Zoe Henderson írása

Mielőtt elolvasod a novellát, tudj meg többet az írójáról!

A nevem Zoe Henderson, amit az első saját karakterem után vettem fel. Egy Csillagkapu fanfiction volt, még tizenhat éves koromból. Végül azt a történetet nem fejeztem be, de így is teleírtam vele négy kisalakú spirálfüzetet. Nem volt a legjobb írás, sőt, így majd’ hat év elteltével, ha visszaolvasom, nevetnem kell magamon és a fogalmazásomon, de akkor az volt a legfantasztikusabb, amit össze tudtam hozni.

Akkor lett az írás az életem meghatározó része. Beleszerettem az érzésbe, ami írás közben elöntött és bár néha voltak kilengéseim, mikor majdnem feladtam, végül mindig visszatértem hozzá, mert nélküle üresek lennének a napjaim. És azt hiszem az élet nehézségei alatt össze is roppannék, ha valahogyan nem adhatnám ki magamból a gondolataimat. Mindent, ami velem történik, felhasználok írás közben. Ihletet merítek belőle, és mikor leírom, a lelkem megkönnyebbül.

Hat év alatt jó néhány történetet írtam, jobban mondva belekezdtem jó néhány történetbe, de mindig is problémám volt a befejezésekkel. Hiába tudtam mi lesz a vége, hiába volt megírva esetleg vázlatként, képtelen voltam befejezni. Egészen a közelmúltig.

Néhány hete ugyanis megírtam A farkas hercegnője című Twilight fanfiction-öm utolsó fejezetét. Képtelen vagyok szavakba önteni mit éreztem akkor. Sírtam és nevettem egyszerre, mert egyrészt vége lett valaminek, amit szerettem és tudtam, hogy hiányozni fog, másrészt repestem a boldogságtól, mert képes voltam befejezni és nem okoztam csalódást az olvasóimnak.

Ez volt az én fordulópontom az életben, hogy utaljak egy kicsit a novellámra. Biztos vagyok benne, hogy ezentúl egy történetemet sem fogom félbehagyni – sőt, még a régieket is befejezem, amint lesz rá időm -, mert újra érezni akarom azt az aufóriát, amit Kendra – A farkas hercegnőjének főszereplője – utolsó gondolatánál éreztem.

Hosszú távú terveim között szerepel egy barátnőmmel közös regény megírása, amit szeretnénk majd kiadatni is. Leghőbb vágyam, hogy a könyvesboltok polcain viszontlássam a nevemet, és addig nem is nyugszom, míg ezt az álmomat valóra nem váltom!

Azt hiszem ennyi elég is belőlem, hiszen nem én vagyok a fontos, hanem a karaktereim!:)

 
 Zoe képe:

 Ahogy ő látta:

      Zoe Henderson

Angyalom

/Megjegyzés: A főszereplő neve ismerős lehet néhány Supernatural rajongónak, de szeretném leszögezni, hogy a novellám nem fanfiction! Csak azért választottam ezt a nevet, mert illett a karakterhez.:)/

Castiel úgy érezte, lassan utat vág a tanácsterem előtti vastag, fehér szőnyegbe, annyiszor végigment rajta az utóbbi negyed órában, amióta az ülés elkezdődött. Szíve a torkában dobogott, miközben várta, hogy az arkangyalok meghozzák azt a bizonyos döntést, mely egész további életét meghatározza majd. A percek csiga lassúsággal vánszorogtak, mintha csak szándékosan kínoznák az angyalt.

Gyerünk már! - türelmetlenkedett kezét tördelve, és mintha csak az Úr hallgatta volna meg imáit, a kétszárnyú, négy méter magas, vaskos tölgyfaajtó hangtalanul nyílni kezdett. Ez volt a legimpozánsabb építmény a Mennyben, éppen ezért csak akkor használták, mikor kivételesen fontos ügyeket kellett megvitatniuk. És ez a mostani kétség kívül az volt.

