Egy izlandi pultos emlékiratai - 5

 

Előfordul, hogy az ember akar valamit, de nem kapja meg. Persze az gyakrabban esik meg, hogy nem akarunk valamit, mire az elkerülhetetlenül bekövetkezik.

Így voltam a a megismerkedésünk másnapjával is.

A téli hajnal szokásához híven késett, de én nem várhattam meg, vaksötétben kellett meggyőznöm magam arról, hogy nekem is jobb, ha nem lustálkodom egész nap. A végén még pocakot eresztek! – Általában ez bizonyult a leghatásosabb érvnek.

 Aznap reggel azonban elég volt az ébresztőóra leghalkabb kezdő pittyegése ahhoz, hogy talpon legyek. Meg is szédültem egy pillanatra, aztán újra megszilárdult a parketta alattam. A rosszul záródó ablakomon belopakodó csípős levegő azonnal öltözködésre sarkallt. Már rég meg kellett volna csináltatnom.

A legközelebbi, nem félálomban eltorzult gondolatom a reggeli kávé után következett. Eszembe jutott, hogy talán fel kéne keltenem téged.

Eszembe jutott, de nem tudtam rászánni magam.

Egyedül léptem ki a házból. Nem féltem egy idegent egyedül hagyni a házban; ez téged biztosan meglepett akkor. De itt természetes volt. Talán kicsit meseszerű is…

Izland. Évente kétszer hallottunk betörésről, akkor sem magánemberek háza volt a célpont. Túlságosan kevesen éltünk egy helyen ahhoz, hogy idegenek legyünk egymásnak. A magány itt sem számított kedvelt társaságnak.

Na persze, téged nem ismert senki. Még te magad sem. Ettől függetlenül, nem feltételeztem rólad rosszat. Ahhoz túl gyámoltalannak tűntél, de legalábbis jól eljátszottad.

Szerencsére annyi dolgom volt nyitás előtt, hogy nem maradt időm tovább agyalni rajtad.

Hildur kérdezősködött felőled.

- Ma már elmegy - törtem le a lelkesedését. 

- De mégis honnan pottyant ide? A ruházata alapján nem túl közelről.

- Angliából. – Mintha csak a te heves válaszodat utánoztam volna, nyilvánvaló bizonytalansággal.

Hildur szerencsére nem volt jó megfigyelő, és nem is kíváncsiskodott tovább, ehelyett inkább kinyitotta a kocsmát. Nemsokára meg is érkeztek az első törzsvendégek, akiknek valószínűleg a reggeli „kelj-fel-meggyőzőérvek” között a pocakeresztés nem számított negatívnak. Ezt főleg a reggelire elfogyasztott sörmennyiségből szűrtem le.

Tizenegy körül a nap is hajlandó volt feltápászkodni, úgy sejtettem, ekkortájt olvastad a hűtőn hagyott semmitmondó cetlit.

„Dolgozni mentem. A kulcsot hagyd a bejárat előtti szőnyeg alatt, ha elmennél. Rick”

Agyaltam rajta, hogy nem hangzik-e túl mogorván, de aztán rájöttem, hogy mogorvának is szántam. Bár valamiért tetszettél, az őrültségeddel együtt, jobbnak láttam, ha elválnak útjaink.

Egészen délutánig így gondoltam.

Aztán bejött ő, és mindent elrontott.