Horváth Zsuzsanna novellája

Kiharapott idők

Kovács Fruzsina, a fiatal újságíró egy budapesti presszóban iszogatta a likőrjét, amikor a főnöke felhívta telefonon, és sűrű bocsánatkérések közepette megkérte, hogy függessze fel a szabadságon töltött idejét, és repüljön az Idő Múzeumhoz, amilyen gyorsan csak lehet. A lány összepattintotta a táskáját, kifizette a likőrt, és már indult is a legközelebbi helibuszmegálló felé.

Máskor mindig lassan ment az utcán, elolvasott minden feliratot a boltok falának fényszalagjain, figyelte az emberek járását és ábrázatát, nyitva tartotta a fülét, hátha hall valami érdekeset, és a fél keze mindig a táskája pattintóján volt, hogy ha történik valami arra érdemes, gyorsan elő tudja kapni a holografikus fényképezőgépét, és készíthessen pár képet. Azon a napon viszont hagyta elúszni maga mögött a várost, és csak akkor tudta igazán kinyitni a szemét, amikor már a helibusz falának döntötte a fejét, és meghallotta a rotor felbúgását, majd méterekkel a föld fölé emelkedett. Onnan fentről úgy tűnt, a város megferdült, mint egy hatalmas, lapos pasztilla, ha megdöntik, és rajta az emberek lecsúsztak az alsóbb részeibe, ahol kis híján a Dunába vesztek volna, ha nem kapja el őket az a nagy, mandalaszerű épület a negyedik kerület szélén, az Idő Múzeum. Fruzsina készített pár képet róla madártávlatból, és ebbe annyira belefeledkezett, hogy kis idő múlva azt vette észre, hogy abból a pár képből egy egész háttértár betelt. Rutinszerűen megcserélte a tárat, és még akkor is fotózott, amikor már a múzeum előtt állt a kordon mögött, embertömegek és hangos morajlások gyűrűjében trükközve a gépével. Tudta, hogy a több száz fotó közül majd csak egyet-egyet fog kiválasztani, de ő a legtökéletesebbet akarta mind közül, és minél több volt a választási lehetősége, annál több volt az esélye is. A Magyar Vízhatalom egyik legnagyszabásúbb ünnepnapja megért neki pár potom áron kapható háttértárat.

Egy öltönyös, jól szituált férfi lépett ki az Idő Múzeum kétszárnyú ajtaján. Megigazította a füle mögötti mikrofont, és a tömeghez szólt. A hangja mindenütt hangszórókon visszhangzott.

– Hölgyeim és uram! Nagy nap ez a mai! Háromezer-tizenöt, június tizenharmadika van, százéves évfordulója annak az eseménysorozatnak, hogy a világ egyetlen időutazója, az orosz származású magyar állampolgár, Piotr Fedorov megjárta a távoli jövőt, majd az ott szerzett tudásával visszatért a saját idejébe, és egy új technikával élve emberek millióihoz szólt televízió műholdakon, telefonokon, de még a mikrohullámú sütőkön is, elmondva, hogy a jövőben mit talált. Megosztotta a képeket és mintákat, amiket magával hozott; filmfelvételeket, fotókat az aznapi újsággal, a rák ellenszerét, a megoldást a globális felmelegedésre, a nem megújuló energiahordozókat helyettesíteni képes, soha el nem fogyó kristályokat, és tervet a világbékére. Európa vezető nagyhatalmává tette Magyarországot, amikor elmondta a víz sokszorosításának titkát. Tíz évig bolyongott az időfolyamban, majd bezárkózott az Idő Múzeum alagsori kutatólaborjaiba, és visszavonult a terepszemléktől, de megígérte, hogy száz év múlva, amikor a fiatal önmaga elutazik a mostanihoz, interjút ad egy általa választott újságírónak, és felfedi minden titkát az időutazásról.

