Rica írása

Rica képe:

Ahogy ő látta:

Rica Whimsy

Egy pillangó könnyei

Ferghal újra elbukott egy tornán: ellenfele kiverte a kezéből a kardot. Az ifjú királyfi segélykérő pillantást vetett apjára, de Muinremur, a dicső harcos, a tündérkirály szánakozva elfordította róla a tekintetét. Ferghalnak a vereség nem fájt annyira, mint a tudat, hogy példaképnek tekintett édesapja ismét csalódott benne.

Lehajtott fejjel levonult a küzdőtérről, vigyázva, ne rohanjon. Így valamit legalább megőrizhetett a méltóságából. A királyi fegyvernökök legidősebb bátyja felszerelésével voltak elfoglalva, aki lovas bajvívásra készült, a szerencsétlen Ferghalra csak egy pillantást vetettek. Nem volt érdemes foglalkozni vele… Vizet talál magának a sátorban, a mellvértet meg akkor is ráérnek lesegíteni róla, ha a bátyja már kész a küzdelemre.

Art, az egyik királyi lovag együgyű fia a sátrak körül lézengett. A szőke hajú fiatalember hatalmas termetével kiváló harcos lehetett volna, de lelke örökké gyermeki maradt. Vidám, játékos mosollyal ugrott a törékeny alkatú ifjú elé, és szinte feldöntötte.

Ferghal az első pillanatban megrémült tőle, aztán megkérte, segítse le róla a feleslegessé vált páncélt. Art tapsikolt örömében. Rendkívül büszke volt magára, hogy segíthetett, és minden áron követni akarta kis gazdáját.

A királyfi nem szerette volna megbántani, ezért hagyta, hadd kövesse. Art úgy szökdécselt mellette, mint egy óriási medvebocs és egyfolytában mesélt. A gondjaiba feledkezett Ferghal ritkán szólt hozzá. Így amikor a szőke óriásfiúcska megpillantott egy kutyát, ami egy sárga selyemből készült jelzőzászlót marcangolt a fogaival, új kaland reményében továbbállt.

Ferghal egyedül lépett be az erdő fái közé a megszokott sétaútra, teljesen belefeledkezve az önsajnálatban. Egyszercsak egy általa még felderítetlen, sűrű bokrok közt húzódó, keskeny ösvényen találta magát. Ahelyett, hogy visszafordult volna megkeresni a hazavezető utat, folytatta bolyongását. Hogy a homály vonzotta-e, vagy a tüskés bokrok szúrásai által akart vezekelni a kardpárbajban elszenvedett csúfos vereségért, maga sem tudta.

A baljóslatú ösvény azonban valamiért nem veszélyesnek, inkább hívogatónak tűnt számára. A ruhájába beleakadó indák, levelek nem is zavarták már, a növények nem okoztak sebeket, szinte simogatták. A sötét utacska végül egy kicsi, elhagyatott tisztásba torkollott. Szemben egy templom romjai magasodtak, melynek kapujától nem messze egy kőfal állt. Egykor egy emléktáblát illeszthettek a fal közepére, mára csak a nyomai maradtak.

Ferghal kíváncsian körülnézett, de a táblát sehol nem látta. Helyette valami igazán szörnyűségeset pillantott meg. Képtelen volt levegőt venni, mintha hideg ujjak simították volna végig csupasz karjait. Egész testében összerázkódott.

A falmaradvány körül emberi koponyák hevertek.

Ferghal reszketni kezdett, nem mert mozdulni.

Ki tudja, meddig maradt volna úgy, szinte kővé dermedve, ha nem libben be egy gyönyörű pillangó a tisztásra. Hangja és látványa, könnyed szárnyalása megbabonázta a tündérkirályfit.

Ferghal észre sem vette, hogy letelepedett a koponyák közé, csak csodálta a pillangót körülölelő fényt és hallgatta énekét. Az aprócska, fekete-fehér mintás lény ugyanis szívet fájdítóan, könnyfakasztóan dalolt.

Amikor a dal véget ért, a lepke letelepedett Ferghal felemelt ujjára és a leggyönyörűbb emberi hangon szólalt meg:

– Aife vagyok, egy emberkirály lánya.

– A nevem Ferghal – a tündérkirályfi könnyedén fejet hajtott és kíváncsian megkérdezte:

– Pillangóvá tudsz változni? Azt hittem, az emberek nem alakváltók…

– Hosszú és szomorú történet az enyém – sóhajtott Aife.

– Szomorú vagyok és nagyon hosszú ideig nem szeretnék hazamenni – válaszolt Ferghal, hasonlóan mély sóhaj után.