Castiel nagyot nyelt, mikor meglátta az arkangyalok vezetőjét, Gabrielt sebes léptekkel közeledni. Most dől el minden - gondolta magában. Tenyere izzadni kezdett idegességében, amit gyorsan beletörölt fehér, vászon nadrágjába, ami az angyalok hivatalos viselete volt. Felül semmi sem volt rajta, hiszen hatalmas, szintén fehér szárnya megakadályozta benne, hogy bármilyen ruhaneműt is fel tudjon venni.

Gabriel mindenféle teketóriázás nélkül odasietett hozzá. Markáns arcán gondterhelt kifejezés ült, ami még inkább félelemmel töltötte el Castielt.

- Sajnálom barátom – mondta azonnal a lényegre térve, mint mindig. – A tanács döntése alapján nem válhatsz emberré.

Castiel érezte, amint a szíve meghasad ezektől a szavaktól. Semmi másra nem vágyott, csak az emberségre, hogy azzal lehessen, akit a világon leginkább szeret. Felrémlett előtte a tündéri Anabelle kerek arca, boldog mosolya, amivel mindig köszönteni szokta az angyalt. A fájdalom, amit akkor érzett, mikor Gabriel összetörte az álmait, egyenesen csontig hatolt. Még a lélegzete is elakadt egy pillanatra tőle.

Szavak híján, csak bámult a rangban bőven felette állóra, s közben próbált visszatérni a valóságba. Eltelt néhány pillanat, míg sikerült neki annyira felülkerekedni a lelkében dúló háborún, hogy képes legyen megszólalni.

- Kérlek… - mondta rekedten, s közben fejet hajtott, hogy még inkább kifejezze végtelen tiszteletét és alázatát.

- A döntés végleges! – csattant fel egy türelmetlen hang, akiben Castiel Urielt vélte felfedezni, s aki szintén arkangyal volt és közvetlenül Gabriel alatt szolgálta a Mennyet. Uriellel senkinek sem volt könnyű dolga. Önfejű volt, még angyal mivoltához képest is, és az embereket egyszerűen csak feladatnak tekintette. Nem érdekelte, hogy érző lények, számára csak küldetések voltak, amiket el kellett végezni. Bár a javára legyen írva, sosem vallott kudarcot.

Castiel minden tagjában megremegett hangjától, de volt annyi esze, hogy nem ellenkezett. Az arkangyaloknak nem lehetett nemet mondani, annak ugyanis beláthatatlan következményei lehettek és Cas tudta, hogy nem csak saját épsége miatt aggódhat, hanem Anabelle-é miatt is. Az arkangyalok nem voltak gonoszak, szó se róla, ám a szabályokat mindig betartották és ebbe beletartozott az egyensúly megtartása is. Tehát, ha valaki hibát követett el, számíthatott a megtorlásra, ami visszaállította a világ rendjét.

- Most menj – szólalt meg ismét Gabriel sokkal kedvesebben, mint előbbi társa. – Engedélyezzük, hogy búcsút végy az emberi nőtől, de azután térj vissza a Mennybe. Küldetésünk van számodra.

Castiel megrándult a küldetés szótól. Elképzelni sem tudta, hogyan teljesíthetne bármilyen parancsot, mikor épp most ítélték halálra. Nem szó szerint, de ő mégis úgy érezte, ezennel véget ért halhatatlan élete, melyet már közel háromszáz éve élt. Ezidő alatt rendíthetetlenül hűséges volt a Mennyhez és az Atyához, és egyetlen egyszer sem kért cserébe semmit. Úgy gondolta a feladata, hogy szolgáljon. Ezért teremtette az Atya és áldotta meg halhatatlansággal. Ám akkor jött Anebelle…

Castiel, miközben bólintott és előre esett vállakkal elindult a közeli tisztás felé, önkéntelenül felidézte magában azt a pillanatot, mikor Anabelle belépett az életébe.

