Nusi novellája

Megmagyarázhatatlan

A fülemben dübörgő  zene ütemére ráztam a fejem, miközben az ablakon bámultam kifelé. A fák körvonalak nélkül, elmosódva suhantak el mellettünk, én mégis egy örökkévalóságnak éreztem az utat. A zenelejátszóm épp a kedvenc számomba kezdett bele, mikor valaki gyengéden megérintette a térdem.
Unottan néztem fel és kelletlenül kihúztam az egyik fülemből a fülest.
- Édes, megtennéd, hogy egy picit lehalkítod? - kérdezte anya óvatosan. Pszichológusként nagyon profin kezeli a duzzogórohamaim és mindig sikerül óriási bűntudatot keltenie bennem az "irracionális viselkedésem" miatt. Most is elszégyelltem magam, elvégre nem az ő hibája, hogy tizenévesként a hátam közepére kívánom a családi nyaralást. Úgyhogy halvány, bűnbánó mosoly kíséretében aprót bólintottam és nyugodtabb, kevésbé őrjöngő albumra váltottam, biztos ami biztos.
Valószínűleg elszundítottam, mert legközelebb, amikor tudatába kerültem a környezetemnek, a kocsi már nem mozgott, a szüleim pedig épp a csomagokat rámolták ki az autó hátuljából.
- Jól aludtál, prücsök? - kérdezte apa egy hatalmas bőrönddel küszködve, miután kikászálódtam.
Kicsit nyújtózkodtam és megmozgattam elgémberedett tagjaim, majd elégedetten bólintottam.
- Igen - mosolyogtam rá kipihenten. Alvás után mindent jobb színben lát az ember, én legalábbis,  úgyhogy pillanatnyilag megfeledkeztem a koncertről és az azt követő házibuliról, amikről le kellett mondanom, és csak élveztem a ragyogó napsütést és az enyhe szellőt, ami meglebegtette a hajam.
- Hanna! Mi az ördögöt pakoltál te ebbe a bőröndbe? Képtelen vagyok ezt is felvinni! - szólt rám apa a kocsi mellől, mire kicsit elvörösödtem. De hát nem tudhattam biztosan, mire számítsak, mindenre fel kellett készülnöm! Apához érve elvettem tőle a termetes piros bőröndöt és leakasztottam a válláról az egyik hátizsákot is.
Valóban kicsit elszaladt velem a ló, ugyanis mire én felküzdöttem magam a bejárat előtti lépcsőkön, a szüleim már a lift előtt vártak rám, papírokkal és kulccsal a kezükben.
- Nincs sok időnk, 10 perc múlva indul a csoport - mondta anya a szoba előtt, míg apa a zárral küszködött. - Csak felfrissítjük magunkat és aztán már megyünk is vissza.
És valóban, tíz perccel később már a buszon zötykölődtünk, a kijelölt idegenvezető és a többi turista társaságában, pedig nem hittem volna, hogy tényleg sikerül elkészülnünk.
- Hova is megyünk tulajdonképpen?- fordultam anyához, mert a nagy sietségben ezt az aprócska információt elfelejtettem megtudakolni.
- Craco-ba. Tudod, a szellemváros, amiről meséltem neked.
Sóhajtva dőltem hátra. Na persze, szellemváros. Jó vicc.
Az út nem volt hosszú, maximum 20 perc, de sokkal többnek érződött. A csoportunkat csupa idős ember alkotta, ami természetesen nem lenne gond, minden tiszteletem az övék, de nagyon sokat és nagyon hangosan beszélnek, ami hosszú távon bizony fárasztó lehet.
- Sorakozó, emberek, a szűk utcákban nem lehet csordaként haladni - kiabálta az idegenvezető, annak ellenére, hogy volt mikrofonja. Én beálltam néhány lépéssel a szüleim mögé, nem voltam olyan hangulatban, hogy végighallgassam felnőtt emberek létére nevetséges diskurzusuk.
Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy az idegenvezető hangját is kizárjam, ami elég nehéznek bizonyult, mivel időközben megtalálta a mikrofont, a kiabálást viszont nem hagyta abba.