A pillangó néhány könnyed szárnybillegetés után, mintha csak a ruháját igazította volna el királyi apja egyik bálján, mesélni kezdett:

– Apám egyszer vendégségben járt egy másik királynál, akinek volt egy fia. Megállapodtak, hogy szövetséget kötnek, és gyermekeik házasságával pecsételik meg szövetségüket. Nem akartam kényszerből hozzámenni senkihez, fellázadtam. Apám könyörgött, hogy legalább ismerjem meg a választottját, de én nem voltam hajlandó semmi engedményre – ahogy a pillangó mesélt, apró gyöngyök hullottak a földre. Ferghal úgy vélte, könnyek. – Elrejtőztem. Sértett voltam, a dühöm elvakított. Én, balga szerződést kötöttem az erdő szellemével, hogyha a herceg, aki feleségül akar venni, megkeres, és utánam jön, a szellem elpusztítja őt. Cserébe csak énekelnem kellett néhány meghatározott napon. Egy hajnalon, mikor épp énekeltem a láthatatlan szellemnek, néhány vándorló lovag tévedt arra. Elbűvölte őket az énekem, engem pedig egyikük tiszta, mélytüzű fekete szeme. Hazatértem apám várába, ahol azzal fogadtak, hogy vőlegényem eltűnt, és kétségbeesett édesapja mindenütt keresi. Könyörögtem a szellemnek, bontsuk fel a megállapodást, mert nagyon szeretek valakit, és ez ráébresztett, hogy hibáztam, amikor halálát kívántam egy idegennek. Ám a szellem nem engedett. Elmondtam balsorsom a szerelmemnek. Ő megesküdött, nem tér haza, míg el nem pusztítja a gonosz szellemet és ráveszi apámat, hogy hozzá adjon feleségül. Közben apáink még mindig kétségbeesetten keresték Carnedyrt. Megállapodtak, hogy minden erdei imahelynél egy falat emeltetnek egy táblával, melyre ráíratják az eltűnt herceg nevét. A nép és a királyok hűbéresei pedig egyre szépítgették ezeket az emlékhelyeket, szobrokat helyeztek el, virágokat és más áldozati tárgyakat vittek. Amikor kedvesem harcosaival ismét eljött ide, és harcra készen felsorakoztak a tisztáson, már itt állt ez a fal, és rajta a tábla. Az addig láthatatlan szellem megtestesült és egy csapat katonává változott. Úgy tűnt, a védelmezőim erőfölényben vannak. Ám abban a pillanatban, hogy elhullott a gonosz egyik harcosa, vele együtt összeesett az őt ledöfő lovag is. A kedvesem és ellenfele tartottak ki a legtovább.

„A síron túl is őrizlek, szerelmem!” kiáltotta kétségbeesetten. Tudta, ha kioltja az egyetlen megmaradt harcos életét, ő maga is vele hal. Mielőtt összerogyott volna, utolsó sóhajával még elrebegte nekem a nevét: „Carnedyr!” Apám által kijelölt vőlegényem! Én magam öltem meg a szerelmem és szabadítóm! Mélyen a szívembe zártam borzalmas titkom, meg akartam halni. A gonosz szellem elenyészett, Carnedyr halott, semmi értelme nem volt már az éneklésnek azokon a bizonyos napokon. Így nem is terveztem, hogy visszatérek az erdőbe, amikor énekelnem kellett volna. Egy hajnalon medveként ébredtem az ágyamban. A tükörben láttam magam, gondolkodtam, de nem tudtam beszélni. Elrejtőztem, hiszen apám vadászai megöltek volna. Ide menekültem, újra látnom kellett kedves halottamat és a társait. Temetetlenül feküdtek azóta is, senki nem adta meg nekik a végtisztességet. A következő hajnalon ismét emberként ébredtem. Továbbra sem vágytam már énekelni, de rendszeresen állattá változtam a szellem által kijelölt napokon. A végzetem folyton visszaűzött ide, őzként, nyúlként, kismadárként. Amikor nyúlként menekültem, két orvvadász megtámadott, de az aranybetűs kőfal láttán inkább sorsomra hagytak, és lefeszítették a táblát. Az aranykincs többet ért nekik, mint egy soványka kis nyúl. Tehetetlenül néztem a borzalmas pusztítást, ahogy meggyalázták Carnedyr végső nyughelyét. Úgy érzem, a pillangó lesz az utolsó alakom. Ha nem tudok rávenni valakit, hogy eltemesse a halottakat, úgy indulok el az Alvilágba, hogy Carnedyr lelke tovább bolyong a két világ között. Amíg ő nem lel nyugalmat, én sem találhatom meg a lelki békém.

– Carnedyr egy ezek közül? – kérdezte a Ferghal összeszoruló torokkal, a koponyákra mutatva.

A pillangó jó ideig csak a szárnyait billegette, aztán alig hallhatóan, mintha csak a szél sóhaja lett volna így szólt:

– Az emlékműnek támasztott kard a hercegé… Mennem kell, Ferghal. El kell rejtőznöm, mielőtt eltűnik az utolsó napsugár, mert ha megérint, magába szív, és elveszik az esély, hogy holnap újra próbálkozzam. – Az apró gyöngyök megint hullani kezdtek a pillangó szeméből.

– Majd én segítek neked! – Ferghal elszántan felugrott.

– Te egyedül kicsinyke és gyenge vagy, hogy eltemesd a harcosokat. Elárultam Carnedyr szerelmét. Nem is reménykedem már, hogyha végre találkozunk, megbocsát, de mégis harcolok érte. A lelkifurdalásnál nincs borzalmasabb büntetés. Ha elfutunk a hibáink, a gyengeségeink elől, sosem lesz alkalmunk jóvátenni, amit elrontottunk.