Az is ugyanolyan feladatnak indult, mint az összes többi addig. Gabrieltől megkapta az illető nevét és a szükséges információkat, majd elhagyta a Mennyet. Amint kilépett az aranymintás kapun az emberek világába, máris megérezte a nőt. Tudta hol találja, mert angyal érzékei úgy működtek, akár egy nyomkövető. Ügyelve rá, hogy az emberi szemek elől láthatatlan maradjon, elindult dél felé, míg el nem érte a várost, melyet Delaware néven ismertek. A vonzás, melyet érzett, egyenesen egy kisebb irodaházhoz vezette. Követve ösztöneit, meg is találta a nőt, ám mikor megpillantotta, tátva maradt a szája. Anabelle Livingstone volt a legszebb, akit csak hosszú élete során látott, pedig háromszáz év alatt, rengeteg emberrel találkozott. De Ő… Ez az emberi nő egy csoda volt számára.

Egész nap figyelte, ügyelve rá, hogy láthatatlan maradjon, így betekintést nyerhetett az életébe. Megtudta, hogy bajbajutott fiatalokon segít. Az épület, ahol voltak, egy segélyközpont volt. Anabelle láthatóan szívvel-lélekkel végezte a munkáját, kötelességének érezte, hogy segítsen, ahol csak tud és ez lenyűgözte Castielt.

Este, mikor már besötétedett és a nő elindult hazafelé, Castiel végig a nyomában volt. Nem csak a küldetés miatt, hanem mert aggodalommal töltötte el, hogy egyedül sétál a veszélyes utcákon. Minden angyal kapott harci kiképzést, hogy meg tudják védeni magukat és a rájuk bízott személyeket, és bizony Cas minden sejtje azon volt, hogy a veszély legkisebb jelére cselekedjen. Nem érdekelte az sem, hogy akkor fel kell fednie magát, csak az lebegett a szeme előtt, hogy biztonságban tartsa.

Mély megkönnyebbülést érzett, mikor Anabelle besétált egyszintes házába és bezárta maga mögött az ajtót. Ez persze nem akadályozta meg Cast, hogy kövesse oda is. Egyszerűen átsiklott a falon és figyelte, amint Anabelle leveszi a kabátját, majd a konyhába megy, hogy vacsorát készítsen. Épp becsukta a hűtőszekrény ajtaját, mikor hirtelen megfordult és egyenesen Castiel-re nézett. Nem át rajta, hanem rá. Egyenesen a szemébe. Aztán felsikoltott.

Castiel értetlenül nézte, amint a nő eldobta kezéből a paradicsomokat, majd rémülten a konyhaszekrényig hátrált, miközben kerekre tágult csillogó kék szemét egy másodpercre sem vette le róla.

Eltelt egy kis idő, mire Castiel rájött, hogy annyira elvonta a figyelmét az emberi nő szépsége és kecsessége, hogy bizony nem szándékosan, de felfedte valódi énjét és láthatóvá vált számára. Nem is csodálkozott rajta, hogy ennyire megijedt, hiszen Cas tökéletesen tisztában volt vele, hogy néz ki. Arcra és testalkata emberi volt, bár abból is a csupa izom fajta, ám hátán a közel két méteres fesztávlatú szárny igazi szörnyeteg képet festett róla.

- Ne félj! – szólalt meg, hogy megnyugtassa Anabelle-t, akinek erre csak még jobban kikerekedett a szeme. Közelebb lépett hozzá, de mikor a nő erre félelmében egyfajta nyüszítő hangot adott ki, megtorpant.

- Meg… Meg fogsz… ölni? – kérdezte akadozó nyelvvel, mire Castiel elmosolyodott.

- Sosem bántanálak – mondta őszintén. Előbb végzett volna saját magával, mint hogy ezt az „angyalt” bántsa.

- Mi… Mi vagy te? – Anabelle láthatóan nem nyugodott még meg, de összeszedte megmaradt bátorságát, hogy tovább kérdezzen.

- Angyal vagyok – vágta rá Castiel, majd megmondta a nevét is.

- Angyal? – kérdezett vissza hitetlenkedve, mire Cas bólintott. – Mit akarsz tőlem?