Az ajtón át kilépett három sárgaruhás nő és három sárgaruhás férfi. Színpadi mosolyukon vakufény csattant, lépteiket a tömeg felbúgó ovációja kísérte. Mind a hatan ismert sztárújságírók voltak. Kanalat formáltak a jobbkezükből, és elegánsan integettek az összegyűlteknek. Az öltönyös férfi egyenként bemutatta őket, de Fruzsina nem tudott figyelni. Megfogta a vállát egy kéz, és mire hátrafordult, a főnökével, a lapszerkesztővel találta magát szembe. Annyira belefeledkezett a fotózásba, hogy el is felejtette, a főnöke hívta őt ide. Egyszerre érezte magát kínosan, és egyszerre lett kíváncsi.

– Csakhogy itt van! – kiabálta túl a főnöke a töméntelen hangfoszlányok és a fényképezőgépek kattogásainak örvényét. – Jöjjön velem!

Azzal karonragadta az összezavarodott Fruzsinát, és begyömöszölte magukat az emberek rengetegébe. A lány gyorsan eltette a fényképezőjét, és végig a táskáján tartotta a kezét, mert attól félt, hogy ellopják. A lapszerkesztő megkerülte az Idő Múzeumot, és kievickélt a tömegből egy hátsóajtó felé, melyet két biztonsági őr fogott közre. Intett a fejével nekik, mire az egyik betessékelte őket.

Mikor az ajtó becsukódott Fruzsina mögött, a pár pillanatig tartó, végeláthatatlan sötétséget felváltotta a kigyúló, mennyezeti lámpák fénye, kévét ontva az ólomfehér folyosóra, aminek a végéből egy vízszintes, üvegfalú lift gördült ki. Fruzsina és a főnöke beszálltak, majd velük együtt a lift kisiklott egy hatalmas, gömbszerű térbe, ahol nem lehetett látni az aljazatot, a liftsínek a levegőt szelték át, és csak fentről tartotta őket itt-ott egy rúd. Fruzsina nem félt annyira, de azért beljebb húzódott a kilátás elől, viszont minden irányból üvegfalak vették őt körbe, ezért kénytelen volt egy helyben megállni, és összehúzni magát olyan kicsire, amennyire csak tudta. A főnöke sem reagált másképpen, és ez némiképp meglepte Fruzsinát. Azt hitte, ő már járt itt.

– Miért hívott ide? – kérdezte Fruzsina.

– Ó, hát az nagyon különleges dolog, és meglepően egyértelmű is.

A vízszintes lift ekkor kikötött egy légstégnél, ahonnan egy újabb, ólomfehér folyosó nyújtózott valahová. Fruzsina kiszállt a kinyíló üvegajtókon, pár lépést megtett, majd amikor azt vette észre, hogy a főnöke nem követi, visszafordult.

– Maga nem jön?

– Nem. Az időutazó magát választotta. Menjen csak egyenesen előre. Már várja magát.

Az üvegajtó becsukódott, majd a lift megindult visszafelé, egyedül hagyva Fruzsinát a meglepettségével együtt. Őt választotta ki az időutazó? Vajon miért pont őt, és miért nem az egyik sárgaruhás embert ott kint? Fruzsina megrázta a fejét, és óvatosan kisétált a stégre, hogy jobban megnézze magának a helyet. Teli volt liftsínekkel, és sokkal nagyobbnak tűnt, mint kívülről az Idő Múzeum, de erre nyomban talált is magyarázatot: az aljazat kivételével minden irányban tükrök fedték a falakat, és azok keltették a borzasztóan nagy tér érzetét. Arra viszont nem tudott rájönni, hogy miért is építették ezt az átriumszerűséget. Olyan volt, mintha kiszakadt volna egy hatalmas darab az épületből, és csak sínek kötötték volna össze a megmaradt részeket. Fruzsina készített pár képet róla, majd továbbindult a folyosón.

Egy ideig senki nem jött vele szembe. Félt, tudta, hogy félt, a keze remegett, levegőt alig kapott, de valamiért úgy érezte, már járt itt, rengetegszer végigment ezeken az ólomfehér folyosókon, és szinte mindegyik ajtóról tudta, hogy mi van mögöttük. Hiába borzongott bele a gondolatba, hogy ő mindig csak kívülről csodálta az Idő Múzeumot, nem tudta elhessegetni az érzést, hogy nem először látja belülről. Négy ajtó után balra elágazik a folyosó, majd újabb öt után ismét lesz egy kereszteződés, majd meglát egy sziluettet felderengeni a folyosó végén. Amikor valóban meglátta azt az alakot ott álldogálni, amint őt figyeli, a szíve kihagyott egy ütemet, mintha csak időt adott volna Fruzsinának, hogy vegyen egy nagy levegőt.

