Jane Doe - Fa, Hamu és Madár

[Az író blogja]

   Élt egyszer egy lány, aki madárrá változott. Nem volt családja. Gyászolta a világot. Gyászolta az életet. De leginkább saját magát. Kecses ringású járásakor hosszú, szaténköpenye omlott a földre, s húzta maga után a magány porát. Ez a lány éjjelente virágokat csókolt, és a Hold fényét itta. Mindenki arról álmodott, hogy olyan lehessen, mint ő. Virágokat csókolni éjjelente? Holdfényt inni? Micsoda édes nedű vagy nektár lehet az! Mindenki arra vágyott, hogy holdfényt ihasson. De a lány ezt is csak gyászolni tudta. S még inkább gyászolta azokat, akik erre a tiltott dologra vágytak.

   Ó, az emberek olyan ostobák. Itt állok én, hitetlenül, a szenvedés küszöbén, és csak arra tudok gondolni, hogy senki nem ért meg. Bár madár lehetnék! A madár apró, és gyengéd, törékeny élőlény. Romantikus szemmel bejárhatja a világot, és pásztálhatja a millió eget. A madarak éreznek. Egyetlen szárnycsapás alatt szeretni tudnak, s csók helyett gyengéd dallamot csivitelnek fülükbe apró tollaik alatt. Csakis madár lehet a szerelem. Ártatlan és kedves.

   Ezt gondolta a lány a holdfény alatt. Az ég csillagtalan volt, csak a tömör és dús fényű test derengett az égbolton. Körülötte hámló sötétség. A holdfény csak úgy zuhant a lány kérges tenyerére, és apró homokszemekké morzsolta, ami sötét porként hullott alá a nedves avarba. Lelke sötét volt, és használt, akár a hamu. Ki tudna szeretni valakit, akinek a lelke leginkább a hamura hasonlít? Fekete haja a szélben szállongott, arca pedig hófehéren merengett. Egyetlen élőlény volt jelen a maga világában, mégpedig egy haldokló, lombtalan fa, akit csak elborult, fátyolos lelke táplált. A fa szuvas volt, a kérge szürke, s napról napra egyre több elszáradt levél hullott a földre. A lány ezt is sötét homokporrá morzsolta. Az egyetlen, akiben még éppen élet volt, és megértette őt, az a fa volt.

   Egy holdfényes éjszaka Hamu újból kiült a siralmas fa tövébe, aki körbefonta őt ágas-bogas kitüremkedő gyökereivel. Vastag és kegyetlen kérges tapintásával ölelte magához a lányt, és Hamu úgy csókolgatta a fa gyökereit, mintha csak egyetlen áldott szerelme kézfeje lenne az. Hamu hallotta, ahogy a fa utolsó levelei elhalóan a fülébe suttognak, és figyelmeztetik a lányt, hogy Fa hamarosan meg fog halni. Hamu nem akarta, hogy Fa meghaljon. Egy apró könnycseppet morzsolt el szempilláiba burkolózva, és a könnycsepp fekete, sistergő parázsként hullott Fa gyökerére. A könnyparázs apró lyukat égetett gyökereibe, és ahogy Hamu könnyei egyre jobban patakzottak, Fa úgy bontakozott ki a lány kétségbeesett öleléséből.

- Így nem lehetek a tiéd, ha folyton könnyeiddel égetsz – suttogta egy levél.

- Így nem lehetek a tiéd, ha sosem lesz módunk akár egyetlenegy csókra. Miért ilyen igazságtalan az élet? Itt vonaglok, leszegett állal, kortyolom a Hold fényét, de addig mégsem lehetek boldog, míg igazán nem érezlek téged.

- Attól tartok Hamu, soha nem is fogsz tudni érezni engem – Fa egy újabb elszáradt levelet hullajtott el, ami Hamu szürke szaténköpenyére esett. Hamu megcsókolta a levelet, s ez olyan érzés volt, mintha egy pillanatra valóban érezte volna haldokló szerelmét. Örökké bánta, hogy beleszeretett egy haldokló fába. Örökké bánta, hogy valaha elgondolta ezeket az érzéseket. Nem bánhatta meg. Hisz míg szeretik egymást, s míg együtt vannak, kitartanak.

   Ám az idő rohamosan telt. Fa mindig is Hamu lelkéből táplálkozott. Ám Hamu lelke már régen hanyatlásnak indult, amikor kezdte magányosnak érezni magát annak ellenére, hogy szeretett, és szeretve volt. De mi értelme szeretni és szeretve lenni, ha sohasem érezheted igazán a szerelmedet. A lány eleinte boldog volt. Mindig is egy ilyen mély érzésre vágyott. Mégis az idő múlásával kezdte hiányolni az érintéseket, a gyengéd simogatásokat, és bármennyire próbálta gondolatait holdfénnyel és mesével megtölteni, Fa érdes kérgeinek ölelése rögtön visszataszította őt a kegyetlen valóságba. S ahogyan egyre jobban érezte, hogy számukra már nincs remény, a lelke úgy sötétedett, Fa pedig pusztulásnak indult, mert nem tudott többé Hamu szerelméből táplálkozni. Tudták ők is, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor búcsúzniuk kell. S ez az idő a lehető leghamarabb el is érkezett. Hamu gyászosan hullajtotta perzselő könnyeit, maga alatt égetve a talajt. Ahelyett, hogy gyengéden pihentette volna hátát a törzsének dőlve, most szemben letérdelt Fával, és átölelte őt. Habár nem érte körbe teljesen, és néhány apró féreg is megcsípte őt, mégis azzal foglalkozott a legjobban, hogy nehogy véletlenül egy fájdalmas könnye Fára hulljon.

