Gabriella Fisher írása

Mielőtt elolvasod a novellát, tudj meg többet az írójáról!

HeLLoBeLLo! :D

Egy lassacskán 17. életévét betöltő lány ír most, Budapest egyik kertvárosából. Egy nyelvi gimnázium angol szakára járok 11. osztályba. Az írás mellett szeretek énekelni, gitározni és egyéb borzasztó dolgokat művelni, mint például a szobám lerajzolása. De most inkább beszéljünk az írásról…

Az írás nálam nem életfeltétel, inkább kellemes időtöltés. Nem álmodozom arról, hogy egyszer híres író leszek, vagy hasonló. Én sokakkal ellentétben még nem írtam fanfiction –t, és nem is tervezem. Mivel engem a műfaj nem vonz, még életemben nem is olvastam ilyet. Az ihletszerzéshez nincs szükségem helyre, vagy időre. Az vagy jön magától helyben, vagy nem. Nem szokott villámcsapásként belém vágni egy hirtelenjött idea, ahhoz hangulat kell, és akkor ömlik belőlem. Szeretek olvasni, és igyekszek is minél többet. Éppen Jay Asher Tizenhárom okom volt regényét olvasom… (ajánlani tudom)

A gimnázium után nagy valószínűséggel reálszakon folytatom, így a humán tanulmányaimat végkép leteszem. De úgy érzem az írói „munkálatok” még akkor sem fognak félbeszakadni. De ez már mind a jövő zenéje…

Gabriella Fisher voltam. ^^

Remélem tetszeni fog az iromány, igyekeztem rövid, és ütős lenni J

.Peace. .Laugh. Love.

 Gabriella képe:

 Ahogy ő látta:

 Gabriella Fisher

Törhetetlen láncok rabságában

Húszpercnyi rohanás segített abban, hogy ugyanolyan sebezhetően gyenge legyek fizikailag, mint lelkileg. Pillanatok alatt amortizálódtam le egy idegbeteg szintjére. A monumentális épületek sorozatát tömött sorokban parkoló autók váltották fel, majd elértem a kihaltságtól néma, terekkel színesített részét a városnak. Egy idő után már az aszfalt is kezdett szakadozni a talpam alatt, a földbe temetett kövek felsértették talpam, sajogott a lábam, a tüdőm, a szívem. A testi fájdalom képtelen volt elnyomni a lelki gyötrelmet, hiába próbáltam minél erősebb fájdalmat kisajtolni magamból – a képek nem szűntek. Túl friss és eleven volt az emlék, ami beleégett velőmbe. Az elmém csak ezeket az emlékeket hívta elő, a pupillám által szerzett képek nem jutottak el az agyamig, megszűnt normálisan üzemelni, pont, mint az összes többi testrészem. Nem éreztem a tüdőmben keletkező szúrást, nyomást és semmi hasonlót. Nem kellett végigszenvednem a kimerültség és túlhajszoltság kibírhatatlan tortúráját. Egy olyan szervem hasadt szét, tört szilánkokra, amit a legjobban óvtam, és az egyetlen, amit nem tudok meggyógyítani. Mondhatják nekem, hogy a pszichológusok, a barátok, az új élet – ez lehetetlen! A lelkem olyan mértékű borzongást idézett elő testemben, amit csak a menekülés tudott tompítani. Nem hagytam arra időt, hogy beleremegjek, ki kell adnom, ki kell, hogy szálljon belőlem. Egyre csak futottam, és imádkoztam érte, hogy a bennem ordítozó élet kiszálljon, messzire – fel az égbe, a bolygóközi tér semmijébe. Meneküljön még a Neptunuszon is túl, egy olyan helyre, ahol nem létezik a létező és csak a Semmi lehet a barátja, érzések nélkül…