– Már vártam magát – nyúlt egy ráncoktól barázdált kéz Fruzsina felé. A lány némán belekarolt az idegenbe, és visszafojtotta a megjegyzését, hogy már ő is.

– Piotr Fedorov vagyok, az időutazó.

Felesleges volt mondania. Nem lehetett senki más, hiszen rajta már jócskán látszottak az idő vasfogának harapásnyomai, az itteni biztonsági őrök pedig mind fiatal és izmos emberek voltak, fekete öltönyben, míg ő fehér köpenyt viselt, ráadásul az egy évszázad alatt megszilárdult magyarja alatt is kiérezhető volt egy kis enyhe akcentus, ami orosz voltáról árulkodott.

Már egy perce ballagtak csöndben, amikor az időutazó hirtelen elnevette magát.

– Milyen illetlenség, hogy azt várom, hogy maga törje meg a csendet! Bizonyára meg van illetődve. Miért is magát választottam, hogy elmondjam az időutazás féltve őrzött titkát? Gondolom, az a szörnyű nagy igazság, hogy más kérdései is vannak. Tegye csak fel őket nyugodtan, amíg oda nem érünk, ahova tartunk. Ott majd szeretnék mutatni valamit.

Fruzsina továbbra sem tudott megszólalni. Az ólomfehér folyosókat ólomfehér folyosók követték, a fehér ajtókat fehér ajtók, Fruzsina viszont többet látott bennük: itt veszekedett valakivel, itt fontos döntést hozott, és itt rájött valamire. Igyekezett belekapaszkodni ezekbe a semmiből jött emlékekbe, és nem átadni magát az ájulásnak, ami egy ideje már kerülgette őt.

– Mik ezek az emlékek?

– Á, igen, az a szörnyű nagy igazság, hogy az orosz halászfalu rejtélye minden időben kísérti magát.

Fruzsina annyira meglepődött a válaszon, hogy legyűrte a gombócot a torkában, és igyekezett közvetlen lenni.

– Miféle halászfalu? Én itt csak érzelmeket érzek, de nem látom, hogy mik vannak ezek az ajtók mögött, és mivel magáé ez a hely, és maga beszél ilyen sejtelmesen, úgy gondolom, ennek maga lesz a megmondhatója!

– Nos, nem ilyen kérdésekre számítottam első ízben.

– Ne pof… ne beszéljen itt badarságokat nekem! Maga is tudja, hogy itt valami nincs rendben. Emberelje meg magát, és tegye félre a formaságokat!

Az időutazó megtorpant. Az egyik ujjával a nyakán levő redőhöz nyúlt, mint aki elgondolkodik.

– Máskor pont azzal volt baja, hogy nem voltam túl hivatalos. Sokkal jobban kedvelem a mostani énjét. Ne grimaszoljon itt nekem, még kitérek a hitemből, maga soha nem szokott grimaszolni!

– Hogy érti azt, hogy a „mostani énemet”?

– Kedvesem, az a szörnyű nagy igazság, hogy itt maga volt, azaz hogy lesz az időutazó. Én csak a maga szerencsétlen flótás asszisztense vagyok, aki visszaröppent a múltba, és nem tud hazatérni.

Most Fruzsina nevetett fel.

– A legabszurdabb az egészben az az, hogy ezt el is hiszem magának. De… Ha jól értem, azt várja tőlem, hogy újra feltaláljam az időutazást, és visszavigyem magát a saját jelenébe?

– Hogy őszinte legyek, nem, nem vágyok visszakerülni a mellé a hárpia mellé. Elnézést, nem magára értettem, magát még nem fertőzte meg az a fanatizmus, mint a jövőbeni példányát. A lapszerkesző úr már elmondta, hogy mit várok magától: hogy interjúvoljon meg engem.

