Keiko írása

Keiko képe:

Ahogy ő látta:

Keiko

Illékony boldogság

- Mi a… – bámultam meredten a képernyőre. Valami itt nem stimmel, rohadtul nem stimmel.

- Mi az, széphölgy? Netán több néhány kiloval? –Egy fiatal fiú lépett mellém és rám vigyorgott.

- Fenét, két kilóval kevesebb – vágtam rá.

- Hát akkor nem értem, mi a baj? – kérdezte összezavarodva.

- Az, hogy tegnap még nyolcvankilenc voltam, ma nyolcvanhét és ez nem jó, hát nem érti? Tegnap kezdtem fogyókúrázni, nem fogyhattam máris két kilót! – Zavartan néztem szét a gyógyszertárban, mindenki engem bámult. Mi a fenét magyarázkodok én itt egy idegennek? Lepattantam a mérlegről és lesütött szemekkel kivágtattam az épületből. Meg sem álltam a parkig, ahol aztán lerogytam egy padra és igyekeztem minden zavaró gondolatot kiűzni a fejemből.

„Nos, akkor nézzük. Kövér vagyok és fogyni akarok, minél hamarabb minél több kilót leadni, de még a hülye is tudja, hogy egy nap alatt ez nem megy. Akkor meg mi a bús fene történik velem?” Idegesített ez a hirtelen fogyás. Vajon elkaptam valamiféle vírust? Összeszedtem magam, és a fiamért indultam. Mikor beléptem a csoport ajtaján Aeron a nyakamba ugrott. Én kicsi angyalkám. Hatalmas kék szemével rám mosolygott, miközben összekócoltam szőke tincseit. Karjait szorosan a nyakam köré fonta és egy hatalmas cuppanóst adott az arcomra.

- Hiányoztál – mondta édes, vékony hangján.

- Te is nekem, csillagom. – Megpusziltam és leültettem az egyik padra, hogy átöltöztessem. – Na, mesélj! Milyen volt a mai nap?

- Hát.. rajzoltunk kesztyűt, tudod úgy, hogy belenyomtam a kezem a festékbe és utána a papírra, az lett a kesztyű., Utána rajzoltunk szemet, majd hajat, és lett belőle Aeron! – Miközben beszélt a kezével el is mutogatta, csak annyi ideig hagyta abba, míg bele bújt a pólójába.

- Na, gyere! – mondtam mosolyogva, és elindultunk kézen fogva kifelé. – Menjünk haza!

- Haza, haza, haza… – dalolta, és én nevettem.

Otthon levetkőztettem. Azonnal nekiállt játszani, mintha olyan rég nem játszhatott volna. Én közben nekifogtam, hogy vacsorát készítsek. Vártam, hogy a férjem, Carl, hamarosan hazajöjjön. Szeretem, ha elégedett. Miután mindennel végeztem, a fürdőbe vettem az irányt. Levetettem a ruháim és megfordultam. Megszédültem a látványtól, mikor megpillantottam magam a tükörben. „Lehetetlen” - futott át az agyamon. A hasam leapadt, csak a terhesség utáni csík maradt meg rajta, melleim feszesek voltak, bőröm puha és sima. A zsírfeleslegesnek nyoma sem volt. Előkotortam a mérleget és ráálltam. Hatvan kilót mutatott a kijelző.

- Lehetetlen – suttogtam magam elé és beálltam a zuhany alá. Az agyam egyszerűen képtelen volt felfogni a történteket. Fogalmam sem volt, meddig állhattam a zuhany alatt anélkül, hogy megmozdultam volna, pedig nem szeretem pazarolni a vizet, de egyszer csak a férjem hangját hallottam meg.

- Maya! Hazajöttem. Hol vagy? – kérdezte. Hallottam, hogy felkapja Aeront az ölébe. A gyerek visítozott örömében, amit a kapott csoki csak fokozott.

- Maya? – szólított ismét.