  Sötét volt már az utcákon, de a lámpák pislákoló fényének még sikerült egy kevéske életet lehelnie az éjjeli városba. Vihorászva meséltem minden élményem, egyik sztoriból kapkodtam a másikba, azt sem tudtam, hol kezdjem, és hol fejezzem be a történeteket. Mindig is imádtam a farsangot, tetszik az, hogy egy évben egyszer az ember elrugaszkodhat a saját unalmas világától és varázslatba burkolhatja azt. Az idén tündérnek öltöztem, reménykedve abban, hogy ez egy kivételes este lesz…

Én, őrült! Ha csak sejtettem volna, hogy a vágyaimnak ekkora hatalma van, én még gondolni sem mertem volna hasonlóra. A kivételes az a szó, amiről az ember egyből a csodával határos dolgokra asszociál, de ez téves beidegződés! Ugyanolyan iszonyú tud lenni, mint egy horror film – vagy akár egy szívszorító dráma. Utálom, hogy az életem egy hülye, sokak szerint „izgalmas” filmhez hasonlítom. Csak élné át az összes, tudná, mit vetítenek a vászonra. Olyan hirtelen jön, és akkora jelentőséggel bír, amit az ember nem gondol át. Persze, soha nem kívánja senkinek, és reméli, hogy vele soha az életben nem történik hasonló, de az igazi értelmét, még így sem sikerül felfognia. Átkozott nagyravágyás!

                       Édesapám ragyogó szemekkel figyelte szavaimat, ahogy egy teljes, káosztól zavaros történetet szőnek. Vigyorgott a humoros fordulatokon, és ijedtséget mímelt a félelmetesnek hangzó mondatoknál. Többször mondtam köszönetet, hogy elvitt a város legnagyobb művelődési házába, és a kedvemért beöltözött egy csinos uborkának. Millió öleléssel honoráltam kedvességét, frenetikus hangulatom egyszerűen töretlen volt. Ezerszer idéztem fel magamban Cole szavait, rejtélyes szemeinek árulkodó villanásait, és telefonjának számát. Semmi nem mehetett rosszul, a tökély közepén henyéltem az ünnep gyümölcskertjében, ami egy röpke időre befogadott, és legédesebb pázsitján melengette új áldozatát.

Olyan naiv voltam, hogy ezek voltak azok a szavak, amiket minden áron meg akartam osztani vele. Egy szót sem szóltam arról, hogy mennyit jelent nekem Ő. Nem mondtam meg, hogy mindig is Ő volt az, az ember, akit feltétel nélkül tudtam szeretni, az egyetlen, akiben nem csalódtam, aki egy biztos pont volt az ármányok tengerében. Ha rá gondoltam, egyből elöntött a szeretet minden melegsége, a biztonság, amit egész életemben nyújtott egyszerűen felülmúlhatatlan. Több volt ő, mint egy ember – az a szent, aki szárnyai alá fogadott, és ott nevelt belőlem embert. És az én utolsó szavaim a mókázás tökéletes leírását töltötték meg, vastaps és gratuláció magamnak!

                       A város sötét negyedéhez értünk, ahol apám már kézen fogva vezetett tovább. Itt a pislákoló lámpák rég feladták a szolgálatot. Nem egy emeletes háznak volt betörve az ablaka, üresség tekintett ki a megtépett függönyök mögül, egy szempár sem pásztázta lépteink, ami jó jelnek bizonyult egy ilyen helyen. A beszélgetés megszakadt, nem akartunk nagy zajt csapni. Egy cél lebegett a szemünk előtt: minél előbb átkelni ezen a kerületen, épségben.

Másik útvonalat kellett volna ajánlanom, egy biztonságosabbat. Könnyű szívvel hagytam, hogy egy bűnözőktől veszélyezett területen végigsétáljunk. Hol volt akkor a józan eszem? Jól tudom, hogy a lényegtelen dolgok körül forgott, untalan pörgette az emlékek sokaságát. Fittyet sem hányva a körülöttünk ólálkodó veszélyre. Kikapcsolt, az istenért!

