Püspöki Dorka VII. pályázata

Csillagszórás

Megteszi. Meg kell tennie. Érte.
Súlyos csend préselődött az iskola kőtömbje közé. A nyomasztó légkört nem törte meg cipők kopogása, sem elfojtott kuncogások, de még a tanárok szigorú éllel felcsattanó hangja sem.
A Szentháromság Akadémia kísértetiesen nyújtózkodott az ég felé évszázados kőből épült tornyaival, robosztus szobraival és hegyes helyenként kiszögellő tetőzetével.
Jacqueline a sötétbe burkolózott kertben könnyedén talált magának búvóhelyet. Ott aztán megvárta, míg az utolsó takarító is, dolga végeztével, elhajt a bejárat előtti kővel leszórt parkolóból. A lány tudta, hogy még sok ideje van, de már most olyan izgatott volt, hogy alig bírta türtőztetni magát. Nem késhetett, különben újabb kétszáz, szörnyen lassú évet kellett volna várnia.
Jacqueline kilépett a bokrok mögül, majd a legkisebb zajt csapva eljutott az iskola faláig. Szorosan hozzásimult a hideg, enyhén nedves kőhöz, s így araszolt el, egészen a déli oldalig. Alig múlhatott hét óra, de már koromsötét volt. Jack nehezen tudta kivenni, az épülethez képest túl modernek ható tűzlétrát, a falra erősítve. Megigazította a hátán lévő katonai zsákot, majd lendületet véve elindult felfelé. Nem tudta hány fokot kellett megmásznia, mire a tetőre ért, mindenesetre sajgott a válla a megterheléstől, mikor a létra elfogyott a talpa alól.
Nagy sóhajjal dobta le a zsákot. A tető üres volt. Két magasabb kiszögellés között helyezkedett el ez a lapos rész, ami tökéletesen alkalmas volt a terv megvalósításához. Megnézte a mobilján az időt, s újfent megállapította, hogy elég ideje maradt. Már csak a társának kell megérkeznie. Nyolcban állapodtak meg.
Úgy döntött, addig előkészít mindent. Művészi pontossággal illesztette össze a hátizsákból előhalászott műszer darabjait. Egy apró elcsúszás, és nem ér semmit.
- Jack? – jött a suttogás a tűzlétra felől, mire a lány elejtette a kezében tartott lencsét.
- Itt vagyok – szólalt meg, majd a zseblámpáját a hang felé irányította.
Sötét hajon csillant a fény, aztán két fekete szem villant rá.
- Díjaznám, ha nem a szemembe világítanál – jött közelebb a fiú.
Daniel. Két évvel idősebb volt Jacknél, tehát közel tizennyolc. Ugyanolyan állítólagos megszállott, mint a lány, így mikor az felajánlotta, hogy tartson vele, készséggel belógott a híres magániskola területére. Vagyis nem csak ezért. Akármennyire győzködték a többiek, hogy Jacqueline MacCartney klinikai eset, nem mellesleg pedig bizonyítottan akadt már dolga a rendőrséggel, őt mégis hihetetlenül vonzotta. Egyszerűen vágyott a társaságára.
- Készen van? – szemlélte az előtte magasodó készüléket a fiú.
- Nem tudod megállapítani? – vonta fel a szemöldökét erre Jack. – Azt mondtad, értesz hozzá.
- Azt mondtam volna?
- Daniel, – kapott egy ütést a vállára a lánytól – hazug disznó vagy!
Erre Dan felnevetett.
- Nem, nem – emelte fel a kezét védekezőn. – Tényleg értek hozzá!
Jack összehúzott szemmel bólintott.
- Remélem is. Még két óránk van – sóhajtott fel aztán.
- Két óra? – visszhangozta a fiú. – Akkor minek kellett ilyen korán jönnünk?
- Féltem, hogy közbejön valami. Egy itt ragadt gondnok, vagy valami.
Daniel forgatta a szemét, aztán tanácstalanul körbenézett. Az iskola teteje nem sok izgalmat kínált. Volt itt néhány tetőablak, amiken keresztül a közösségi helyiségbe lehetett látni, de ezen kívül mindent száraz levél és azonosítatlan trutymó borított.
- Van ötleted?
A lány megvonta a vállát. Nem gondolta, hogy ilyen könnyen bejut majd az iskolába. És azt sem, hogy itt ragad a tetőn két órára Daniellel, akit alig ismert. Lehuppant a szerkezet alá terített plédre, hátradőlt, majd tekintetével az eget pásztázta. Alig vette észre, mikor a fiú ugyanígy tett.
- Meséltek rólad dolgokat – szólalt meg aztán.
- El tudom képzelni – mosolyodott el erre a lány. – Ki mesélte?
- Nem érdekes. Tényleg lecsuktak?
- Tizennégy voltam. Nem büntethető.
- De elkövettél valamit – csapott le a beismerésre a fiú.
