Igen, igen, talán nem vagyok egy
gésa. De vannak emlékeim. Például, amikor megismertelek téged…
Abban a pillanatban tudtam, mikor
beléptél: te leszel a végzetem. Hogy az boldog lesz-e vagy sem, a jövőre tartozott.
Ott és akkor semmi más nem érdekelt a kipirosodott arcodon és didergő kezeden
kívül.
A füstös kocsmában egy pillanatra
megtorpant az élet. Mindenki felnézett a söréből, vagy elszakadt a sistergő
futballközvetítéstől, és vetett rád egy pillantást. De senkiét nem ragadtad meg
annyira, mint az enyémet.
Kiléptem a pult mögül, ekkor
tűntem fel neked. Gyorsan odarohantál hozzám, már amennyire engedték
összefagyott madárcsontjaid. Tágra nyílt szemmel engedtem, hogy a karjaim közé
vesd magad, a fejemben pedig csak az zakatolt, hogy nem is ismerlek, miért
ölellek vissza?
Szipogva emelted fel szőke
üstököd a mellkasomról, mikor a pultnál ülők elismerően füttyögetni kezdtek.
- Ő a menyasszonyod, Rick?
– csattant fel a pimasz kérdés.
- Nem tudom – mosolyogtam rád.
Annyira megszeppentél, hogy egy percig csak hebegve hadonásztál.
Egy szavadat sem értettem. Azt
sem tudtam, milyen nyelv, amit beszélsz, de egyben biztos voltam, tündéri,
ahogy hadarsz.
Végül rájöttél, hogy nem mész
sokra ezen a szigeten a nyelvtudásoddal, úgyhogy átváltottál angolra. Ezt
szinte mindenki megértette errefelé.
- Eltévedtem.
- Rájöttünk, hölgyem! – kiabált
otrombán a kocsma egyik kapatos vendége. – Csak az őrültek merészkednek ki
hóvihar idején az utcára.
- Lehet, hogy őrültnek tűnök, de
fél órával ezelőtt még sütött a nap – fontad össze a karjaidat dacosan.
- Gyorsan változik az időjárás
errefelé.
- Na, ne mondja!
Felolvadtál, szó szerint, na meg
persze a félénkséged is. Vigyorogva figyeltem, ahogy a nagyszájú kocsmalakó
morogva feladja az élcelődést, és inkább az italával törődik újra.
- Kaphatnék valami forrót? –
pislogtál rám a hatalmas kék szemeiddel.
Már ugrottam is, mint egy
rabszolga, aki a gazdája parancsát hallja. A forró csokiból még nem fogyott egy
csepp se aznap este, miért is fogyott volna… Az ideérkező helyiek sosem forró csokizni
jöttek. A pultos társam, aki történetesen a főnököm és egy nő volt, rosszallóan
figyelte, ahogy bénázom a termosszal.
- Figyelj, bocsánat azért a
kirohanásért az előbb – mondtad, mikor eléd tettem a bögrét. Nem jutott
eszembe, mire gondolsz. Amióta beléptél, homályos volt minden. – Az ölelésért. Csak vagy három órája nem láttam embert, és már egészen kétségbeestem. Ez... egyszerűen csak jött.
- Jaaa…
- Te nem izlandi vagy, igaz? A nevedből gondolom csak.
- Őőő… nem.
Ennyiből állt a beszélgetésünk.
Összevontad a szemöldököd, és nem foglalkoztál velem többet. Kerestél magadnak
egy üres asztalt, majd te is belemerültél a sistergő közvetítésbe.
Tökéletes alkalmam nyílt bámulni.
A hajad ősz árnyalatban pompázott, arcodat életre keltette a fagyos levegő, a
ruhád pedig semmit sem védett az errefelé megszokott időjárás ellen. Most
komolyan, annak a kabátnak talán még rendes bélése sem volt! A csizmád pedig
jobban illett a magazinokba, mint egy kemény télbe Izlandon.
Ha belegondolok, nevetséges
látványt nyújtottál, nekem mégsem nevetni volt kedvem. Inkább jól beolvasni,
amiért nem vigyázol magadra. Persze akkor még ostobábbnak tűntem volna a
szemedben. És hát nem ismertelek. Még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése