Ezen az éjjelen sem jött álom a szememre.
A padló
kemény és hideg volt, teljesen átfagytam a leheletvékony lepedő alatt. Hátamat
a falnak támasztottam, majd ránéztem a kistestvéremre, ahogy dideregve alszik.
Még jobban betakargattam és egy puszit nyomtam a homlokára. Flora éppen
betöltötte az ötödik életévét, ám ő sem volt biztonságban. Vadásztak ránk. El
kellett menekülnünk, jelenleg ez az elhagyatott gyár volt az otthonunk. Sokak
szerint felér egy csodával, hogy egyáltalán még éltünk, én azonban csak
tehernek éreztem a képességünket. A családunkban mindenkinek van valamilyen
különleges ereje. Elementálok voltunk. Nagyon ritkán történt meg az, hogy egy
famílián belül minden tag értett valamihez a négy erővel kapcsolatban, másoknál
valamelyik gyermek átlagos embernek született, bármiféle erő nélkül. A
helyükben hálát mondanék minden nap az Égnek, hogy nem ilyen életet kell
élniük. Nem járhattam igazi iskolába, a szüleim tanítottak meg mindenre, arra
is, hogyan irányítsam az erőmet. Néha beszélgettem velem egykorúakkal, ha
tehettem, de nem volt tanácsos túlságosan kötődni másokhoz, hiszen minden évben
tovább kellett állnunk egy városból a másikba. Annyira szerettem volna
barátokat szerezni, de úgy sem lett volna értelme megpróbálni. Nem akadhattak a
nyomunkra, de volt úgy, hogy nem időben menekültünk el, és a Védők megtámadtak
minket. Régebben más hasonló családokkal együtt bujkáltunk, ám az évek során
egy-egy ilyen harcolásban rendszerint mindig meghalt valaki. Még apa mesélte
régen, hogy a születésem előtt békében élhettek az elementálok egy
közösségként, ám sokszor majdnem lebuktak, ezért megalakult a Védelem, melynek
tagjai, a Védők tartották szemmel a családokat, nehogy lelepleződjünk. Ám sokan
túl szigorúnak vélték a szabályaikat, ezért lázadni kezdtek. A fiatal, éretlen
tinédzserek sokszor áthágták a dolgokat, titokban viccelték az embereket, ám
egy alkalommal túl messzire mentek, és véletlenül ártatlan emberek haltak meg,
mert nem tudták kellően féken tartani az erejüket. A Védők dühösek voltak, az
után a baleset után a fiatal elementálok, köztük az én családom is, elhagyták a
közösséget, majd megkezdődtek a folyamatos csatározások a két oldal között. Fél évvel ezelőtt az édesapám veszítette
életét, miközben minket védelmezett. Elszorult a torkom, a hiánya szinte már
elviselhetetlen volt. Ha apa széles mosolyára, életteli nevetésére gondoltam,
mindig el kezdett fojtogatni a sírás. Anya utána teljesen összetört lelkileg,
magába fordult. Azóta csak árnyéka volt önmagának, amiért nem is
hibáztathattam. A sötétségen keresztül kifürkésztem anyát is az egyik sarokban,
sikerült elaludnia. Utána a gyár falait figyeltem, ahogy a festék már teljesen
lepattogzott róla, fénykorában biztos sokan dolgoztak itt, mára azonban csak
egy üres épületmaradvány volt, melyet előbb-utóbb felemészt a rozsda. A
térdemre hajtottam a fejemet, majd megadtam magam a könnyek tengerének. Bármit
megtettem volna annak érdekében, hogy a családom újra boldog és teljes legyen.
Nem akartam, hogy a húgomnak is olyan nehéz legyen, mint nekem volt. Neki a
játszótéren kellene játszania a pajtásaival, nem egy ijesztő, sötét gyárban
aludnia. Anyára is hatalmas teher hárult, hiszen két gyereket fel kellett
valahogyan nevelnie egyedül. Nagyon kevés pénzünk volt, csak alkalmi munkákat
tudtunk vállalni. Apa halála óta még inkább spórolnunk kellett minden filléren.