- Felhívták a szüleimet, s amíg vártam, bent voltam az őrsön.
Jacknek nem volt sok kedve erről mesélni. Tizennégy évesen is önfejű volt, s emiatt néha nem úgy sültek el a dolgok, ahogy ő akarta.
- Amióta a suliba jársz, nem beszélsz senkivel. Visszahúzódó vagy. Emiatt, igaz? – Dan nem hagyta annyiban a témát, bár sejtette, hogy ezzel most nem épp a lány vágyott rokonszenvét nyeri el.
Jack nem felelt. Helyette összekulcsolta az ujjait a tarkóján, és a csillagokban keresett menedéket. De mintha ők is azt a történetet mesélnék újra.
- Hallottam, hogy pszichológushoz jártál az eset után.
- Miért nem hagyod abba végre? – ült fel hirtelen a lány, s fekete haját kisimítva arcából, próbált a lehető legharagosabb tekintettel büntetni Danielt.
- Hát jó – vont vállat a fiú, mire bőrkabátja megfeszült a vállán.
Felhúzta térdeit, majd az égre mutatott. Ujja lassan megmozdult.
- Az ott az Aries, a…
- Kos.
- Igen. Ilyenkor októberben figyelhető meg a legjobban…
- Delphi.
- Tessék? – támaszkodott fel az egyik könyökére elkerekedett szemekkel Daniel.
Jack a hajába túrt, majd az előbb mutatott csillagképre meredt.
- Delphinek hívták.
Daniel megértette. Némán várta a folytatást.
- Rengeteget cukkoltuk szegényt.
- Miért? – kérdezte az újra felbukkanó csendet elűzve a lány „társa”.
- Csupán mert más volt, mint mi – rázta meg a fejét Jacqueline. – Tizennégy évesek voltunk. Néhányan fiatalabbak. Akkoriban gyakran lógtunk az egyik bányatónál. Ártatlan szórakozás volt. Egészen addig, míg Delphi a fejébe nem vette, hogy közénk akar tartozni.
Jack tekintete elrévedt, s mintha már nem a csillagokat látta volna, hanem a történteket.
- Eljött a tóhoz, és azt kérdezte, ha bizonyítja, milyen erős, befogadjuk-e. Igent mondtunk. Kíváncsiak voltunk. Aztán mikor beugrott a vízbe, azonnal segítségért küldtem a többieket. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. – Itt elcsuklott a hangja.
- Mi történt? – Daniel keze az övére simult, de ujjai mintha kicsit megfeszültek volna.
- Kihúztam. Túlélte, bár két hétig kórházban kezelték. Mindennap meglátogattam.
- Barátnők lettetek – következtetett Daniel, mire Jack bólintott. – És ezután? Miért jöttél át ebbe az iskolába?
- Delphi három hónapja elköltözött az államokból. Az iskolában valahogy én vettem át a helyét. Én lettem a kiközösített. Engem nem zavart, de anyámék nem bírták, hogy örökké magányos vagyok – vonta meg a vállát a lány.
- Biztosan nagyon hiányzik – ereszkedett közben vissza a földre Dan. – Mármint Delphi.
El sem tudod képzelni, mennyire, gondolta Jack.
- És most jobb a helyzet? Vannak barátaid? – érdeklődött tovább a fiú. Érdekelte minden, ami a vele kapcsolatos. Most már főleg.
- Szerinted? – pillantott rá összeráncolt homlokkal a fekete hajú amazon.
Az ő kíváncsiságát is felkeltette Daniel. Valahogy másnak tűnt. Mintha már ezer éve ismerték volna egymást. Jack nem félt elmondani neki a titkait.
- Hiányzik belőled a vágy, hogy barátokat szerezz – jegyezte meg a fiú. – Észrevettem ám, hogy nem csak én figyeltem fel rád. Sokan megismernének, de te eltaszítod magadtól őket.
- De te itt vagy.
- Ja, mert azt hazudtam, hogy profi csillagász vagyok.
Jack nem tagadta, hogy ha a fiú nem értett volna ehhez, valószínűleg nem engedi, hogy vele jöjjön.
- Miért vagy itt ma este? – terelte hát másfelé a társalgást.
- Mert a barátod vagyok – vetett be egy szívdöglesztő, kétértelmű mosolyt Daniel, ám láthatóan nem hatott Jackre.
- Azt sem tudod, hogy én miért jöttem.
- Reméltem, hogy elmondod.
A lány előhalászott a táskából egy összetekert térképet, aztán kiterítette a földön, kettejük közé.
- Egy csillagtérkép?
Jack bólintott, aztán ujját végighúzta a papíron.
- Kétszáz év után ismét errefelé jön a Hyakutake-üstökös.
- Hya… mi? – nevetett fel Daniel. - És őt nézzük meg? – intett fejével a teleszkóp felé, ami bevetésre készen meredt a sötétségbe.