Ah - sóhajtott fel az angyal. Ennek a nőnek a hangja balzsamként hatott a lelkére. Képes lett volna az idők végezetéig is elhallgatni.

- Segíteni szeretnék – válaszolta kedvesen.

- Mégis miben?

Anabelle testtartása alig észrevehetően lazult, ahogy hinni kezdett az előtte álló félelmetes teremtménynek. Valamiért úgy érezte, bízhat benne, de nem volt annyira bolond, hogy erre az életét is feltegye.

- Válaszút elé értél – mondta neki Castiel, amit Gabrieltől hallott. – A helyes irányban kell tovább folytatnod, különben halálod után nem kerülhetsz a Mennybe.

- Hogy érted ezt? – követelt választ Anabelle. – Jó ember vagyok, miért ne kerülnék a Mennybe?

Valószínűleg észre sem vette, de beszéd közben közelebb lépett a férfihoz, akinek ez persze azonnal feltűnt és érezhetően megdobbant a szíve. Nem értette ezeket az érzéseket, melyek teljesen újak voltak számára. Sosem váltott ki belőle senki emberfia ilyen erős reakciókat. Egy pillanatra meg is rémült tőlük, de aztán rendezte arcvonásait és válaszolt a feltett kérdésre.

- Ha a legközelebbi megpróbáltatásodkor jól döntesz, nem lesz semmi baj – mondta. – De ha rosszul, akkor… - szándékosan nem fejezte be a mondatot, hiszen mindketten tudták mi lesz akkor: egyenes út vezet a Pokolba, ahol az örök szenvedés vár rá.

Anabelle egy percig csak csendben állt, aztán kitört belőle a szó.

- Ha segíteni vagy itt, akkor miért nem teszed azt és mondod meg, mit nem szabad megtennem?

- A szabályokat nekem is be kell tartanom – válaszolta Cas saját magával vívódva. Szíve szerint megmondta volna neki, hogy a következő bajbajutott fiatal, akinek segíteni fog, romlásba taszítja, ha nem vigyáz, de nem tehette. Az eskü, melyet háromszáz éve tett az Atyának, megszeghetetlen volt.

- És azzal nem hágod át a szabályokat, hogy itt vagy? – kérdezte Anabelle, miközben szemei dühösen megvillantak.

- Nem – rázta meg a fejét Castiel. – Az a feladatom, hogy a helyes irányba tereljelek, de nem avatkozhatok bele. A végső döntés a te kezedben lesz.

Ezután a bejelentés után Anabelle kissé sokkos állapotban ledőlt a kanapéra és egy jó fél óráig meg sem mozdult. Ha Castiel nem hallotta volna egyenletes légzésének hangját, azt hihette volna, meghalt. Bár már a gondolattól is megrémült. Védeni akarta ezt a nőt, akár az élete árán is.

A csend, mely közéjük telepedett, nem volt kínos. Egyikük sem érezte, hogy ki kellene töltenie valamivel. Csak hallgatták a kintről beszűrődő zajokat és gondolkoztak. Mindkettejüknek volt rendesen megoldandó problémája, amin elrágódhatott.

Castiel gondterhelten nézett maga elé, s közben elképzelte milyen büntetést fog kapni azért, mert felfedte magát Anabelle előtt. Nem szándékosan tette, de az mellékes volt. A lényeg, hogy megtörtént.

- Nem vagy éhes? – rántotta vissza a valóságba Anabelle kedves hangja. – Az angyalok esznek egyáltalán?

- Igen, szoktunk enni – mosolygott fel a nőre. – És megköszönném, ha megkínálnál valamivel.

Követte a konyhába, ahol kissé nehézkesen fért el a szárnya miatt, még úgy is, hogy összehúzta amennyire csak tudta. Leült az egyik székre és nézte, amint Anabelle ételt készít. Nem volt rá jobb kifejezés, mint vonzotta a tekintetét. Képtelen volt elszakítani tőle. Azt azért észrevette közben, hogy a nő is sokszor rátekint. És néhány alkalommal még ott is felejtette rajta a pillantását. Alaposan megnézte meztelen felsőtestét, amin csak úgy duzzadoztak az izmok és olyankor a szeme is megváltozott. Sokkal erősebb lett benne a csillogás, mint előtte. Castiel ebből arra következtetett, hogy talán tetszik a nőnek, főleg mert félelmet már egyáltalán nem látott rajta. Ez a tény pedig, teljesen felvillanyozta.