Örültünk, ha minden nap tudtunk ebédelni valamit. Teljesen el voltam merülve a
gondolataimban, amikor hirtelen hallottam, ahogy a külső ajtót valaki berúgta.
Szörnyű előérzetem támadt, éber lettem. Kétség kívül lépéseket hallottam.
Gyorsan felkaptam a földről Florát, majd anyához siettem. Rázogattam a vállát,
mire kinyitotta a szemét.
- Mi az, Gabrielle?
- Ők azok! Itt vannak, ránk találtak. El kell tűnnünk innen! – Pislogott párat, majd leesett neki mondataim értelme. Felpattant a földről, és a hátsó ajtó felé kezdett taszigálni. Lehajolt a táskájáért, a kezembe nyomta. Szemeiben aggodalom tükröződött.
- Fuss olyan gyorsan, ahogy csak tudsz. Az erdőn át hamar elveszítik a nyomotokat, én feltartom őket. Ebben a táskában benne van minden pénzünk, iratunk, amire szükségetek lehet. Gabrielle, már majdnem felnőttél, tudom, hogy képes leszel helytállni, van egy térkép is, amin be van jelölve, hol lehettek biztonságban. Még sokan menekülnek rajtunk kívül, csatlakozzatok a többi elementálhoz, ők segítenek majd – hadarta el anya, ideges pillantásokat lövellve a terem másik végén lévő ajtó felé. A föld el kezdett remegni, az ablakok üvege betört. A sírás fojtogatott.
- Nem hagylak itt. Együtt majd legyőzzük őket… - Ám a Védők elérték a mi szintünket, még utoljára magához szorított minket egy pillanatra, majd egy erős széllökést megidézve az erdő felé sodort minket. Becsapta a hátsó kijáratot, én meg dermedve álltam a hidegben. Hajnalodott, vissza szerettem volna szaladni, de lepillantottam Flora vékony testére, még mindig édesdeden aludt. Gondoskodnom kellett a húgom biztonságáról. Már csak én segíthetek neki. Ahogy csak a lábam bírta, futásnak eredtem. Én még nem bírtam volna kiállni egy Védő ereje ellen. Tudtam, hogy már sosem látom viszont anyát, ő is feláldozta magát értünk, mint apa. A látásom elhomályosult, de nem állhattam meg. Csak Florára koncentráltam. Némán megfogadtam, hogy mindent meg fogok tenni a húgomért, és azért, hogy másoknak ne kelljen ilyen életet élniük. Meg kellett teremtenem a békét a két oldal között, ez így nem mehet tovább. Már elegen haltak meg a csatározás miatt. Csak a családom tudta, hogy én egy lélek- elementál vagyok, mind a négy elemhez értek valamennyire, de sokkal lassabban tudom elsajátítani őket. Elhatároztam, hogy véget vetek ennek a háborúnak bármilyen áron. Most először gondoltam úgy, hogy talán változhatnak a dolgok, a remény mégsem halt meg teljesen. Bár nehéz út lesz megteremteni az egyensúlyt, de mégsem lehetetlen.
- Mi az, Gabrielle?
- Ők azok! Itt vannak, ránk találtak. El kell tűnnünk innen! – Pislogott párat, majd leesett neki mondataim értelme. Felpattant a földről, és a hátsó ajtó felé kezdett taszigálni. Lehajolt a táskájáért, a kezembe nyomta. Szemeiben aggodalom tükröződött.