- Delphi mindig szeretett volna róla egy fotót.
- És te elküldöd neki? – fejtegette a fiú kíméletlenül. – Kedves. De miért nem nézi meg a saját szemével?
Jack felállt, hogy újra ellenőrizze a teleszkópot, valamint a nagy teljesítményű fényképezőgépet mellette.
- Nincs abban a helyzetben – felelt végül.
Daniel nem akarta siettetni a lányt, pedig nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben. Épp eléggé meglepődött azon, hogy ennyit ki tudott húzni belőle.
- Mennyi időnk van még? – kérdezte, mikor Jack visszatért mellé.
- Egy óra, körülbelül. Vagy kevesebb.
- Addig mesélek én – ajánlkozott, és Jack nem ellenkezett. Amúgy is kíváncsi volt a fiú történetére. – Elmondok egy titkot, de nem adhatod tovább. Én is Delphiből származom.
Jacknek tátva maradt a szája.
- Miért nem mondtad előbb? Hogy? Miért? Úgy értem… mikor jöttetek ide?
- Három hónapja – vegyült a fiú hangjába fájdalmas él. – Amikor a húgomnál rákot diagnosztizáltak.
A felismerés mindent a feje tetejére állító könnyeket sodort magával. Jack képtelen volt ellenállni nekik. A mellkasa lüktetni kezdett az elfojtott fájdalomtól, s jeleket karcolt a szívébe.
- Delphi – suttogta. – A bátyja… Daniel… én…
A fiú elmosolyodott, bár ez inkább egy fájdalmas grimaszra emlékeztetett.
- Miért nem mondtad? – A lány hangja leginkább elkínzottan csengett.
- Először nem voltam biztos benne, hogy róla beszélsz, csak sejtettem. Alig ismertem a saját húgom – sóhajtott fel. – A fél életemet magániskolákban töltöttem, olyanokban, mint ez itt, alattunk. Amikor arra kellett hazamennem, hogy Delphi haldoklik, egyszerűen lefagytam… Szörnyű volt. Olyan volt, mint egy idegen, akit sajnáltam, de ennyi. Ma sem tudok másképp érezni, és ezért gyűlölöm magam – tört ki Danielből, miközben idegesen felpattanva bejárta az egész tetőrészt, kezét pedig hol ebbe a falba, hol abba ütötte.
Jack felfogta a szavak értelmét, de nem tudott mit felelni rájuk. Már tisztában volt az elmondottakkal. Sajnos. Delphi számára ugyanolyan idegen volt a bátyja, mint fordítva. Sosem tudott mesélni róla, nem voltak közös élményeik, sem fotóik egymásról. Csupán két furcsa lény, akiket ugyanaz a két ember ruházott, és iskolázott.
A Hyakutake-üstökös pont ezt az időpontot választotta a felbukkanáshoz. Szinte észrevétlenül suhant a több ezer fényes pont között. Daniel vette észre először. A teleszkóphoz rohant, mire Jack is azonnal észbe kapott.
- Megkérdezted, elküldöm-e neki. Miért? – csúszott ki a kérdés a lány száján, miközben megfelelő szögbe állította a műszert.
- Csak tudni szerettem volna, mennyit árulsz el nekem. – Daniel, bár nem értett a csillagászathoz, készségesen segített a lánynak a kamera összeszerelésében.
Jack egy pillanatra ledermedt. Talán ezért volt olyan megnyugtató a fiú jelenléte? Ezért érezte úgy, hogy mindent elmondhat neki? Mert Delphi bátyja volt?
Aztán, ahogy helyeslően a fiú határozott vonásait fürkészte, egy fényes pont tűnt fel a sötét haj felett. A lány szája elnyílt a csodálkozástól. Sosem díjazta barátnője szenvedélyét, de most, hogy itt állt, egy puccos magániskola tetején, egy dögös fiúval, aki nem mellesleg Delphi bátyja is volt, és ráadásként még egy hatalmas csóvás üstököst is láthatott, kezdte megkedvelni a csillagokat.
- Mennyire…
- Kicsi – fejezte be a gondolatot Daniel hátat fordítva. – De gyönyörű.
- A kép – emelte fel a fényképezőgépet a lány. Átnyújtotta Danielnek. – Csináld te!
A fiú gyorsan kattintott néhányat, aztán leült a földre, és onnan figyelte az égen keresztül hasító fénycsóvát.
- Segíts nekem! – szólalt meg, mikor Jacqueline leült mellé.
- Miben?
Daniel nagyot nyelt, mintha nehezére esne kérni.
- Megismerni a húgomat.
Ez a három szó szíven ütötte a lányt. Képtelen volt megfékezni az újra előtörő könnyeit. Daniel átkarolta, majd végig így tartotta, egészen hajnalig, miközben Jack felidézte az összes történetet, ami róla és Delphiről szólt, az elveszett, de aztán meglelt égi csodáról.