Fruzsina újra felnevetett. Az időutazó finoman előrelépett egyet, és amikor látta, hogy Fruzsina követi, határozottan elindult.

– A nevetése ámbár úgy látszik, mindig is fanatikus volt, tudom, hogy maga még más, mert én korábbról is ismertem magát, mielőtt még feltalálta az időgépet. Nos, az a szörnyű nagy igazság, hogy valóban én váltottam meg ezt a világot. Csak sétálgasson még velem ezeken az emlékekkel teli folyosókon, és majd megérti.

Fruzsina fejében egy összeesküvés-elmélet rajzolódott ki: a főnöke biztos összebeszélt az időutazóval, hogy vigye végig emlékátalakító gázokat kibocsátó folyosókon, és addig mossa a fejét, amíg rá nem jön, hogy mostanában túl sok szabadságot vesz ki. Fruzsina ezt nem igazán hitte el, de akkor valósabbnak tűnt, mint a százéves ember szavai.

A folyosó egy viszonylag tágasabb lépcsőfordulóhoz ért, ahonnan újabb folyosók ágaztak el, és lépcsők vezettek fel és le.

– Nem akar készíteni rólam egy holografikus fotót? Látom, a keze bizonytalanul körözget a táskája felett, és most itt pont jók a fényviszonyok.

Fruzsinát váratlanul érte a kérés, és a figyelmét már régebben elvonta a lépcsőkorláton túli mélység, ami bár a sötétségbe veszett, újabb emlékekkel kecsegtetett.

– Előbb menjük le oda.

– Hmm, szerintem máskor nem találunk ilyen jó alkalmat.

Az időutazó túl makacsnak bizonyult ahhoz, hogy Fruzsina vitába szálljon vele. Fruzsina nyögvenyelősen visszafordult az időutazóhoz, elővette a fényképezőgépét, és beexponálta az arcát. Hirtelen egy újabb emlék hasított a fejébe, minek következtében majdnem az ólomfehér padlóra esett a gép, de még idejében utána tudott nyúlni.

– Itt történt az a baleset – jelentette ki.

– Igen, ez a szörnyű nagy igazság.

– Ezt még hányszor fogja mondani?

– Az a szörnyű nagy igazság, hogy még jópárszor, legalábbis abban a jövőben, ami az én múltam.

Fruzsina vett egy mély levegőt, és elindult az alsóbb szintek irányába, ahol a válaszokat remélte a kérdéseire. Kisvártatva az időutazó is követte a lépcsőn, akit magában Fedorovként kezdett emlegetni.

A lépcsősorok nem tartottak olyan soká, mint azt Fruzsina következtetni tudta volna szemmértékből, de ez már nem is érdekelte, amikor egy sötét helyiségben meglátta egy helikopter sziluettjét kibontatkozni. Az időutazó időközben felkapcsolta a lámpákat, melyek megvilágították a helikoptert.

– A legendák szerint egy helikopterből építette meg az időgépet – mondta Fruzsina. – Ez a helikopter viszont nem kelt bennem emlékeket.

– Persze, hogy nem! A maga időgépe csak egy doboz, ez valóban az én időgépem!

– Pedig milyen jó ötlet, imádom a helikoptereket. Mindig helibuszon utazom.

– Ebből is látszik, hogy maga nem az a Kovács kisasszony, akit én ismertem.

– Képes időt utazni?

– Képes bizony, de nem olyan értelemben, mint azt maga hiszi.

– Tehát nem. Akkor miért kötődöm hozzá ennyire? Milyen emlékeim vannak vele kapcsolatban?

– Azt én nem tudom. Magát sohasem érdekelték a helikopterek.

– Még hogy nem? Most biztosan mindjárt azt mondja, hogy az újságírás se érdekelt soha.

– Ami azt illeti, az volt a legnagyobb álma, de ahogyan most elnézem magát, nem azon jár az esze, hogy anyagot gyűjtsön.

Fruzsina nyomatékosításképpen elővette a fényképezőgépét, és lefotózta minden egyes részét a helikopternek. Nagy nehezen bele is ült, de már nem akart kimászni. A garnitúra lehengerlően ezüstszínű volt, mintha tényleg ezüstből lett volna, de erre rácáfolt az, hogy milyen kényelmes volt benne ülni.

