememben. – Nem sajnáltalak. Vágytam arra, hogy kiszabadíthassalak! Hogy lássalak kiteljesedni. Bár nem pont így képzeltem el.

Nehéz volt elhinnem a szavait. Annyira hidegen viselkedett mostanáig. Mintha nem vágyna másra, csak hogy láthatatlanná váljak.

- Miért jöttél vissza?

- Tessék? – kaptam fel a fejem.

- Miért jöttél vissza? Az rendben van, hogy otthonról kidobtak, de visszatérni, ahonnan elszöktél? Ésszerű ez? Írtak ilyet a könyvedben?

- Én… csak felkeltem, és tudtam, hogy nincs más választásom. Nem igazán tudom, mit vártam. Talán, hogy megértesz.

A veszedelmes külseje ellenére, az, ahogy fölém tornyosult izmos testével, a biztonság érzését nyújtotta. Erre vágytam egy átvacogott éjszaka után. A melegségére, ami minden érintésekor égette a bőröm.

- Talán hiányoztál.

Azt hiszem, nem erre számított.

- Eddig még gyűlöltél.

- Nem igaz! – vágtam rá, mire a szeme villant egyet. Most én léptem közelebb. – Vártam, hogy észrevegyél. Hogy felfogd, mire vágyom. Mert az nem egy hideg, csendes ház, tartózkodó társasággal.

- Akkor mit akarsz? – Dühösen hangzott, de az arcán elveszettség tükröződött. Megérintettem a sebhelyét, mely szinte világított napsütötte bőrén. Megrándult a kezem alatt. Talán őt is különös bizsergés kínozza? A remény élesen vágott a bordáim közé.

- Lovakat.

- Lovakat?

- És kutyákat.

Erre már elmosolyodott.

- És rengeteg könyvet.

- És akkor nem szöksz el többet?

- Nem vehetsz meg újra a pénzeddel.

Komolyan bólintott, majd elvigyorodott.

- Parancsolj velem!

- Először is megismerkedünk.

- Aztán megkérlek újra.

Elmosolyodtam, ökölbe szorított kezeim végre ellazultak. Sőt, az ingére vándoroltak, a gallérjáig, hogy abba kapaszkodva lejjebb húzzam magamhoz.

- Talán, de szeretnék kérni még valamit.

Karjai körbefonódtak a derekamon, testem az övéhez szorult.

- Bármit.

- Várj, míg elmondom! – pirultam el. - Felolvasnál nekem? Kellemes hangod van. – Erre hangosan felnevetett.

A nap ezt a pillanatot választotta, hogy áttörjön a ködfátylon, és útjára indítsa a jövőnket.

- Amikor csak akarod.