- A fürdőben vagyok – mondtam, de olyan halkan, hogy nem lehettem biztos abban, hogy meg is hallja.

- Bejöhetek?

Bólintottam, de hamar rájöttem, hogy ő azt nem láthatja, így hangosabban adtam meg az engedélyt. Néztem az arcát, ahogy belépett. Döbbenet, vágy majd harag. Nem értettem, de nem volt erőm, hogy megkérdezzem mi baja.

- Mi történt veled? – kérdezte. – És mi a fenét kerestél te annak a férfinak a karjai között? – Csak néztem rá és próbáltam értelmezni a szavait. „Férfi, milyen férfi?” Talán láthatta a kérdést a szememben, mert folytatta.

- Az a férfi, akivel ma összebújva voltál a főtéren – még mindig nem értettem. Ma még a főtér közelében sem jártam. Összeráncoltam a homlokomat, majd egy törölközőért nyúltam. Magam köré csavartam és elléptem Carl mellett.

- Legalább megpróbálhatnál magyarázkodni! – kiáltott fel. – Először nem is hittem, hogy te vagy az, mert sovány volt, te meg, hát tudod… de egyáltalán, hogy fogytál le ilyen hamar? Mi a fene folyik itt, Maya? Magyarázatot követelek! – Nem szóltam hozzá, míg fel nem öltöztem, előkotortam egy régi ruhákkal tele dobozt majd onnan egy nadrágot és blúzt, a mostani ruháim leestek volna rólam. Csak miután teljes felszerelésben álltam, akkor szóltam hozzá.

- Nem tudom, mi történik velem, Carl. Ma délben még nyolcvanhét kiló voltam, most hatvan. A bőröm selymes és puha, a derekam karcsú. Carl... – megráztam a fejem és éreztem, ahogy az első könnycsepp kibuggyan. – Ma nem jártam a főtér közelében sem. Nem tudom, mi folyik itt, és ez megijeszt. – A zokogás kitört belőlem és képtelen voltam megállítani. Semmit nem értettem, túl sok volt a kérdés és egyetlen egyre sem volt válasz. Valami történik, valami furcsa, valami rossz, éreztem minden egyes porcikámban, de nem tudtam, mi az.

- Mi az, hogy már elvittem, mikor még csak most jöttem érte? – kérdeztem összezavarodva a dadától.

- De hát asszonyom, egy órája járt itt és elvitte, hogy nem emlékszik? –  A nő úgy bámult rám, mint akinek elment az esze. Megfordultam és elhagytam az épületet. Kint leültem egy padra, és próbáltam megfejteni a történteket. Elment volna az eszem? Mi a fene történik itt? Aztán hirtelen megmerevedtem. Tegnap Carl látott engem a főtéren, pedig én nem jártam ott, ma meg a fiamat viszi el valaki, aki pontosan olyan, mint én, mert másképp nem engedték volna el a gyereket. Volna egy hasonmásom? Előkaptam a mobilom és tárcsáztam Carlt.

- Miért hívsz kicsim, mikor pár méterre állsz tőlem? – Úgy éreztem menten össze esek.

- De hát én nem is vagyok ott – motyogtam a telefonba, vártam a válaszát, de a vonal megszakadt. Már tudtam, hogy az előbbi gondolataim igazak voltak. Van egy hasonmásom, de mi a fészkes fenét akar tőlem? Mit akar a családomtól? Rettegés fonta körbe a szívemet. Bántani fogja őket. Ebben oly biztos voltam, mint a nevemben. De miért? Mit ártottam én neki? Leintettem egy taxit és haza mentem. Az ajtót nyitva találtam. Tudtam, hogy bezártam, tehát valaki bent van. Berontottam a házba, de a térdeim menten összecsuklottak alattam, mikor megpillantottam a férjemet a nappali közepén. Vörös foltok mindenhol, Carl mellkasából dőlt a vér, odakúsztam hozzá, megérintetem a nyaki ütőerét, még volt pulzusa. Egyetlen hang sem hagyta el a számat, a könnyek csendesen záporoztak az arcomon   Carl megmozdult és megfogta a csuklómat. Ráemeltem könnyfátyolos tekintetem.

