Egy izlandi pultos emlékiratai - 2

 

- Elvonult a vihar, emberek. Most már biztonságban hazamehet mindenki – jelentette be Hildur, a már említett tulajdonosasszony.  

A legtöbben magukban motyogva, részegen, néhányan megkönnyebbülve, te pedig aggódó tekintettel tápászkodtál fel. Azonnal rátaláltál a pillantásomra, ami miatt kínosan is éreztem magam. Hirtelen halaszthatatlan törölgetnivalóm akadt a pulton.

- Helló! – félénknek tűntél, pedig tudtad, hogy már nem csaphatsz be, tisztában voltam vele, mennyire heves tudsz lenni.

- Segíthetek? – Kicsit hidegebbre sikerült a kérdés, mint gondolatban.

- Tudsz ajánlani valami közeli szállót? Nem igazán készültem fel… erre.

Mire? – akartam kérdezni. Izlandra? Talán nem tudtad, hová jöttél? Hirtelen ellenszenv ébredt bennem. Ki nem állhattam az olyan turistákat, akik azt hitték, csak mese, hogy itt kegyetlen is lehet az időjárás. Rájuk emlékeztettél.

- Pár utcával arrébb vannak kiadó szobák, ez a legközelebbi, amiről tudok. Szállodát csak a városban találsz, ami innen harminc kilométer, persze ha autóval vagy, megoldható.

- Gyalog vagyok.

Próbáltam nem elnevetni magam megrökönyödésemben.

- Ilyenkor még fogadnak vendéget a magánszálláson? – kérdezted reménykedő szemmel.

- Normális esetben nem, de kivételesen ismerem a tulajt. Ha megkérem, biztosan előkészít neked egy szobát.

Hatalmas szemeket meresztettél rám, mintha nem hinnéd el, hogy valaki ennyit megtesz érted.

- Az nagyon jó lenne.

- Fél óra, és végzek. Elviszlek, addig foglalj helyet! – mutattam egy asztalra.

Mielőtt bárki azt hinné, ezt az ajánlatot csupán a rokonszenv szülte, téved. Tiszta üzleti érdek volt a motiváció. A ház tulajdonosa ugyanis én voltam.

- Amúgy Fiona vagyok – másztál fel a javaslatom helyett egy bárszékre.

- Rick, bár azt hiszem, ezt már tudtad.

- Igen, és elnézést még egyszer az ölelésért. Órákat gyalogoltam, mire elértem ezt a falut.

- Miért indultál el bárhova is gyalog? – Ezt már kérdeznem kellett volna.

- Nem tettem. Úgy értem… fogalmam sincs. Nem igazán emlékszem – zavartan heherésztél, miközben én kezdtem félni, hogy kinek is ajánlottam menedéket a házamban. – Sajnálom. Elég őrültnek tűnhetek, tudom. Csak az a helyzet, hogy ma elindultam egy egyszerű sétára Reykjavíkból és… egyszerűen idetévedtem. – Ha azt hitted, ezzel elmagyaráztál mindent, hát nagyot tévedtél. Továbbra is ledermedve bámultam rád. – Volt egy kis… emlékezetkiesésem, azt hiszem.

Ó, hát ez mindent megmagyaráz! Igazán, Rick, erre gondolnod kellett volna!

- Sajnálom, tündérem, mára bezártunk! – került elő a konyhából Hildur.

- Velem van – vágtam rá.

Ez a válasz kicsit megrémített, láttam rajtad, és hogy őszinte legyek, egy kicsit engem is.

-  Igen? Még nem meséltél róla, picim. – Hildur inkább a beceneveket részesítette előnyben, az igaziak megjegyzése helyett. – Mehettek, nem tartalak itt, amikor ilyen csinos lányka vár – kacsintott.

- De ő…

- Köszönöm – vágtam félbe a mondanivalódat. – Még legalább egy órát kell takarítanom normális esetben – magyaráztam a kocsi felé menet.

A hó már csak szállingózott, de a makacsul kitartó, örök-szél bosszantóan az ember arcába fújta a pihéket. A terepjáró a hátsó bejáratnál várt. Izlandon a legjobb választás egyértelműen a négykerék-meghajtás.

Az úton egyikünknek sem akaródzott megszólalnia. Végül te törtél meg előbb.

- Honnan származol?

- Félig izlandi vagyok. Apám részéről pedig ír. És te honnan jöttél?

- Angliából. – Túl gyorsan válaszoltál. A hazugság túl szembetűnő volt.

- Itt is vagyunk. – Nem tudom, kit akartam ezzel megnyugtatni, téged vagy magamat, mindenesetre, mindkettőnknek szüksége volt a szünetre.