A következő napokat együtt töltötték várva, hogy eljöjjön, aminek el kellett jönnie. A negyedik napon rájuk is talált a végzet egy tizenkét éves kisfiú képében, akivel szülei mostohaként bántak, ezért a törvények szerint nevelőszülőkhöz küldték. Igen ám, csakhogy az édesapja nem hagyta annyiban a dolgot. Megkereste Anabelle-t, aki intézkedett a gyermek ügyében és megfenyegette. Castiel ott volt mellettük, persze láthatatlanul, és csak úgy forrt benne a méreg, mikor látta, hogy a férfi egy fegyvert vesz elő a zsebéből és a nőre szegezi. De nem volt beleszólása! Nem tehette meg, hogy egy kézlegyintéssel elintézze a férfit, pedig az ereje meg volt hozzá. Helyette csak csendben figyelte, ahogy az emberek megoldják a kialakult helyzetet.

Az irodaház biztonsági embere verekedésbe kezdett az őrjöngő apával, aminek az lett a következménye, hogy a fegyver, ami egy perce még a kezében volt, Anabelle lába elé került. A nő lehajolt érte és mikor felegyenesedett, biztos kézzel fogva a pisztolyt, a férfira szegezte.

Ne tedd meg! – suttogta magában Castiel. Gyomra egy merő görcsben volt, látva, hogy Anabelle mennyire közel jár a véghez, mely rosszabb a halálnál. Ha meghúzza a ravaszt, a Pokolba kerül és az idők végezetéig szenvedni fog. Castiel hallani sem akart erről a lehetőségről. Megismerte ezt a nőt és tudta mennyire nemes a lelke. Olyasvalaki volt, akit egyenes út vezet a Mennybe! Ám ahhoz az kellett, hogy önszántából letegye a fegyvert.

Az angyal reménykedve nézte, hogy Anabelle lazít görcsös ujjain, majd vesz néhány mély lélegzetet. Egy örökkévalóságig tartó pillanat után pedig leengedte a kezét és a pisztolyt a közelben álló asztalra tette. A biztonsági ember, már a földre nyomta a férfit és egy bilincs is előkerült, valamint valaki hívta a rendőrséget is.

Castiel majdnem örömujjongásban tört ki, hogy Anabelle végül jó döntést hozott. Néhány perccel később a nő kiment a mosdóba. Megkapaszkodott a kézmosó szélében és mély lélegzetet vett, majd belenézett a tükörbe. Pár másodpercig nézte magát, majd halkan, alig hallhatóan megszólalt.

- Castiel.

Az angyal, mellkasában bizsergető melegségre lett figyelmes, ahogy ez a rendkívüli nő őt szólította. A neve, amint elhagyta ajkait, teljesen elvarázsolta a férfit. Örömmel vált láthatóvá, majd mikor Anabelle egyenesen a nyakába vetette magát, kissé meglepetten, de szenvedélyesen zárta köré izmos karjait és csak szorította, míg a nő sírt. Még jóval azután sem húzódott el tőle, hogy Anabelle lecsendesedett. Csak simogatta a hátát, élvezve a közelségét és nem értette miért nem képes elengedni.

Anabelle felemelte a fejét, könnyes pilláin keresztül nézett a férfi arcára, majd lágyan az ajkához érintette a sajátját. Óvatos csók volt, nagyon lágy, szinte már szűziesnek mondható, ami igaz is volt, lévén Castiel még sosem csókolózott korábban. Ennek ellenére nem tiltakozott. Kedvesen cirógatta Anabelle puha ajkait, amibe a női test szinte beleremegett.

- Szeretlek – sóhajtotta Anabelle, mikor vége lett.

Castiel ködös tekintettel nézett rá, nem értette pontosan mit is mondott neki. Aztán mikor értelmezte a szó jelentését, elámult. Szerelem… Ismeretlen volt számára nem csak az érzés, de a lehetőség is, hogy ilyesmit érezhet. Az angyalok nem voltak szerelmesek, nem házasodtak meg és nem alapítottak családot. Ők csak szolgáltak. Örökké.

Castiel, miközben újraélte élete fordulópontját, kisétált a tisztásra és elkeseredettségében térdre rogyott. Mit tehetne most? Miután ő is bevallotta olthatatlan szerelmét Anabelle-nek, visszajött a Mennybe és beadott egy kérvényt, melyre még nem volt példa. Soha, egyetlen angyal sem kérte még, hogy ember lehessen. Ő volt az első, aki el kívánta hagyni az otthonát, a fajtáját. De nem tudott ellent mondani. A szíve erősebb volt nála, a kötelességtudatnál és minden másnál, ami eddig az életét képezte.

De minden hiába volt – gondolta. Elutasították. El kell hagynia a szerelmét, és soha többé nem láthatja életében. Hogyan vehetne végső búcsút tőle? Hogyan fogadhatná el, hogy sosem találkoznak újra, csak mikor a lány már meghalt?

Ha tehette volna, ő maga szabadul meg a szárnyaitól. Hozzá tartoztak, a részei voltak, ám abban a percben csak nyűgnek tekintette őket, tehernek, egyfajta akadálynak mely közé és a szeretett nő közé állt.

- Castiel – szólította meg Gabriel önmagához képest lágyan.

- Sajnálom! – hajtotta le a fejét, elrejtve szemeiben a könnyeket. – Kudarcot vallottam és szégyent hoztam az angyalokra.

- Nem barátom – mondta az arkangyal. – Épp ellenkezőleg. Felhívtad a figyelmünket, hogy nekünk is vannak érzéseink, még akkor is, ha legtöbbször elnyomjuk magunkban, és figyelmen kívül hagyjuk.

- Bár én is azt tettem volna – suttogta Cas, mert a lelkét tépő fájdalom túl nagy ár volt azért a néhány boldogságban töltött napért cserébe, amelyet a szerelmével tölthetett.

- Tényleg ezt kívánod? – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy új hang. Castiel még sosem találkozott vele, de pontosan tudta ki az. Számtalan alkalommal hallotta már a fejében megszólalni ezt a hangot, mely zengő volt, tiszteletet parancsoló, mégis kedves és alázatos. Isten volt az.

Azonban ahelyett, hogy Castiel felnézett volna, hogy szemügyre vegye az Atyát, még jobban lehorgasztotta fejét nagyrabecsülése jeleként. Mellette Gabriel is hasonlóan cselekedett, bár ő közelebbi kapcsolatban volt Istennel, mint az őrzőangyalok. Az arkangyalok sokszor tanácskoztak vele, néha még a véleményüket is kikérte a fontosabb dolgokban.

- Atyám – mondták egyszerre és hangjukból mély csodálat tükröződött.

- Mond csak Castiel, tényleg bánod már, hogy megismerkedtél az emberi nővel, akiért itt akartad hagyni a Mennyet?

Castiel latolgatta egy ideig a válaszát, majd még mindig lesütve a tekintetét, megrázta a fejét.

- Nem Atyám – mondta. – Hazugság lenne azt állítanom, hogy megbántam. Anabelle a legcsodálatosabb teremtmény, akivel valaha találkoztam és már az emlékéért is hálás vagyok.

- Szavaid igazak – szólalt meg Isten elégedetten. – Látom a szívedben azt a végtelen szerelmet, melyet iránta érzel, ezért felteszek neked egy kérdést és szeretném, ha jól átgondolnád a választ.

- Ahogy óhajtod, Atyám – bólintott Castiel továbbra is a lába melletti zöld füvet nézve.

- Biztos vagy benne, hogy el akarod hagyni a Mennyet azért, hogy halandóként élj tovább az emberi nővel az oldaladon?

Castiel nagyot nyelt a nyílt kérdés hallatán és bár azt mondta, alaposan megfontolja a választ, ezen nem kellett gondolkozni.

- Tisztelettel Atyám, de igen – mondta komolyan. – Leghőbb vágyam, hogy vele lehessek, hogy feleségül vegyem, és együtt öregedjünk meg.

- Eldobnád érte halhatatlan életedet?

- Igen – vágta rá határozottan.

- Rendben – felelte Isten, majd közelebb lépett az angyalokhoz. – Állj fel Castiel és emeld rám tekinteted – mondta, mire Castiel azonnal engedelmeskedett. Bármi történt is, tisztelte és megbecsülte az Atyját, akitől az életét kapta.

Szemei elkerekedtek, mikor meglátta. Hosszú, fehér köpenyszerű ruhát viselt, ősz haja hosszan leért a hátán, míg szakálla is már a mellkasát verdeste. De lényegében mindig is ilyennek képzelte el Őt.

Isten felemelte a jobb kezét és Castiel vállára tette.

- Fiatal vagy még – szólalt meg –, de a szíved erős és tiszta. Megérdemled a boldogságot. Bólints, ha felkészültél az új életedre.

Castiel zavarában gyorsan Gabrielhez fordult, aki alig karnyújtásnyira állt tőlük. Az arkangyal arca ragyogott, miközben kettősüket nézte, majd rámosolygott barátjára. Castiel viszonozta a gesztust, majd határozottan az Atyára nézett és bólintott.

- Találkozunk az utad végén, gyermekem – mondta még Isten, majd súlyos tenyere, ami Cas bal vállán nyugodott, melegedni kezdett, ahogy az energia átáramlott belé. Egy idő után már szinte égette Castielt, de ő némán tűrte a kínokat. Még akkor sem adott ki hangot, mikor forgószélszerű légörvény alakult ki közöttük és a hátába belehasított a fájdalom. Összeszorította fogait és várta a végét, ami csak nem akart eljönni. Helyette vakító fehérség támadt, olyan, amilyet még sosem látott vagy tapasztalt, aztán a következő pillanatban az emberi világban találta magát.

Fülsértő dudálást hallott a háta mögül, amit egy teherautó adott ki, mely egyenesen felé száguldott. Az utolsó pillanatban ugrott félre, mielőtt még elütötte volna. Zavartan körülnézett, mert nem értett semmit. Néhány pillanattal korábban még a Mennyben volt, Istennel beszélt, aztán most hirtelen itt termett. Furcsán gyengének érezte magát és a háta is sajgott még egy kicsit. Megmozgatta az izmait és meglepetten tapasztalta, hogy szárnyai nem mozognak vele együtt. Mert nem is voltak ott, hogy mozogjanak. Forgatta a fejét, hogy hátra tudjon nézni. Megdöbbent, mikor nem látta a fehér, csillogó tollakat, amik egész életében a részei voltak. Ám ugyanabban a pillanatban, hogy ennek tudatába került, valami másra is figyelmes lett: Anabelle háza előtt állt.

Gondolkozás nélkül rohant az ajtóhoz és legszívesebben feltépte volna azt, hogy berontson, de azzal halálra rémítette volna kedvesét. Ezért nyugalmat erőltetett magára és bekopogott. Na jó, inkább félig betörte az ajtót, de képtelen volt ennél jobban visszafogni magát.

Anabelle egy perccel később jelent meg. Amint meglátta Castielt a szája elé kapta a kezét, de Cas ennél türelmetlenebb volt. A karjába kapta és szenvedélyesen megcsókolta. Úgy érezte ezer év telt el azóta, hogy néhány órával korábban az ölelésében tarthatta és érezte a teste melegét.

- Mi történt? – kérdezte Anabelle, miközben bementek a házba. – Hol a szárnyad? És ezek a sebhelyek?

- Milyen sebhelyek? – döbbent meg Castiel.