- Carl – suttogtam halkan, mert képtelen voltam bármi mást mondani.

- Aeront is… Aeront is bántotta. Téged akar… meg fog ölni. Vigyázz… - köhögő roham tört rá. Felemeltem a fejét és a térdemre fektettem, közben remegő kézzel próbáltam a telefonomat előkotorni a zsebemből.

- Hagyd… nekem már… vége.

- De mit akar? - préseltem ki a kérdést.

- Hogy ő legyen az egyetlen – suttogta. – Szeretlek – a hangja elhalt, ahogy a szíve is megállt dobogni. A hangom végre visszatért és felsikítottam.

- Carl! – szólítottam – Carl, ébredj az istenért! Könyörgöm. Nem veszíthetlek el! – kiabáltam miközben erőteljesen pumpáltam a szívét és lélegeztettem. - Carl! Ébredj! Carl! – Ráütöttem a mellkasára, de a szíve nem volt képes megmozdulni, minden csepp értékes élet elszállt belőle. Aeron…

- Aeron! – üvöltöttem fel. A fiam! A fiam veszélyben forog! Kirohantam a lakásból és a város felé vettem az irányt. Meghalt a férjem, a szerelmem, az életem. Hogy tehette! Miért? Mit ártott ő a világnak? Rohantam, magam sem tudtam, merre, de valami húzott a város felé. A könnyeimtől alig láttam, a fájdalom belém mélyesztette a karmait. Meg kell találnom a fiamat, azután majd elintézem azt a nőszemélyt. Aztán összeestem. Nem bírtam fölállni, nem tudtam lélegezni, csak üvöltöttem, mint egy veszett farkas.

- Miért vetted el tőlem?! – ordítottam. Öklömmel hatalmasakat csaptam a földre, míg minden dühömet ki nem adtam. „Össze kell szednem magam, meg kell találnom a gyermekemet! Őt nem bánthatja!”

- Maya? – kérdezte valaki fölöttem. Megpróbáltam fölállni, hogy a szemébe nézzek. A lábam remegett, alig bírta el a testem.

Egy harmincas éveiben járó férfi állt előttem, furcsa fegyverek lógtak a hátáról, szürke köpenye beborította a testét. Arca bal felén sebhely, folyamatos, torz mosolyt rajzolva az ajkára.

- Igen, én vagyok. – mondtam, miközben az arcomat töröltem meg.

- Én Paul McFire vagyok a világok közti átjárók egyik felügyelője. Azért jöttem, hogy letartóztassam Anita Renforts-ot, aki az ön hasonmása egy másik dimenzióban. - Hangja érces volt, mint akinek kapar a torka.

- Mi? Mi az a világok közti átjáró? Az a nő megölte a férjemet, elrabolta fiamat! Megölöm, és ezt még maga sem akadályozhatja meg! – kiáltottam.

- Nem ölheti meg! – mondta parancsolóan.

- Nekem ne parancsolgasson! Hát nem érti? Elvette tőlem az életemet, mit vár, mit tegyek? Hagyjam csak úgy elsétálni? Többet érdemel egy börtönnél! Szenvedni fog, de úgy, hogy még a napot is elátkozza, mikor az anyja a világra hozta! – Már nem voltam önmagam. A veszteség olyan erősen mellbevágott, hogy nem tudtam parancsolni érzéseimnek. Soha nem voltam bosszúszomjas, de most már semmi nem számított, csak a fiamat akartam visszakapni.

- Nem ölheti meg! – parancsolta ismét. – Nem, mert már csak maguk ketten maradtak, és felborulhat az egyensúly. Nem érezte, hogy mostanában valami megváltozott? Ez miatta van. Bármi történjék is, életben kell maradnia! Mindkettejüknek. A többiekkel simán végzett, de maga már pontosan ugyanannyira erős, mint ő. Maga meg tudja állítani, és emiatt akarja csapdába csalni. Hát nem érti, a fia valószínűleg már nem is él, csak magát akarja elcsalni.