                        Óvatos léptekkel haladtunk előre, ami nekem akkor fel sem tűnt. Én mosolyogva andalogtam az elégedettség csordultig töltötte lelkem, nem tudta a környék sivársága figyelmeztetni az idilli képektől elvakult szemem. Mintha a fekete rózsaszínre váltott volna, a törött szilánkok pedig babarózsabimbók lettek volna. A repedezett macskakő márványpadló volt, amin fehér szőnyeg húzódott végig. A felhők szálltak le a lábaim elé, és azt hittem életem leggyönyörűbb estéjét élem.

Megcsaltak a kicsinyes örömök, olyan hályogot cseppentett szemem világára, amit még apám remegő keze sem küzdött le. Nem éreztem a halál egyre csak sötétedő ködét, nem féltettem az életem, nem féltettem az apám – az egyetlen apám. Volt rá okom, még sem tettem! Miért?

                      Az utca végéből alkoholtól zajos csapat hangja ütötte meg fülünket. Bennem eloszlott a rózsaszín világ csodája, kihúzták alólam a márványpadlót, és hirtelen ledobtak a Földre, az apám mellé. Az égiek kegyetlen időzítéssel kirúgtak paradicsomukból, és egy képtelen helyzetbe hoztak, felkavarták lelki világom. Már úgy éreztem, hogy az ég van alattam, és a föld felettem. Képzavarom egyből kiült arcomra, édesapám nyugtalan lett, gyorsított léptein, és engem erőszakosan húzott magával. A hangok az őrületbe kergettek – egyre hangosabb, agresszívebb zajok, amiket a rémült ember vágásként él meg. Észrevehetően gyorsabbak voltak nálunk, apám feladta a küzdést, egy pillanatra megállt és mélyen a szemembe nézett.

Fény hiányában nem figyelhettem meg szeme suttogását, csakis a megmerevedett arc körvonala jutott el hozzám. Fakult a képe, elnyelte a fekete, megfosztotta a színek élettel teli gyönyörétől. Elfedte az összes pontot, már abban sem voltam biztos, hogy apám szorítja a karom. És íme, az utolsó pillanat, amikor épen látom – a legeslegutolsó.

 Felvázolta az egyetlen lehetséges tervet: szaladásra intett. Ingerült hangja nem hagyott tétovázásra időt. Mögötte fém csillogását pillantottam meg, bőrkabátba bújt emberek közeledtek, a lánccsörgés elnyelte édesapám szavait. Nem értettem Őt, ezért a tehetetlenség vezette további utamat. Gyors rohanásba kezdtem, a lélekszakadás nem következett be, arra még várnom kellet pár percet. Amikor már kellően távol kerültem tőlük, visszapillantottam. Az összeesett alakot körbezárták a vadak, ott már nem játszottak a szavak. Tettek csaptak össze, a brutalitás minden formája közrejátszott, és én nem tehettem SEMMIT. Elkaptam egy pillanatot. Egy pillanatot abból, ahogyan az ártatlant kötik fel. Az angyal szárnyait lassan nyirbálják csonkokra, míg nem a szent földre rogy, és átadja magát a felsőbb hatalom uralmának. Gyorsan kaptam el a fejem – mintha csak egy értelmetlen horrorfilmet néznék, nem fogtam fel teljesen. Aztán folytattam utam, ki a világból, el a városból, az államból, magamból.

Húszpercnyi rohanás segített abban, hogy ugyanolyan sebezhetően gyenge legyek fizikailag, mint lelkileg… Hasogatott a fejem, az emlékek már ezerszer vágták bele azt a baltát, ami megbontotta az agyműködésem. A hajamból kihullottak a gyöngyök és hajtűk, az egyre erősödő szél játszott vele. És elérkezett a végső pillanat.

Lábaim görcsbe rándultak, utolért a tehetetlenség. Nem bírtam tovább menni, előrebuktam. Kezeimmel tartottam meg magam, majd a zokogás felfalta maradék erőmet, és karjaim összecsuklottak. A fűben hevertem, és reszkető ujjakkal markoltam bele sötét hajamba. Az idegrángások és a tüdőmből felszakadó hangok minden okot megadtak arra, hogy a kívülállók eszementnek nézzenek. De senki sem volt ott, a természet anyai nyugalommal viselte kontrollálatlan viselkedésem. Az idő csak pergett, a fák megmerevedve bámulták szenvedésem. Az ég még csak egy rohadt cseppet sem tudott ejteni értem, nem volt senki, és semmi, ami támaszt nyújtson. Az a valaki éppen most tért az örök vadászmezőkre, nélkülem távozott. A francba már az önfeláldozással, egyértelmű, hogy én leszek az egyetlen, aki megsínyli ezt az egész rohadt esetet.

Könnycseppjeim kisebb tócsát alkottak alattam, de ez cseppet sem tudott érdekelni per pillanat. Azt hittem a külvilág már rég darabokra hullott körülöttem, de egy sercegő hang megcáfolta sejtelmeim. Én ijedten kaptam fel a fejem, és a valóságot meghazudtoló kép tárult szemem elé. Apró kék szikrák pattogtak a földből. Egy ideig nagy gyorsulással haladtak felfele, majd a gravitáció ferde pályára késztette őket, egy éles kanyart vettek és úgy zuhantak vissza a földre, lassuló mozgással. A földhöz közeledve fényükből egyre csak vesztettek, míg nem teljesen kialudt belőlük a tengerkékszínű vibrálás és koromfekete gombokká lettek. A tűzijátékra emlékeztettek, de ez valahogy varázslatosabb jelenség volt. Én óvatosan lábra álltam és felsétáltam az előttem álló fatörzsre. Élénkzöld gyep nőtte be a vastag hasábot, ami kellően komfortossá tette nekem. A fák lombjai olyan tökéletesen záródtak, hogy fényt már csak a fénylő szikrák biztosítottak alattuk. Körbenéztem, de alig láttam valamit. Nem volt légmozgás, fülledt levegő szorult a fák közé. Mozdulatlan volt minden normális, és észveszejtően aktív minden abnormális jelenség. A lombkoronába fúródott rés a Hold kerek formáját tökéletesen zárta közre. Az fehér fényesőt bocsátott az erdő regényes tájára, s ezzel megbolondította emberi agyam. A látványtól aléltan a térdeimre zuhantam, és egész testemmel hátraereszkedtem. Extázisba hozott egy érzés, amit még sohasem éreztem. Olyanban volt részem, ami semmiféleképpen sem nevezhető megszokottnak, de még ismertnek sem. A gyászlepel rövidesen pompázó fehérre színeződött, elfeledtem az emlékeket, a fájdalmat. Megszűnni látszott tér, s idő, gondolatok, és értelem. A világtörténetben először, a menny szállt le a Földre, és én ennek tanúja lehettem. Sikerült átlépnem emberi világunk szintjét, és felfedezni a lelki megnyugvás magasztos érzését…

Lehet, hogy csak egy pillanatig, de otthon éreztem magam, újra otthon. 

- Ez jutott eszedbe erről a képről, Grace? – elkerekedett szemekkel méregettem az előttem ülő lányt. A szemem kétségbeesve cikázott a lap és a lány arca közt. Én nem gondoltam, hogy ennek a tinédzsernek ilyen gondolatok rágnak a lelkében, esküszöm fogalmam sem volt róla. Pályafutásom legszebb irománya volt ez, tökéletes kiinduló pont, tiszta és őszinte. Szinte átéreztem a kishölgy minden egyes mondatának mélységes vágását. Ha fizikai fájdalommal járna ennek a hallgatása, szerintem én már elhamvadtam volna az élők soraiból. Legtöbben unott ábrázattal vetnek egy pillantást a képre, és megállapítják, hogy zöld… Nem vesződnek történetek kreálásával, eszük ágában nem áll papírra önteni a lelkük. Ez sokkal értékesebb jelentés volt számomra, mint ahogy azt az olvasó gondolhatja. Én, mint vérbeli pszichológus belátok a lélek minden egyes szorosába, előttem nem maradnak titkot, sem rejtélyek. És ez a lány a kezembe helyezte a csupasz valóját, ezt a kínnal teli hervadt virágot, amit az ember egyszerűen léleknek titulál. Döbbenetes.

- Dióhéjban – ugyanolyan lélektelen, fátyolos szemekkel meredt maga elé. Bámulta a semmit. Az egész regét így hadarta el, egy mozdulat nélkül. Könnycseppek nem áztatták szemét, görcs nem tépte izmait, mozdulatlan szilárdságba vágta tagjait és monoton – mégis érzelemmel színezett – hangom adta elő a történetet. De a felolvasás így is tökéletesen hangzott.

- Ezt teljesen magadtól? Csak úgy leültél, és elkezdted írni? – hitetlenkedtem…

- Igen, mi olyan hihetetlen ezen? – pislogott egyet, szempillái lomhán lebbentek meg a levegőben. Márványarca ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint az első alkalommal. Nem sikerült megbarátkoznom vele, négy alkalom is kevés volt hozzá… De most minden megfordult.

Az apja elvesztése egyenlő volt a létezés feladásával, az elmúlást párosította a világegyetem hiábavaló forgásával. Könnyed elhatározással dobta el azt, amit apjától az élet kegyetlen módon elvett. De talán most éreztem úgy, hogy ideje még mélyebbre ásni a lelkében. Szégyentelen árulta el a gondolatokat, amik belülről feszegették világát, és ennél jobban nem is cselekedhetett volna!

- Jól van, lejegyeztem, köszönöm. – mosolyogtam, de ő szemét sem rebbentette, a burok túl vastag volt ahhoz, hogy átszűrődjön rajta jóindulatom bármely apró sugara.

- Akkor most már mehetek? – látszott, hogy egy alkalomra ennyit szánt nekem. És én ezt becsületben is tartottam.

         - Még egy kérdést, ha megengednél… – a némaság kiáltott igent kérdésemre – Mit csinálsz ma délután? – sablonkérdés, de kötelesség érdeklődni e felől.

         - Megszabadulok pár kacattól, meguntam őket. – jól hangzott a lomtalanítás. Talán új életet akar kezdeni, és elhajítja a múltjára emlékeztető tárgyakat, ez mindenképpen pozitívum. Reménnyel telt mosollyal figyeltem, ahogy formálja a szavakat, bíztam benne, hogy képes lesz felállni és folytatni egyszer.

         - Akkor sok sikert hozzá – megsimogattam hideg arcát, és felálltam a székemről. Megigazítottam meggyűrődött kosztümöm és biccentettem egyet. Ő is követte példámat, és lassú léptekkel kisétált a szobából…

Grace Denters

1995. 02. 02. – 2011. 11. 11.

Negyedik terápia részletes jegyzéke

Kelt: 2011. 11. 11.

A kezem reszketett – nem hiszem el, hogy még az óta sem sikerült túltennem magam ezen. Hiszen lassacskán egy éves az eset. Azt hittem, ha már pszichológiai pályára orientálódtam, legalább a saját lelkemet képes vagyok karban tartani. A kudarcom fantomként bujkál az utamon… Nem telik el úgy nap, hogy ne ömlene agyamba a tragédia egy-egy képe. Ez karrierem mélypontja, egy kegyetlen kudarcélmény, amit az idő sem mos el egykönnyen.

A bőröm nedves volt könnyeim patakjától. Képtelen voltam elviselni a csalódást, ezért egy hirtelenjött felindulás által vezérelten apró cetlikre téptem az iratot. A szívemből sosem leszek képes kigyomlálni a gyászt, így a fizikai világból igyekeztem eltűntetni mindent, ami erre emlékeztet.

Sajnálom Grace, hogy nem tudtam neked segíteni. Túl erős láncok kötöttek apádhoz, amik makacsul rántottak át a túlvilágra… Az ilyesfajta láncokat az én emberi kezem képtelen feloldani. Képtelen…

 Vélemények:

 Isabella Reed:

Kedves Gabriella!