- Fuss olyan gyorsan, ahogy csak tudsz. Az erdőn át hamar elveszítik a nyomotokat, én feltartom őket. Ebben a táskában benne van minden pénzünk, iratunk, amire szükségetek lehet. Gabrielle, már majdnem felnőttél, tudom, hogy képes leszel helytállni, van egy térkép is, amin be van jelölve, hol lehettek biztonságban. Még sokan menekülnek rajtunk kívül, csatlakozzatok a többi elementálhoz, ők segítenek majd – hadarta el anya, ideges pillantásokat lövellve a terem másik végén lévő ajtó felé. A föld el kezdett remegni, az ablakok üvege betört. A sírás fojtogatott.
- Nem hagylak itt. Együtt majd legyőzzük őket… - Ám a Védők elérték a mi szintünket, még utoljára magához szorított minket egy pillanatra, majd egy erős széllökést megidézve az erdő felé sodort minket. Becsapta a hátsó kijáratot, én meg dermedve álltam a hidegben. Hajnalodott, vissza szerettem volna szaladni, de lepillantottam Flora vékony testére, még mindig édesdeden aludt. Gondoskodnom kellett a húgom biztonságáról. Már csak én segíthetek neki. Ahogy csak a lábam bírta, futásnak eredtem. Én még nem bírtam volna kiállni egy Védő ereje ellen. Tudtam, hogy már sosem látom viszont anyát, ő is feláldozta magát értünk, mint apa. A látásom elhomályosult, de nem állhattam meg. Csak Florára koncentráltam. Némán megfogadtam, hogy mindent meg fogok tenni a húgomért, és azért, hogy másoknak ne kelljen ilyen életet élniük. Meg kellett teremtenem a békét a két oldal között, ez így nem mehet tovább. Már elegen haltak meg a csatározás miatt. Csak a családom tudta, hogy én egy lélek- elementál vagyok, mind a négy elemhez értek valamennyire, de sokkal lassabban tudom elsajátítani őket. Elhatároztam, hogy véget vetek ennek a háborúnak bármilyen áron. Most először gondoltam úgy, hogy talán változhatnak a dolgok, a remény mégsem halt meg teljesen. Bár nehéz út lesz megteremteni az egyensúlyt, de mégsem lehetetlen.
A zsűri véleménye
Isabella Reed: Kedves Beata! Amolyan se eleje, se vége történetet írtál. Ez egy jó ötlet, de novellába túl sok. Annyi információt zúdítasz ránk két oldalban, ami általában máskor egy regényben szerepel. Így nem élhetem bele magam, nincs rá időm.
Ezt figyelmen kívül hagyva, formailag szép, jól fogalmazol.
Gratulálok!
Szatti: Ami elsőként eszembe jutott, már a novellád elején, hogy kiváló alapanyag lenne egy komplett történethez a cselekmény. Szépen, érthetően és kellően részletesen érzékeltetted az előzményeket, hogy megérthessük a jelen eseményeit, bár ezt kicsit rövidnek éreztem. Ugye a novella központi részét leginkább a cselekménynek kell kitöltenie, nálad viszont sokkal dominánsabb volt a felvezetés, a miértek és a hogyanok megmagyarázása, ami teljesen ésszerű volt, de így kevésbé használtad ki a lehetőséget a folytatás részletesebb kidolgozására. Kicsit befejezetlennek éreztem, de az élmény így is remek volt. Szépen fogalmaztál, választékosan és igényesen, tetszettek a főszereplőd gondolatai és ahogyan felépítetted a tartalmat. Érdemes lenne akár történetté formálnod és nem csak novellaként meghagynod! :)
Victoria: Alapvetően tetszett a történet. A végén volt furcsa, hogy a kislány nem ébredt fel ekkora zajra se. Pár elírást találtam de ezt leszámítva, rendben volt.
Kedves zsűri!
VálaszTörlésKöszönöm szépen a véleményeket, tudom, vannak benne hibák, nem volt túl sok időm írni, és késő éjszaka tudtam befejezni, de sikerült. Ezért örülök, hogy elküldtem, ezáltal is fejlődtem. Még nem tudom, hogy lesz-e belőle hosszabb történet, de köszi a tippet Szatti! ^^
További szép napot:
BeataJuliette