Anabelle egy nagy álló tükör elé húzta, ami a hálószobájában volt és úgy állította, hogy Cas rálásson a hátára. Ahol a két szárnya volt, apró, rózsaszín forradás látszódott. Nem volt nagyon szembetűnő és csúnyának sem lehetett mondani, de kétségkívül ott voltak mind a két oldalon a háta felső részén.

- A szárnyaim voltak – suttogta Cas. Maga sem értette miért beszél olyan halkan, de aztán úgy érezte, ez egyfajta tisztelgés. Gyászolta a szárnyait.

- Ember lettél? – kérdezte Anabelle döbbenten.

- Igen – bólintott rá Castiel. – Ember lettem, hogy veled lehessek.

Anabelle válasz helyett ismét átölelte és hosszú-hosszú percekig nem is engedte el. Castiel simogatta a lágy szőke fürtöket és beszívta finom illatát. Úgy érezte végre otthonra lelt. Egy olyan helyre, amire mindig is vágyott.

- Meg kell tanítanod minden emberi dologra – szólalt meg nagy sokára, mire Anabelle rá emelte csillogó tekintetét. – Tudok néhány dolgot az emberi létről, de még sosem éltem itt – magyarázta. – Segítened kell majd.

- Bármire megtanítalak, én drága Angyalom – mondta Anabelle és ismét megcsókolta a férfit.

VÉGE

 Vélemények:

 Isabella Reed:

Kedves Zoe!

Nagyon szép történetet írtál. Sokan sokféleképp megfogalmazták már ezt a sztorit, de én még nem unom. Furcsa volt Istent is viszontlátni, de belefért. Örültem, hogy jól végződött.

Csak így tovább!

Szatti:

A név olvasásánál elmosolyodtam, mivel nézem az Odaát sorozatot, és kicsit bezavart a név használata, de próbáltam elvonatkoztatni a filmbeli karaktertől. A történet maga, kicsit Angyalok városa "koppintás" volt nekem, de a szót nem negatív értelemben értem. Csak, hogy nagyon hasonlított rá, a cselekményt illetően. Tetszett a történet, ahogyan fogalmazott, semmi kivetnivalót nem látok benne. A cselekmény egyszerűsége ellenére élvezetes volt és vártam, mi lesz a vége. Gratulálok neki!



 Helena Silence:


A történet jól indul, de a végére rendesen ellaposodik sajnos. Olyan, mint egy habos kis romantikus sztori, amiben merész lépésként Isten is megszólal, akit olyannak ír le a szerző, mint a Télapót. A főszereplők jellegtelenek, a lányról csak annyit tudunk meg, hogy nagyon szép, és segít a bajba jutott fiatalokon. Castiel pedig ha lehet, még színtelenebb. Egy szereplőnek még egy novellában is lehetnek rossz tulajdonságaik, szófordulataik, jellegzetes vonásaik. Ezek színesítik a történetet és a karaktereket is. A visszaemlékezős rész jól van megírva, de nagyon sablonos mondattal indít, ez kissé lerontja az élményt. A kép alapján sokkal durvább sebhelyeket is kaphatott volna Castiel, esetleg lehetett volna nehezebb is az emberré válása. Nem rossz az alapötlet, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle.


Anett:

Hát sajnos elég sablonosra sikerült a történet, nem igazán nyerte el a tetszésemet. Nem éreztem benne semmi egyediséget, semmi újat. Kb. az ötödik mondatnál már tudtam, hogy mi lesz az egész történet, és tényleg nem is csalódtam a megérzésemben a végén. Bár a kép eléggé egyértelmű, de nem értem, miért nem használtál valami egyedi ötletet az írásnál. Az általad kidolgozott karaktereket elég hiányosnak vagy természetellenesnek éreztem. Példának okáért: van egy angyal, akit mindenki egy természetfeletti, tökéletes lénynek képzel el, de te teljesen emberinek írtad le fizikailag és érzelmi szempontból is. Aztán, Istent szerintem feleslegesen keverted bele a dolgokba, és megszemélyesíteni igazán kár volt, ez elrontotta a róla alkotott képet.