- Ó, úgy szeretnék madár lenni. Ha madár lennék, elég lenne nekem leveleid suttogása. Nem vágynék a csókodra, sem simogatásodra. Napközben a világot járnám, s rád gondolnék, s mikor megéhezem a hiányodban, visszaszállok hozzád, mikor a Holdat kell innom, s megvacsorázom a szerelmedből. Ó, mondd, Fa, te nem szeretnél madár lenni?

- Ha te madár lennél, elég lenne nekem akár egyetlen óra is a világban, ha tudnám, hogy boldog vagy.

- Hamu viszont akkor nem lenne boldog, ha te csak egy óráig léteznél a világban. Mit kezdene Hamu a szabad madárléttel, ha nem táplálkozhat a szeretetedből? – a lány ezeket mormolta a fa kérgeinek redői közé, s közben megsimította egy újonnan lehullott levelét.

- Hát akkor örökre Hamuval maradnék. Ha Hamu madár lenne, és minden este visszaszállna hozzám, boldogabb lennék, mintha egésznap az ágaimon ücsörögne, és csivitelne nekem. Mert estére sokkal boldogabb lenne Hamu érzekézése, hiszen csak rá várnék. De nézz ide, egyetlen madárkám. Az vagy, nem? Madárnak kell lenned. A lelked olyan tiszta, s olyan gyengéd. Tested törékeny, és hajlékony, akár a nádszál, és mikor rám borulsz, menten megijedek, nehogy összeroppantsalak durva ágaimmal. Figyelj ide, madárkám. Ez az utolsó éjszaka, amikor még velem kortyolhatod a Holdat, és csókolhatod a virágokat. A lelked többé nem képes engem táplálni. Én most, és ebben a pillanatban el fogok hunyni. Ezért csak arra tudlak kérni téged, hogy légy boldog.

   Fa nem tudott tovább beszélni, mert Hamu hangja csukladozott a sírás visszafojtásától, mégis erőt vett magán, és figyelmét egyetlen szerelmére irányította.

- Megmondom neked, hogyan legyél boldog. Látod azt a madarat az ágamon?

   És valóban. Egyetlen apró kis madár ült Fa egyik korhadó ágán, s már csak a lélek tartotta őt rajta, mielőtt lezuhanhatott volna. A kismadárnak vörös és kék, fényes tollpihéi voltak, csőre pedig szürke. Hamu szeme rögtön felcsillant.

- Az enyém?

- Nem, drágám, nem a tiéd. Hanem egymáséi. Mindig is arról álmodtál, hogy madár lehess, és hogy szerethess. Hát szeresd ezt a madarat! S te is az lehetsz.

   Néma és nehéz csönd lengte be a sötét égboltot. Viszont a Hold ma különösen fénylő volt. Hamu összeszorította ajkait, de egy hang sem bukott ki apró, rózsás ajkain.

- Te is madár lehetsz. Madár leszel, és akkor végre képes leszel olyan mélyen szeretni, ahogyan nekünk nem sikerült.

- Én nem akarok mást szeretni. Csakis téged. Hát nem megmondtam? Mit ér a madárlét, ha te nem vagy velem?

- Figyelj ide rám, drága Hamu. Habár nem leszek veled, szívedben örökre jelet fogok hagyni. A szíveden örök nehéz súly ült, mert belőled táplálkoztam. De a jövőben mindig csak azt fogod érezni, hogy az érzéseid olyan könnyűek, akár a pihe. Ha már meghalok, nem kell tovább belőled táplálkozzak. S minden pillanatban, amikor ráeszmélsz erre a légies könnyedségre, eszedbe jutok, s könnyes szemmel elmosolyodsz.

- Sosem fogok többé mosolyogni.

- …s könnyes szemmel elmosolyodsz, amikor ránézel Madárra. Fogd meg egy ágamat, s törj le belőle egy darabot. Kösd rá egy holdláncra, és viseld örökké a nyakadban. Ez lesz a te tapintható emléked.

   Hamu úgy tett, ahogy azt Fa kívánta. Gyengéden és óvatosan letört egy apró ágat, és ráfűzte egy holdláncra. Fa gyökereivel ezt a nyakába akasztotta, s tudták mindketten, hogy mindennek vége van. Hamu zokogva Fa gyökereire borult.

   A lány másnap az avarban találta magát, feje alatt elszenesedett por szolgált lepedőként. Fa elment. S a szíve görcsösen megrándult. Mégis ez a rándulás olyan légiesen könnyed volt… Hát erről az érzésről beszélt neki Fa.

   Míg remegő tenyerébe söpörte szerelmének utolsó hamvait, egy csöndet megtörő, nyugtalanító szimfónia szólalt meg a puszta tájon. Pedig a hang nem szimfónia volt, hanem egy madár csicsergése. Vörös tollának fénye megcsillant, s odaugrándozott a lányhoz. Hamu kétségbeesetten Madárra akart üvölteni, míg csak vékonyka csivitelés lengte be a kört. Hamuba beléhasított a felismerés, hogy madár lett. Nem szólt semmit. Nem tett semmit. Utoljára megcsókolta a virágokat, lehunyta a szemét, és sosem látta többé a Holdat. Sosem itta többé a holdfényt.