Szép lassan, kettes-hármas sorban elindultunk, olyan igazi nyugdíjas tempóban. A busz alig több, mint száz méterre rakott le minket a város bejáratától, de ilyen sebességgel időbe telt még ezt a rövid távot is megtenni.
Amint azonban elhaladtunk az első házak mellett, valami megváltozott. Mintha fuvallat suhant volna végig a városon, a levegőt hirtelen sokkal hűvösebbnek éreztem és egy pillanatra a nap is elbújt. A karom csupa libabőr lett, a szívem pedig nyugtalanul vert mellkasomban.
Igyekeztem nem foglalkozni furcsa közérzetemmel és próbáltam magamba szívni a látványt, amit ez az elképesztő történelmi város nyújtott. A házak falai erősen omladoztak, az ablakok üres szemekként meredtek rám, a tényleg nagyon szűk utcák és a város fölé magasodó torony kísérteties hangulatot árasztottak. Egyszerűen nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valami más, valami nem stimmel. És akkor megláttam az egyszerű kis szobát, amit korábban nyilván ajtó védett, mára azonban védtelenül tárult az emberek szeme elé.
Tulajdonképpen nem volt benne semmi különleges, az egész város ilyen helyiségekkel volt tele, de engem valamilyen erő pont ehhez a kis szobához húzott. A lábam önálló életre kelt, gondolkodás nélkül kiléptem a sorból és közelebb mentem az ajtónyíláshoz. A csoport nem foglalkozott velem, mindenki elmélyülten társalgott, amiért rendkívül hálás voltam. A régi küszöb helye fölött egy pillanatra hezitáltam, aztán nagy levegőt vettem és beléptem a szobába. Amint a lábam megérintette a poros, törmelékekkel tarkított kőpadlót, a környezetem eltűnt, a szüleimet sehol nem láttam, teljesen egyedül voltam. Illetve...
A szoba átalakult, többé nem az az üres, leharcolt látvány tárult a szemem elé. Takarosan be volt rendezve, narancssárga függönyök keretezték az ablakokat, a földet padlószőnyeg borította és a közepén egy kislány ült, egyik kezében játékbaba, másikban ezüstszín fésű és tiszta hangon énekelt. Nem hiszem, hogy észrevett, mert akkor biztosan megijedt, vagy legalábbis meglepődött volna. De ő csak énekelt és gondosan fésülte a baba haját.
Nem tudom, mennyi idő telt el, nem bírtam levenni róla a tekintetem. Arra eszméltem fel, hogy a padló szokatlanul remeg, mintha, mintha... földrengés?! 
Legnagyobb rémületemre a kislányt cseppet sem zavarta, hogy a padlónak egyáltalán nem szabadna mozognia, teljesen nyugodtan üldögélt tovább a babájával. Kiabálni akartam, de nem jött ki hang a torkomon, oda akartam futni hozzá, de földbe gyökerezett a lábam. Teljesen kétségbeestem, egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy mi történik és fogalmam sem volt, mit kellene csinálnom.
Ekkor azonban megjelent egy nő, futva érkezett egy oldalsó szobából és valamit kiáltott a kislánynak, amit nem értettem, valószínűleg azért, mert olaszul beszélt. Az ő arca is pánikról árulkodott és eszeveszetten dobálta bele a különböző dolgokat ( konzervborsótól kezdve a plüssmaciig mindent) egy hátizsákba. Végül megragadta a lányka kezét és kirohantak a lakásból, egészen pontosan ki azon az ajtón, amiben én álltam; elmentek mellettem, mintha ott sem lettem volna.