– Maga is érzi? – kérdezte az időutazó. – Száz éves roncs már, de amikor megvettem, a világ egyik legjobbja volt. Én ezzel utaztam időt. Megépítettem egy csodálatos, aprócska várost, ahol az emberek békében éltek, a víz tisztítása és az energiaellátás többé nem volt gond, lefilmeztem, majd úgy tettem, mintha egy időutazásról tértem volna vissza a helikopteremmel. Így váltottam meg a világot.

– Akkor… akkor azok a felvételek nem igaziak? – hökkent meg Fruzsina.

– Igen, ez a szörnyű nagy igazság. A jövő korántsem volt ennyire békés, Kovács kisasszony átvette a világ felett az uralmat.

– Szóval a rák ellenszerét is maga találta fel.

– Nem, csak mivel az emberek azt hitték, a jövőben tényleg fel lesz találva, reménnyel a szívükben kezdtek el dolgozni rajta, így ők maguk fel is találták.

– Ez… ez arcot csapóan különös. Mármint ez az egész. De miért nem lepődöm meg? Miért kezdek emlékezni rá?

– Mert az egész hely beitta a jövőbeni énjének emlékeit. Maga okozta a balesetet a lépcsőházban, amikor ebbe az idősíkba kerültem, méghozzá direkt. Hozzámvágott egy lombikot, tele ezernyi apró, rendkívül sűrű időfolyammal, melyeket Kovács kisasszony az emlékeivel toldozott össze. Nem csak én jöttem az Idő Múzeumba, hanem ezeket az emlékeket is magammal hoztam.

– Maga is emlékszik arra, amire én?

– Nem, bennem nincsenek meg az emlékei. Beszívódtak a falakba, és amikor úgy érezték, magához tartoznak, az elméjébe költöztek.

Fruzsina kipattant a helikopterből, majd határozott léptekkel a lépcső felé indult.

– Fedorov, helyre kell hoznunk a hibát. Nem csak ezt, hanem mindet. Jöjjön velem, de előtte kapcsolja le a lámpákat. Vagy nem emlékszem, vagy soha nem is tudtam, hogy hol vannak a kapcsolók.

– Az a szörnyű nagy igazság, hogy igaza van.

Fruzsina újra az ólomfehér folyosókon találta magát. Az ajtók továbbra is ugyanolyanok voltak, de Fruzsina észrevett rajtuk itt-ott egy barázdát, ami megkülönböztette őket egymástól. Feltépte az egyiket, és anélkül, hogy körülnézett volna a helyiségben, rutinosan elvett a falról egy fehér köpönyeget, magára terítette, majd odalépett egy pulthoz, ahol lombikok hada sorakozott fel különböző színű, szagú és állagú vegyülettel. Ösztönösen begyújtott egy bunsen-égőt, és dolgozni kezdett. Húsz perc után Fedorov is belépett a szobába. Lihegve az ajtónak támaszkodott.

– A magam… száz… évével… hosszú ide az út.

– A mi időnkben az emberek akár kétszáz évet is megéltek, maga nem olyan öreg. Szedje már magát össze, Fedorov!

– Az a szörnyű nagy igazság, hogy elegem van ebből a hangnemből.

Fedorov odalépett Fruzsina mellé, és finoman elvette azokat a dolgokat, amikkel dolgozott, miközben azt mondta:

– Hagyja csak, volt időm rá, hogy rájöjjek a megoldásra, mindössze csak egy hajszálra van szükségem magától.

Fruzsina óvatosan kitépett egy tenyérnyi hosszú szálat a hajából, amit Fedorov olyan gyorsan vett el, hogy ezen a mozdulaton tisztán érződött, hogy mennyire várt erre a pillanatra. Hagyta őt dolgozni, szép csendben leült egy körasztal mellé, és tanulmányozni kezdte a helyiséget. Míg kint minden ólomfehér volt, itt meleg színek uralkodtak, és képek lógtak a falon, és habár egy kisebb labor tette ki szinte az egészét, mégis hangulatos volt. Csak egy dolog ütött el a többitől: egy kép a falon, mely egy egykori halászfalu romjait ábrázolta. Nyomban magára vonta Fruzsina tekintetét.

