Egy izlandi pultos emlékiratai - 6

 

Mikor hazaértem - jóval zárás előtt -, te épp egy jégcsapot kóstolgattál a bejárat előtt. Elnevetted magad, mikor kiszálltam, majd bocsánatot kértél, és elmesélted, milyen ínycsiklandóan tisztának tűntek azok a jégnyalókák a tetőről lelógva.

Nem igazán értettem - utoljára az általános iskola udvarán kóstoltam hasonló finomságot -, de egy pillanatra felvidítottál ezzel az apró gyermekies tettel. Aztán persze ismét eszembe jutott, amiért haza kellett jönnöm.

- Fura, hogy ma már semmi jele a tegnapi viharnak.   

- Ilyenkorra már letakarítják az utakat. Délután három van.

- Ja, igen, a napfelkelte. Azt hiszem, kicsit tovább aludtam, mint általában. – Olyan bájos, élettel teli mosoly villant fel az ajkadon, hogy az már majdnem meggyőzött.

Aztán kinyílt az autó anyósülés felőli ajtaja.

Az arcod érzelmek széles skáláját vonultatta fel. Meglepettség, tanácstalanság, felismerés. Ismerted őt. Az utolsó reményem is elszállt, hogy csak tévedés történt.

- Hogy vagy, Julia? – szólított meg ő.

- Mit keresel te itt?

- Nem gondolod, hogy ideje hazajönni a családodhoz? A gyerekeknek már hiányzol. Elég a menekülésből. – A férfi közelebb lépett, de te elhátráltál. Az álcádon repedések futottak végig. Szinte hallottam a csörömpölést, amikor ezer darabra tört, akárcsak a kezedből kicsúszó jégcsap a betonon. Sarkon fordultál, és zokogva eltűntél a bejárati ajtó mögött.

- Honnan jött igazából? – fordultam a sóhajtozó férfihez. (Daniel, ha jól emlékszem.)

- Párizsból követtem idáig. Egyébként Londonban élünk.

- Beszélhetnék vele kettesben?

- Nyugodtan. Talán maga jobban szót ért vele, mint én. Belefáradtam már ebbe – dörzsölte meg már amúgy is kivörösödött szemeit.

Betessékeltem Danielt a konyhába, egy jó erős feketére bíztam, aztán a keresésedre indultam. Ott találtalak, ahol előző éjjel kiöntötted a szíved. Már nem sírtál, csak sápadtan meredtél magad elé, mint aki mély álomból ébredt.

- Jól vagy?

- Nem hazudtam.

- Tudom.

- Nem hazudtam.

- Julia, - a kezembe fogtam apró ujjaidat -, emlékszel mindenre?

- Azt hiszem.

- Jó.

Hirtelen akkora teher nehezedett a szívemre, hogy egyszerűen képtelen voltam valami megnyugtatót kinyögni. Hogy lehet így élni?

- Daniel itt van? Hogyhogy itt van?

- Érted jött. Hogy hazavigyen.

- Haza…

- Londonba…

- Meghalni.