Ferghal szánakozva nézett az ellibbenő pillangó után.

– Várj, Aife! Várj! Visszajövök a bátyáimmal, megmutatom nekik ezt a helyet, eltemetjük a herceged és a harcosait. Ne sírj, Aife! Ne sírj többé!

A tündérkirályfi összeszedegette az apró gyöngyöket, és az erszényébe rejtette őket.

Ferghal megállt a friss hantok mellett, hálásan végignézett hat daliás bátyján. Elővette az erszényt, a tenyerébe szórta és megszámolta a gyöngyöket, hogy tudja, hogyan ossza szét őket. Éppen huszonegy fehér gömböcske csillogott a kezében, visszatükrözve a lenyugvó Nap vöröses fényét.

– Köszönöm, hogy egyetlen szavamra eljöttetek és segítettek – mondta az ifjú tündér komoly arccal. Nagy és erős bátyjai csak mosolyogtak.

– A barátom, aki megkért, hogy temessük el kedves halottait, szeretné megköszönni, amit érte tetettek – Ferghal minden testvérének három gyöngyöt adott, közben komolysága eltűnt, elfogódottan mosolygott.

– Ezek egy pillangó könnyei, nem tudom, mire valók, de egyszer talán hasznukat látjátok majd.

Amikor legfiatalabb bátyja elé ért, és átadta neki is a járandóságát, ő ezt mondta:

– A pillangó szárnya képes vihart kavarni, Ferghal, a könnyei talán csillapítják azt.

Öccse bólintott, nagyon nyelt, mielőtt újra megszólalt:

– Hazátlan emberek nyugszanak a földünkben. Kiváló kardforgatók voltak, mégis az otthonuktól távol, boldogtalanul haltak meg. Én folyton csak ügyetlenkedem, és sikertelen vagyok a tornákon, de ma talán segítettem néhány harcosnak, hogy megpihenjenek a Béke Földjén. Testvéreim, nem elég ez?

– Mit szeretnél, Ferghal? – kérdezte legidősebb bátyja megsimogatva a fejét.

– Szeretnék útra kelni, megismerni a világot, távoli földek népeit. Mesélni nekik rólatok, aztán visszatérni és mesélni az ittenieknek róluk… – Ferghal észre sem vette, mikor bátyjai szinte egyszerre bólintottak, figyelmét egy ellibbenő pillangó vonta magára. Hallotta, hogy a szél egy különös dallamot repít felé, ami a füléhez érve úgy hangzott: „Köszönöm!”

A fénylő szárnyú, törékeny lepke egyenesen a nyugvó Nap irányába repült, és amikor az utolsó sugárka lebukott a hegyek mögé, a pillangó elenyészett a kihunyó fénnyel.

 Vélemények:

 Isabella Reed:

Kedves Rica!

Nagyon érdekes írást hoztál össze, végig lekötött. Örültem, hogy nem elégedtél meg az átlagossággal, valami teljesen egyedit vettél elő. Az pedig külön tetszett, hogy az egyik főhősünk most egy érzékeny fiú volt.
Akadt egy-két tévesztés, de ezek fel sem tűntek olvasás közben…
Csak gratulálni tudok!

 Anett:

Igazán jó történet, eléggé mesebeli, de ettől olyan varázsossá vált. Valahogy emlékeztet a régi mesékre (szellemek átkai, hős lovagok, és királylányok), de jó párhuzamot állítottál a valósággal. A pillangó történetét szerintem egy picit túlbonyolítottad, érezhetően arra koncentráltál, hogy a történetben minden szinten passzoljon a képhez, és hogy minden felmerülő kérdésre választ kaphassunk. De néhol nem ártott volna egy-egy üres folt, ahová elképzelhetjük magunk a történetet, ezáltal még meseszerűbbé vált volna. Az egyetlen dolog, amit hiányoltam a történetből, az az érzelem. Sehol semmi érzelemi leírás, vívódás, stb. A lány története, ahogy megöltette a szerelmét, váratlan, ugyanakkor nagyon jó csavar volt, de az egész történetet olyan elsietettnek érzetem. Csak írtad, hogy ez történt, azt csinálták, amazt mondták, de az érzelmek azok,amiket be kell ékelni ahhoz, hogy tökéletes lehessen ez a novella.

 Helena Silence:


Látszik a kifejezésmódon, hogy sokat írsz és talán sokat is olvasol. A történet érdekes, az első pillanatban megragadja az ember figyelmét, bár a közepén kezd kissé zavarossá válni. A végére újra letisztul, kedves, tanúságos történetté válik. Kissé talán lehetne gördülékenyebb, dinamikusabb a dramaturgiája, de egyébként nagyon tetszett!


 Szatti:

Már ismerem az írói stílusod eddig is, s talán ezért sem volt annyira meglepő számomra a történet. Megint egy izgalmas és kedves történetet alkottál. Bámulatosan fogalmaztál és nagyon tetszett a kép ihletéséből született ötlet, amelyet novellává formáltál.
Gratulálok, ügyes munka!