– Harapás! – kiáltott fel. – Ugyanolyan harapás, mint ami itt, az Idő Múzeumban van!

– Örülök, hogy így gondolja – mondta Fedorov. – A másik énje szerint én csak felnagyítottam a dolgokat, amikor elkezdtem gyanakodni, és azt mondtam, hogy az a szörnyű nagy igazság, hogy valamit sikerült elkutyulnunk, és az idő kiharapott egy darabot abból a régi, orosz halászfaluból.

Igaza volt. Fruzsina nehezen tudta elképzelni, hogy majd egy olyan ember fog válni belőle, aki figyelmen kívül hagy egy ilyen észrevételt, ami valószínűleg az ő saját orrát is ki kellett, hogy bökje.

– Mit gondol, hogyan történhetett?

– Nos, az a hipotézisem, hogy a halászfalu fele nem helybelileg tűnt el, hanem egy másik idősíkba került, és ez nem történhetett másképpen, mint ahogyan a maga emlékei is átkerültek ide.

– Az csak az én, vagyis a másik énem fejében játszódott le, ez pedig a valóság.

– Az is a valóság, amiből a fejébe férkőztek a másik énjének az emlékei.

– Fedorov, sajnos nem emlékszem mindenre, pedig szeretnék. Úgy érzem, a másik énem a nyilvánvalótól való elzárkózásával titkolt valamit, de nem tudom, hogy mit. Öm… ugye, nem zavarom magát, amíg maga ismét megváltja a világot?

– Nem, és ha már zavarásról van szó, nem zavar, hogy nem szólítom folyton úrnőnek?

– Kollégák vagyunk, Fedorov!

– Jó tudni. A másik énje mindig megkövetelte.

Már Fruzsina nyelve hegyén volt, hogy mégegyszer megkérdezze, hogy biztos nem zavarja-e az, hogy beszél hozzá, de inkább csöndben maradt, és elbűvölten figyelte, ahogyan Fedorov öreg és göcsörtös kezei szinte zongoráznak a különféle eszközökön és műszereken.

Egy óra múlva Fedorov, kezében egy lila színű folyadékot tartalmazó kémcsővel leült Fruzsina mellé, és az orosz halászfalu képére meredt.

– A kezemben van mindennek a megoldása – jelentette ki.

– Nem mindennek – tört fel valahonnan mélyről Fruzsinából. – Egyre több mindenre emlékszem, ahogyan bántam magával, és ahogyan lenéztem. Ezek nem az én emlékeim! Maga mindig kíváló asszisztens volt, sőt, talán én voltam a maga asszisztense.

Federov arca elkomorult.

– Jelen helyzetben megértem az érzelgősségét, pár óra alatt kifacsarodott az élete. Maga is értse meg az enyémet: az a szörnyű nagy igazság, hogy egy öregember vagyok, aki mindig kapható egy ilyen lelkizésre. A korombeliek általában visszatekintenek az életükre, viszont én ilyenkor a jövőt látom magam előtt. Helytálló a feltevése, hogy maga volt az én asszisztensem, mert egy ideig valóban így volt. Rosszabbul bántam magával, mint maga aztán velem, és úgy gondolom, megérdemeltem azt a szörnyű ötven évet maga mellett.

Fedorov gyanakvóan Fruzsina táskájára pillantott.

– Holopoloska.

– Újságírói szokás! – tiltakozott a rágalmazás ellen Fruzsina. – Ne aggódjon, nincs bekapcsolva!

– Szeretném, ha mégis bekapcsolná.

Fruzsina szótlanul tette, amit Fedorov kért. A férfi felállt az asztaltól, és sétálni kezdett.

– Bármikor felmondhattam volna, de nem tettem. Egy egyszerű, húszéves, orosz tudós voltam, aki a szerelem miatt Magyarországra költözött.

– A felesége nemrég halt meg a másik időben. Részvétem.