Megindító írás. Nagyon szépen megfogalmaztad a mondanivalódat. Követhető volt, bár kicsit bonyolult, de épp leköti a figyelmet.

Gratulálok!

Helena Silence:

Már az első pár mondatban sokszorosan halmozod a jelzőket. Nagyon zavaró, egyszerűbb mondatokkal nagyobb hatást lehet elérni. „Beleégett a velőmbe” (csont vagy agyvelő is lehet, pontosítani kell). A történet egyre zavarosabb lesz. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most két párhuzamosan futó sztori, vagy ugyanaz más nézőpontból. Rendkívül bonyolult, halmozott szókapcsolatokat használsz. Ez volt az eleje. Aztán kiderül, hogy egy terápiára járó lányról van szó, akinek meghalt az édesapja, és ő később öngyilkos lesz. Ha jól értettem. Ez a rész már sokkal jobb lett. Viszont több homályos részletet pontosítani kellene. Hogy halt meg az apa, mióta járt terápiára a lány, hogy lett öngyilkos… Nem ártana pár szó magáról a terapeutáról sem, hiszen a második részben ő a narrátor. Leírtad, hogy mit olvasol, egyértelműen hatással volt az a történet erre a sztorira. Jól írsz, de nagyon bonyolultan. Azt, hogy valaki például kiment a szobából, elég egy-két szóval leírni, a többi felesleges, elvonja a figyelmet.



 Anett:

Tagadhatatlanul megindító, érzelmes írás, de egy kicsit túlkomplikált is. Főleg az első részben érzetem azt, hogy túl sokféle jelzővel, hasonlattal, metaforák ezreivel próbáltad ugyanazt az egy dolgot kifejezni. Túl sok hangsúlyt fektettél a részletezésekre, de a történet egyes pontjairól nem írtál, ezek egy kicsit hiányoztak nekem. Őszintén szólva háromszor olvastam el ahhoz, hogy globálisan is megérthessem, miről szól az egész, de még így is vannak itt-ott homályos foltok. A második részben már kevesebbet bonyolítottad a történetet, ott jobban tetszett a stílus, amiben írtál. Összességében remekül fejezted ki az érzelmeket. Tetszett az a rész, ahogy a lány mindent rózsaszínben lát, aztán tényleg pár másodperc alatt megváltozik a szemlélete, és egyben az élete is. A másik kedvencem a pszichológus egyik remek gondolata, amit én is érzetem olvasás közben: "Szinte átéreztem a kishölgy minden egyes mondatának mélységes vágását. Ha fizikai fájdalommal járna ennek a hallgatása, szerintem én már elhamvadtam volna az élők soraiból..." Ez csodálatos volt, gratulálok!


Szatti:

Nagyon érdekes, lebilincselő történet volt, minden szempontból. Végig lekötötte a figyelmem. Lenyűgöző volt az írásmódod, nagyon tetszett a megfogalmazás, a szavakkal való bánásmódod. Elismerésem.
Viszont, úgy éreztem, hogy beleestél az egyik legalapvetőbb hibába, amely írás közben mindannyiunkat fenyeget: csak az író érti, amiről ír. Nekem most ez teljesen ilyennek tűnt. Habár, másodszori elolvasásra már jobban megértettem, mégis, kicsit homályos volt számomra. Most akkor két történet futott egymással párhuzamosan? A történet után, a terápia már sokkal érhetőbb volt, átláthatóbb és talán, ez a párhuzamosság arra volt, hogy érzékeltesd a lány zavarodottságát, amely ebből a szempontból tökéletes, de így az olvasó csak nagyon nehezen fogja megérteni, miről is szól a történet, mi a célja és a lényege.
Ne ess abba a hibába, hogy amíg te mindent látsz és tudsz, nem közlöd mindezt teljes egészében az olvasóval. Ne csak az író szemével láss, hanem olvasóként is, hogy te, mint kívülálló, mennyit és mennyire értenél meg egy hasonló novellát történetet. A nyelvezete viszont kimondottan tetszett. Gratulálok neked!