Csak álltam ott és próbáltam megfogalmazni magamban, hogy mi is történt most itt. Sokáig nem vettem észre, hogy a föld már nem remeg, és az otthonos kis szoba helyett ismét csak por és törmelék van előttem. Tettem néhány óvatos lépést, de ezúttal nem történt semmi, minden maradt a helyén. Valami megragadta a figyelmem a földön, így lehajoltam és felemeltem az ismerős tárgyat, de az csak még jobban összezavart. A fésű volt az. A fésű, amit a kislány, aki eltűnt, elejtett a nagy sietségben. Egyetlen gondolat kavargott bennem: mi történt?
- Hanna?- hallottam mögülem apa hangját. Zsebre vágtam a fésűt és megfordultam, igyekeztem normális arcot vágni.
- Csak meg akartam nézni, bent mi van- magyaráztam, és odaléptem mellé.
- Jobb, ha nem maradunk le- karolt belém és felzárkóztunk a fájdalmasan lassan haladó csoporthoz. Nem bírtam koncentrálni, végig azon kattogtam, hogy mégis mi a csudát láttam. Kizárt, hogy ez megrendezett volt, erre még az olaszok sem képesek. De akkor mi volt?
Amint visszaértünk a panzióba, én bevackoltam magam a laptopom elé és igyekeztem mindent kideríteni a szellemvárosról. Megtudtam, hogy földcsuszamlások, földrengések hatására a teljes belváros lakosságát evakuálták, olvastam egy csomó élménybeszámolót hozzám hasonló turistáktól, de nem igazán éreztem okosabbnak magam. Senki semmiféle hasonló élményről nem tett említést és nekem továbbra sem volt fogalmam róla, mi történt, de határozottan nem tetszett, hogy valami  történt. Nem hiszek a szellemekben, soha nem is hittem és nem rejtettem véka alá a véleményem. Senki semmivel nem tudott meggyőzni a természetfeletti létezéséről. De akkor mivel magyarázom ezt?
A következő napokat is töprengéssel és kutakodással töltöttem, illetve sokat nézegettem a talált fésűt, de az nem csinált semmit. A szüleimnek is biztosan feltűnt, hogy nem vagyok önmagam, de szerintem betudták tizenéves lázadásnak és többnyire békén hagytak. Sajnos azonban az idő nem segített, egyre bizonytalanabb és zavartabb lettem. Hiába igyekeztem logikus magyarázatot találni, erre a helyzetre nem volt. Bármennyire nehéz volt elfogadni, bele kellett törődnöm, hogy a történtek megértése felettem áll, kevés vagyok az univerzum rejtelmeinek megértéséhez.
Jó pár év eltelt azóta, és továbbra sincs magyarázatom. Egyetlen hasonló élményben sem volt többé részem, mégsem tudom pillanatnyi elmebajként elkönyvelni a Craco-ban történteket. Még soha nem voltam ennyire biztos a bizonytalanban. És ami a fésűt illeti? Azt megtartottam. Arra emlékeztet, hogy bármennyire okosnak és mindenek felett állónak érezzük magunkat, egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy kicsússzon a lábunk alól a talaj. Ez segít felkészülni bármire, amit az élet hoz...

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Nusi! Végtelen lehetőséged volt, egy egész várost kaptál. Szépen megragadtál egyet, kár, hogy a végén már nem történt fordulat. Így eléggé befejezetlennek éreztem. Szépen írsz, már csak az ötleten kell csiszolni.
Gratulálok!

Szatti: Nagyon tetszett a történeted! Jól ismertetted a cselekményt, a helyszínt részletesen és érzékletesen ábrázoltad, könnyű volt beleképzelnem magam az adott jelenetbe! Tetszett a misztikusság, a titokzatos cselekményfelvezetés és ahogyan minderre választ adva, mégis nyitva hagytad a sorokat és az olvasóra bíztad a gondolatokat! Gratulálok a történetedhez!

Victoria: Tetszett, ahogy az esemény megváltoztatta a lányt, valamint a téma és a fésű metaforája is jó volt. Talán valami csattanó vagy plusz esemény még dobott róla de azért gratulálok hozzá.