– Talán majd egyszer találkozom Laurával az időfolyamban, mégegyszer utoljára. Ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, amikor a karrierem lefelé ívelt. A kort és a lehetőség hiányát tette felelőssé a dekadencia miatt, de tudtam, hogy valójában szakmát tévesztettem. Ha hiszi, ha nem, esetleg emlékszik rá, hogy kíváló szakács vagyok, akit lenyűgöz a tudomány, habár ahhoz nem ért, aminek nincs köze cukorhoz vagy sóhoz. Amikor találkoztam magával, tudtam, hogy maga bizony jól választotta meg a munkáját, habár váltig állította, hogy újságírónak kellett volna mennie. Lenyűgözött a szakmabeli rátermettsége, és nem lepett meg, hogy végül tanítványból a mesterem lett. És most itt vagyunk, mint mester és mester, avagy tanítvány és tanítvány.

– Ehhez csak egy harapás kellett az időbe.

– Az a szörnyű nagy igazság, hogy ez nem is olyan nagy baj. A maga másik énje tudásával felvértezve száz év alatt volt időm megtalálni a megoldást. Itt van a kezemben.

Fedorov jelentőségteljesen felmutatta a lila színű folyadékot.

– Jól mutatna ez a cikk mellett – tette hozzá.

Fruzsina előkapta a fényképezőgépét, és csinált egy fotót.

– Ez a kis labor valaha az enyém volt. Immunis minden időbeli változásra. Kisasszony, ha majd elmegy, feltétlenül vigye magával a holopoloskát, és a fényképezőgépét se felejtse itt, mert amikor az időfolyam odakint megváltozik, maga nem fog emlékezni erre a beszélgetésre.

– Hogyan akarja megváltoztatni az időfolyamot?

– Az emlékei nem a falakból jöttek. Belőlem, a balesetkor mind belémivódott, ámbár csak lappangva, és csak magában kelhettek életre.  Nekem nincs másik énem, én a jövőböl jöttem, én egyszerre vagyok most mester és tanítvány. Az a szörnyű nagy igazság, hogy minden szál hozzám vezet, csak én válthatom meg a világot.

Amikor Fruzsina rájött, hogy Fedorov mire készült, már késő volt: a férfi a szájához emelte a kémcsövet, és megitta a folyadékot. Fruzsina ösztönösen a gyűrűjébe szerelt holotelefonhoz nyúlt, hogy mentőket hívjon, de Fedorov azonnal összeesett, és nem mozdult többé. Fruzsina még ellenőrizte a pulzusát, de tudta, hogy hiába keresi, nem fogja megtalálni. A férfi ráncok öltelte arcán mosoly nyugodott. A szemhéja le volt hunyva, mintha csak aludt volna.

– Tényleg maga volt az időutazó – suttogta maga elé Fruzsina. – Valóban magáról szóltak a június tizenharmadikai ünnepek, mert bár hazudott, maga adott reményt az embereknek arra, hogy jobbá tegyék a világot, hogy feltalálják a rák és más régi betegségek gyógymódját, hogy véget vessenek a háborúknak, hogy elejüket vegyék a természeti katasztrófáknak. Hogy jobbá tegyék a világot.

 Fruzsina letépte a táskájáról a poloskát, és beledobta egy „víz” feliratú üvegcsébe. Nem akarta, hogy valaha is úgy gondolja majd, hogy Piotr Fedorov egy csaló, hogy nem találta fel az időutazást, és hamis információkat adott a jövőről. Egyúttal annak is az elejét vette, hogy letérjen az újságírási szakmáról, és a világ ura legyen, de legfőképpen azt kerülte el, hogy szívtelenné váljon.

Eltette a holografikus fényképezőgépét, és kisétált az ólomfehér folyosóra.

Mindenütt látogatók nyüzsögtek az ólomfehér folyosókon. A megzavarodott újságíró, Fruzsina eltévedt a tömegben. Megkérdezte az egyik nőtől, hogy merre kell mennie az ünnepségre, mire az látva a csupa sárga ruháját, készségesen felajánlkozott, hogy majd elkíséri.

