Graber Anton novellája

Lángoló emlékek

Roland sietős léptekkel vágott át az úttesten. Későre járt már, senki sem keresztezte az útját, ahogy a főutcáról lefordulva a park felé vette az irányt. Az alig kivilágított park baljóslatú hangulatot árasztott, és a fiú maga is meglepődött mennyire hidegen hagyja a szél kísérteties neszezése és a bokrok susogása. Négy évvel ezelőtt még rettegett éjszaka a park közelébe jönni. Mindenhol szörnyeket és gyilkosokat látott megbújni. De persze azóta sok minden változott – gondolta keserűen.

Most szinte érdeklődve nézett szét a rég nem látott parkban, kereste mi változott azóta a nyár óta, mikor utoljára jöttek erre Annával. Miközben a dombon túli focipálya felé indult, észrevett egy kis tavacskát, körülötte padokkal. Ez biztos új – gondolta – arra régebben csak egy ivókút volt, ahonnan már a focipálya szélére lehetett látni. A kevés fény ellenére is egyből megtalálta a pályát, és a mögötte húzódó utcát is, ami kivezet a parkból, egyenesen a ház felé.

A házat véletlenül fedezték fel egy öt évvel ezelőtti expedíciójuk során, amire Anna olyan lelkesen rángatta magával. Csomagolt szendvicset, felszerelést, még elemlámpát is az útra, pedig csak az öt utcával lejjebb kezdődő erdő széléig jutottak. Korábban sosem mentek az erdő közelébe, az volt a szülők által tiltott egyik terület, de mivel Roland már elmúlt 13 éves, nem érezte magára nézve kötelezőnek a tiltás betartását. Legalábbis ezzel kérkedett Anna előtt, aki aztán rávette arra az őrült kirándulásra. Talán, ha akkor nem próbálja meg lenyűgözni a szomszédban lakó 12 éves kislányt – milyen nevetségesnek tűnik ez most már – akkor ma minden másként lenne. Persze ez hülyeség – hessegette el a múlt képeit magától – ami történt, megtörtént. Most csak meg kell találnia a házat. Ha az meglesz, minden rendbe jön.

Már látta is az erdő sávját, ami valahol egy kis ösvényt rejt. Ezt lesz a legnehezebb megtalálni. Először teljesen véletlenül bukkantak rá, később pedig a fába karcolt jelölésük segítségével találtak vissza, de most nem kapcsolhatja be az elemlámpát, hogy megkeresse a jelet, ha egyáltalán megvan még. Nem fedezheti fel senki, hogy itt van. Nem hagyhatja, hogy meglássák a fényt. Nem. Addig nem, amíg el nem érte a házat. Roland biztos volt benne, hogy az utolsó utcalámpa után kellett rátérni az ösvényre, de hogy mennyivel utána, azt nem tudta felidézni. Szeme már hozzászokott a sötéthez, de még így sem volt könnyű a tájékozódás. Minden bokor egyformának nézett ki, és legalább tíz percet töltött a kereséssel, mielőtt rálelt volna az ösvény elejére. A területet jócskán benőtte a gaz, hónapok, talán évek óta nem járhatott erre senki. Roland viszont habozás nélkül ment az erdő belseje felé, pontosan tudta, hogy az elvezet a házhoz.

Az éjszaka hideg volt, de Roland izzadt a nehéz hátizsákjának súlya alatt, hogy egyre kapaszkodott föl az ösvényen. Alig pár perces séta várt rá, de a sötétben nem tudott elég gyorsan haladni. Egy örökkévalóságnak érezte, mire meglátta a ház sötét körvonalát. Itt még nem állt meg, átverekedte magát a bokrokon, már az sem érdekelte, hogy az úton megy-e vagy sem. Már csak a célt látta maga előtt, a feketén álló monstrumot, amiről oly sok szép emléket őrzött. Az éjszakában nem látta a díszes homlokzatot, de pontosan emlékezett Anna arcára, amikor először megpillantotta a napfényben fürdő palotát. Valójában egy lepukkant, régi nemesi kúria lehetett – sosem néztek utána igazából – de Anna szemében királyi kastély volt. A málló vakolat, az erősen megkopott festékek és az omladozó belső csak még érdekesebbé tették a helyet a kislány szemében, ő pedig sosem tudott ellent mondani neki. Amióta Roland az eszét tudta, szomszédok voltak Annával, együtt nőttek fel és valahogy ő lett a fényes páncélú lovag. Anna mindig rá osztotta a hősi szerepeket, és persze ő maga volt a várkisasszony, akit meg kellett menteni. Még most is mosolyognia kellett, ha arra a feltétlen bizalomra gondolt, amit Anna szemében látott, valahányszor csak ránézett a lány. Persze 14 évesen még nem sokat gondolt erre, de azt már akkor is tudta, hogy nem hagyhatja cserben Annát, így vállalta a legfurább szerepeket is. A ház előtt állva most eszébe jutott az utolsó alkalom, hogy itt jártak.

