Egy izlandi pultos emlékiratai - lezárás

 - Ő így dolgozta fel. Megpróbált menekülni, de időközben mindig elfelejtette, mi elől fut. Bár én is ezt tehetném. Bár kitörölhetném az emléket, ahogy az egyetlen húgom ott áll az orvossal szemben, és megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg.

Tudja, nem csodálkozom, hogy itt kötött ki végül. Még a betegség előtt, úgy öt éve, bejárta az egész világot. Megtehette, jól keresett. Na meg persze csodálatosan írt. A könyvei hetekig vezették a sikerlistákat. Még a tizenhat éves lányomat is rávette az olvasásra, pedig elhiheti, ez nem könnyű feladat.

Amerikában majdnem egy évig kereste a helyét, majd Oroszország, Románia, Magyarország, és sorban a legkalandosabb helyek. Járt Kínában, Németországban, Olaszországban, de ezeken a helyeken nem maradt pár hétnél tovább.

Izland a gyerekkori álma volt, mégis elkerülte az útjai során. Félt, hogy csalódik majd ebben is, és akkor végképp otthon nélkül marad.

Márciusban összeesett egy felolvasóesten. Megijedtünk, de az orvosok nem találtak semmit. Szigorú pihenésre köteleztük, és egy darabig minden rendben ment. Már épp megnyugodtunk volna, mikor egy nap nem jelent meg nálunk vacsorán.

Tudom, ez a maga szemében nem jelent sokat, de csak azért, mert soha nem kóstolta a főztjét. – Daniel elakadt. Szomorúan elmosolyodott, miközben szemei hihetetlen kimerültségről árulkodtak. S végtelen fájdalomról.

Mennyire jelentéktelennek is éreztem magam abban a pillanatban. Elszorult a torkom, s ha akartam volna, se beszélhettem.  

Danielnek ökölbe kellett szorítania a kezét, hogy folytatni tudja.

- Agyi fertőzés. Ne kérje, hogy a latin nevét mondjam. A lényeg, hogy az agya fokozatosan elhalt.

Az első évet hullámvölgyek övezték. Az ország, sőt a világ legjobb klinikáinak hasztalan látogatása egyre mélyebbre taszították őt a depressziójába. A második évre teljesen elhagyta magát. Bár még nem sok jele volt a betegségnek, maga a tudat életképtelenné tette.

Aztán jöttek az emlékezetkiesések. Először kisebb események, aztán már egész napok tűntek el nyomtalanul.

A feleségemmel úgy döntöttünk, magunkhoz vesszük.

Egy nap vigyorogva állított be, Fionának hívatta magát, és fogalma sem volt, mi történt vele az elmúlt két évben. Alig tudtuk magához téríteni. De hibáztunk, mikor annyiszor visszakényszerítettük szörnyű valóságba. Hisz Fionaként egészséges volt! Nem voltak fájdalmai, a teste, a nyelve engedelmeskedett, ő pedig újra tudott mosolyogni. 

Amikor felfogta, hogy két élete van, elkezdődött a menekülés. Először csak közeli városokig jutott. Aztán repülőre ült, és elvesztettük szem elől. Hónapokba telt, míg a nyomára bukkantam.

Fogalmam sincs hányszor tért magához út közben, hányszor akart visszafordulni, és hányszor veszett el. Keresztül kasul utazgatott Európában, míg végül itt kötött ki. Talán egy józan pillanatában ült repülőre, hogy tudja, a hosszú évek alatt, mindvégig itt várt-e rá az otthona. Hogy ne maradjon le az álmáról, amit ostoba módon korábban félt megvalósítani…

Talán Fiona az volt, akinek Julia megálmodta magát gyerekkorában.

Mondja, Rick, bolond vagyok, hogy sírok?

És ő… ő talán bolond volt, amiért nem nyugodott meg egészen a végéig? 

Nem felelhettem. A felgyülemlő érzések rengetegében, az egyetlen tiszta gondolatom annyi volt csupán, hogy bár láthattad volna Izlandot nyáron.

Össze sem hasonlítható egy gésa emlékirataival, mégis úgy éreztem, meg kell örökítselek. Nem elég, hogy csak a fejemben bukkansz fel folyton…

És, ahogy említettem, te lettél a végzetem. Megtanítottál a lehetőség felbecsülhetetlenségére, amit te, egy csoda folytán, még egyszer megkaptál. És végre kihasználtad...

Örökké élni fogsz. Ígérem.