Egy átriumba ment Fruzsinával, ahol találkozott a férjével, majd jó szórakozást kívánva magára hagyta lányt. A helyiség tökéletesen négyszögletű volt, sehol sem voltak tükrök, és az emberek lábai egészen a padlóig értek. Mind pezsgővel a kezükben figyelték a fenti galériát, ahol egy fiatal, orosz arcú ember lépett a korláthoz.

– Hölgyeim és uraim! – szólt a férfi. – Piotr Fedorov vagyok, az időutazó! Nagy megtiszteltetés önöknek, hogy itt lehetnek, amikor kiválasztom azt az egy szerencsés újságírót, akinek interjút adok.

Fruzsina undorodott a férfi önteltségétől, és valamiért furcsállta is, mintha nem ilyennek ismerte volna. Megrázta a fejét, és elfelejtette a pillanatnyi agyszüleményeit. Nem ismerheti személyesen Piotr Fedorovot.

– Kovács Fruzsina! – mondta váratlanul a nevét az időutazó. – Kérem, jöjjön fel a második emeletre! Emberek, utat neki!

Pár perc múlva egy elektronikus kandalló előtt ült az időutazóval szemben, egy kávézóasztalka körül. A falon egy kép csüngött, amely egy hiánytalan épületű, orosz halászfalut ábrázolt. Fruzsina diszkréten a táskáján levő holopoloskához nyúlt, de nem találta azt a szokott helyén. Rutinosan kitapogatta a vésztartalékként rárakott poloskát a táskáján. Felnézett a vele szemben ülőre, és igyekezett úgy elmondani a betanult szövegét, hogy az spontánnak tűnjön.

– Piotr Fedorov, az időutazó! Most elárulja nekem minden titkát az időutazásról, de úgy gondolom, jobb, ha nem szaladok ilyen előre. Beszéljen magáról, hogy többet megtudhassak arról az elméről, aki feltalálta az időutazást!

Úgy érezte, csodálatosra sikeredett a színjátéka. Színpadi mosolyát felváltotta egy igazi mosoly, amikor arra gondolt, hogy milyen jó cikket fog ebből összehozni. Vetett egy büszke pillantást a sárga ruhájára, amely sztárújságírói mivoltát hivatott jelezni, majd újra az interjúalanyára emelte a tekintetét.

– Nos, nem titok, hogy most sikeres vagyok, sőt, én vagyok a világ legsikeresebb férfija, de az a szörnyű nagy igazság, hogy már azelőtt is az voltam, mielőtt feltaláltam az időutazást. A feleségem, Fedorov Laura a világ legszebb, legokosabb nője, és aki olyan szerencsés, hogy a férje lehet, méltán lehet sikeres.

Az időutazó felesége nevének említésére Fruzsina mosolya még szélesebb lett, és habár nem tudta az okát, úgy érezte, a világ tökéletes.

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Zsuzsanna! Nem hiszem, hogy bárki ennél bonyolultabb sztorit ki tudott volna találni a kép alapján. Pluszpont az ilyen szintű találékonyság, de őszintén, a végére már totál összezavarodtam, nem volt világos. Látom, hogy törekedtél az igényességre, ami sikerült is és ez értékelendő. A humoros részek sokat oldottak a hangulaton. Volt egy-két elírás, plusz a sok "ólomfehérezés" szinte már idegesítő volt.
Azt hiszem, ha nem egy novellában kellett volna megírnod, sokkal jobb sztori kerekedhetett volna belőle.
Gratulálok!

Szatti: Bámulatos novella volt! Ötletes, fantáziadús, kreatív és lebilincselő! Az első sortól az utolsóig nagyon élveztem! Hangulatos volt, tetszett a stílus, a fogalmazásmód, a közlés megválasztása - az E/3. személyre értve -, és ahogyan ábrázoltad a cselekményt! Részletes volt, informatív és semmit sem éreztem feleslegesnek! Remek novella, remekül megírva!

Victoria: Különleges és fantáziadús lett a műved. Én nem így képzelném el 3015-öt de érdekesen leírtad. A végén kicsit belezavarodtam, hogy miért lett a főszereplőnek olyan jó kedve. Volt még pár rész ami nem volt olyan tiszta de összességében tetszett.