Nyár vége volt, talán egy héttel lehetett a sulikezdés előtt, mikor ebéd után kiszöktek a házból. Anna háza mögött találkoztak, mert a lány megint felpakolt egy kisebb bőröndnyi cuccot, amit persze Rolandnak kellett cipelnie. Valami fogadást akart Anna eljátszani, ahol ő lesz a bál szépe, Roland meg a gáláns kísérő, aki a királyné elé vezeti a lányt. Egész úton idefelé izgatottan ecsetelte milyen báli ruhája lesz és honnan fog levonulni. Hát persze, hogy a főlépcsőről. Ez volt Anna kedvenc helye. Az épület három szintjét összekötő lépcső még mindig nagyon jó állapotban volt. A falak megőrizték az eredeti festést, és ha besütött a nap, tényleg gyönyörű volt. Innen tervezte a nagy bevonulást, és ez volt most Roland célpontja is. Ahogy a sötéten tátongó bejárat felé ment, előhalászta az elemlámpát, itt már biztonságosan bekapcsolhatja. Az elemlámpa gyér fényében botorkált be az ajtón, át a hallon, ahol ki kellett mennie a hátsó kertbe, mert az omladékok miatt nem tudott tovább haladni. A kertből szerencsére közvetlenül nyílt egy másik ajtó, ami pont a lépcsőhöz vezetett. Roland átpréselte magát a növények között és végre bejutott földszinti lépcsőházba. A fal mellett kapaszkodva felment az elsőre, és a lámpával körbepásztázta a teret. – Szinte semmit sem változott. A falak ugyanúgy álltak, dacolva az idő múlásával. A lépcsőn is csak a kosz lett nagyobb, de egyébként ugyanolyan volt, mint legutóbb. Közömbösen állt a helyén, érzéketlenül a világban zajló dolgok iránt. Mintha semmit sem számított volna az, amit itt történt. Talán nem is számított. Talán a ház mégsem volt gonosz. Nem árulta el őket, ahogy eddig gondolta, észre sem vette, hogy ők ott vannak. De nem. Akkor sem bocsáthat meg. A ház idecsalogatta őket, édes meséket adott nekik, majd elárulta őket. Elvette tőle Annát és tönkretette az életét. – Keserű düh öntötte el Rolandot – olyan mély fájdalom, amit nem érzett a tárgyalás óta. Négy éve, mikor kimondta a bíróság, hogy vétkes gondatlanságból elkövetett emberölés és szexuális erőszak kísérletében és ezért a fiatalkorúak börtönébe száműzik, összeomlott benne a világ. Hogy hihette bárki, akárcsak egy percig is, hogy ő lökte le Annát a lépcsőn? És ha csak hálóing volt rajta, az már azt jelenti, hogy bűnös szándékkal ő csalta ki ide, hogy megerőszakolja? Hát megőrült a világ? Annyit kiabált, sírt és szitkozódott a bíróságon, hogy végül be kellett nyugtatózni. Később a szülei próbálták benne tartani a lelket, de fél év után már csak az édesanyja jött látogatni. Mentegette az apját, hogy sok a munkája, de Roland látta a szemében, hogy mi az igazság: az apja lemondott róla. Aznap este álmodott először a tűzről. Először, de nem utoljára. Később is vissza-visszatért az álom, amiben a lépcső lángokban áll, és ott van Anna is, akinek hálóingébe belekap a tűz, de ő csak mosolyog, mert nem fáj. Mintha örülne is a színesen fodrozódó lángolnak, amik körbeölelik és csodaszép ruhába öltöztetik.

Ha megkérdeznék, nem tudná megmondani pontosan mikor gondolt először arra, hogy meg is tehetné, tényleg fel is gyújthatná az épületet, hogy elhamvadjon minden: az emlékek, a fájdalom és a bűntudat. A gondolat egyszer csak ott volt és szép lassan bizonyossággá erősödött. Mikor két napja kiengedték, tudta mit kell tennie. És most itt van. Levette a háziszákot és kivette belőle a kellékeit. Az öngyújtókat, a benzinnel töltött flakonokat és azt a kevés ruhát, amije maradt. Ezeket felhasogatta csíkokra és elment körbenézni, milyen éghető dolgot tudna még összeszedni. A lépcsőn lévő fadeszka megteszi, az egyik szobában egy székdarabot, egy másikban pedig egy régi függönyt talált. Összeszedte a száraz leveleket, ágakat is, majd mindent egy helyre halmozott. A falak ugyan masszívak, de ha jó mágiát csinál, a tetőbe is belekaphat a láng és akkor az egész hely leég. A második emeleten állította fel a tűzhelyet, a fakeretes főajtóban, majd az egészet lelocsolta benzinnel. Jutott a ruhákra, a függönyre, még az ajtóra is, így biztos lehetett benne, hogy sikerrel jár. Mikor rádobta a kupacra a gyufát, és meglátta az első piros lángokat, semmit sem érzett. Nem öntötte el a megkönnyebbülés. Minden olyan maradt, mint volt. Egy darabig nézte a tűzet, de mikor a lángok kikényszerítették a szobából, összeszedte megmaradt holmiját és elment. A ház előtti tisztásról még visszanézett a komor épületre. A tűznek nyoma sem volt. Sokáig állt ott mozdulatlanul a múltra gondolva, mikor hirtelen meglátta a tűz sárgás fényét az első ablakokban. Megfordult és többé vissza se nézett. Végre szabad volt. 

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Anton! Jó novella, komor, de mégis lehengerlő. Én a helyedben jobban tagoltam volna, több bekezdéssel. Hihető, igazi írás a világról, de valahogy nem éreztem át egészen. Volt pár tévesztés, ami zavart, de egyébként szépen megírtad.

Gratulálok!

Szatti: Először is, gratulálok a történetedhez! Lebilincselő volt, érdekes, tudatosan felépített és tetszett, ahogyan a gondolatokat egymásba fűzve, cselekménnyé alakítottad a sorokat! Végig követhető volt, és tetszett, ahogyan párhuzamosan haladt előre a történet, de közben ismertetted az eseményeket, melyek a jelenhez vezettek! Remek novella, köszönöm az élményt! :)

Victoria: A képhez kitűnően passzolt a történet. Jó volt a sztori. Talán a főszereplő leírását részletezhetted volna kicsit jobban, hogy könnyebben elképzelhessük. De a történet maga kerek volt.