Egy izlandi pultos emlékiratai - 4

 

Az éjszaka közepén sírásra ébredtem. Először majd’ kiugrott a szívem a helyéről, de végül magamhoz tértem, és rájöttem, hogy ez csak te lehetsz. A vendégszoba, ahová elszállásoltalak nem volt épp hangszigetelt, de egy jelentéktelen pityergést így se hallottam volna meg.

Az első tiszta gondolatom az volt, hogy talán valami baj van. Egyből felpattantam, s már az ajtónál tartottam, mikor megtorpantam.

Hát persze, hogy baj volt! Ki ne lenne halálra rémülve, amikor egyszer csak elfelejt mindent? Vagy legalábbis elég sokat ahhoz, hogy egyedül órákat gyalogoljon egy izlandi hóviharban céltalanul. De mégis mit tehettem volna? Mivel vigasztalhattalak volna?

Ezek után már jóval visszafogottabban indultam a szobádhoz. Csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e azon kívül, hogy fogalmad sincs, mi történt veled, és ha igen, gyorsan lelécelni.

De végül nem így lett.

Amikor bekopogtam hozzád, hirtelen minden zaj elült. Pár perc múlva kinyílt az ajtó, és az alig tíz centis résen egy kócos angyal pislogott rám.

- Sajnálom, ha felkeltettelek – suttogtad.

- Fent voltam amúgy is.

Persze, tudtad, hogy hazudok, de azért halványan elmosolyodtál. Aztán kitártad az ajtót.

Nem igazán tudtam, mit kéne tennem; játsszam az úriembert, hogy aztán egyedül gubbasszak a takaró alatt ébren, vagy fogadjam el az invitálást, és próbáljam meg ezt minden hátsó szándék nélkül?

Végül az utóbbit választottam.

Alig, hogy helyet foglaltam az ablak melletti fotelban, miután hellyel kínáltál, belőled dőlni kezdett a szó:

- Tudod, hazudtam. Fogalmam sincs, hogy Reykjavíkból indultam-e, sőt arról se, hogy kerültem Izlandra. – Két tenyered közé szorítottad a fejed, közben pedig előre-hátra hintáztál ültödben. – Azt sem tudtam biztosan, hogy Izlandon vagyok-e, míg a kocsmában nem mondták. – Felnevettél, de ez nem az a jókedvű nevetés volt, amit már hallottam tőled, és lenyűgözött. Ez most kétségbeesettségről és őrületről árulkodott. – Az utolsó emlékem az, hogy a repülőtéren ülök, talán Angliában… Volt ott egy férfi… Azelőttről és azutánról semmi.

- Talán Angliában? – Ahogy sejtettem. Nem volt biztos, hogy brit vagy. Magad sem tudtad. De észre sem vetted, hogy ezzel a korábbi hazugságodra utaltam.

- Biztos keres valaki! – néztél fel rám könnyes szemmel. – Nem lehet, hogy egyedül jöttem idáig.

- Ne sírj! – Ez volt a legjobb, amit mondhattam, mert ezen kívül csak ijesztő kérdések jutottak eszembe. Például, hogy honnan szökhettél. Vagy, hogy mennyire súlyos a betegséged.

- Sajnálom. Most biztos őrültnek tartasz – hüppögtél.

- Egy kicsit – vallottam be, mire mindketten elnevettük magunkat zavarunkban.

- Ígérem, holnap elmegyek, és kifizetem az éjszakát.

Bár valamiért rosszul esett, mégsem ellenkeztem.

- Szívesen beviszlek majd a városba.

- Köszönöm.

- Nyugodj meg, és aludj! – álltam fel, hogy induljak.

Te is felpattantál, és az ajtóig kísértél.

- Kérdezhetek valamit? – szólaltál meg, mikor kiléptem a folyosóra.

- Persze.

- Gyakran van már fél négykor sötét?

- Csak télen. Nyáron kellett volna idetévedned. A napfordulókor csak éjjel megy le a nap.

A mosolyodtól sürgősebbnek éreztem a visszatérést a szobámba.

- Talán egyszer látni fogom.