- De hová? - kérdeztem. A kétségbeesés határán voltam. Csak a fiamat ne! Négyéves ártatlan kis gyermek, hogy képes valaki bántani őt? Odamegyek és segítek ennek a férfinak. Meg kell állítani a szörnyeteget, s ha majd börtönben lesz és nem árthat senkinek, én is utánuk megyek.

- Hol van? – kérdeztem egyre idegesebben.

- Mi van ott? – mutatott az idegen az erdő felé, miközben valami furcsa szerkezetet bámult.

- Semmi, csak erdő – válaszoltam.

- Valahol ott van – mondta határozottan.

Elindultunk az út felé, ahol egy autó várt minket. Bepattantam az anyósülésre, Paul pedig beindította a motort. A telefonom megcsörrent. „Kedvesem” villogott a képernyőn.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem dühösen, mert kétség sem fért hozzá, hogy ki van a vonal túl oldalán.

- Gyere a fiadért! – mondta egy hang, ami akár az enyém is lehetett volna. – Itt vagyunk az otthonodtól pár kilométerre, az erdő szívében egy tisztáson.

- Jól van a fiam? – kérdeztem fogcsikorgatva.

- Hát persze. – felelte hányavetin.

- Add a telefonhoz, hallani akarom a hangját.

- Nem lehet, alszik. Ssss... – pisszegett, majd hangosan felkacagott és kinyomta a telefont.

Hiába próbáltam újrahívni, a készülék hangpostafiókja jelentkezett. Dühösen vágtam a szélvédőnek a telefont, mire az darabokra hullott szét és az ablak is megrepedt. A fiam már nem él – nem hagyott a gondolat nyugodni.

- Megölöm, széttépem, atomjaira bontom… - üvöltöttem. – Ha bántani merte a fiamat…

Paul egyetlen hangot sem hallatott, megállt az erdő szélén és kiugrott az autóból. Én sem késlekedtem. Ismertem ezt a helyet, mint a tenyeremet. Futásnak eredtem.

- Maya! – lihegte Paul mellettem. – Ne hagyja, hogy feldühítse, ne hagyja, hogy elterelje a figyelmét, mert akkor vége. Csak akkor tudja legyőzni, ha tiszta marad a feje. Bármi lesz is a tisztáson, még ha a fia vérbefagyott testét látja is, maradjon higgadt! Csak maga az egyetlen reményünk.

Higgadt. Azt mondja, maradjak higgadt. Felmordultam, de nem válaszoltam. A fény kezdett kibontakozni előttünk, ahogyan cikk-cakkban kerültem a fákat. Már nagyon közel voltunk a tisztáshoz. Nem akartam, hogy meglássa a férfit, ezért intettem neki, hogy maradjon. Hátra pillantottam. Paul egy fának dőlve kapkodta a levegőt. Meglepődtem, hogy én viszont még ki sem fáradtam. Csendben lopóztam egyik fától a másikig, egy másodperc múlva megláttam őt.

Anita háttal állt nekem az egyik fa alatt. Nem messze tőlem pedig pillantottam a fiamat. A megkönnyebbülésem csak rövid ideig tartott. Addig, amíg felfedeztem a vörös fűszálakat a közelében. Már nem élt. A fájdalom százszorosára nőtt bennem, felvillantak előttem a képek az arcáról, angyali mosolyáról, apró kis kezéről. Alig bírtam magam megtartani. Fuldoklottam, azt hittem, hogy ilyen fájdalom nincs, nem létezik. Ezt nem lehet kibírni. Forró sós könnycseppek csorogtak az arcomon, nem kaptam levegőt. ”Angyalkám! Kincsem! Életem” – szólongattam gondolatban. – „Kicsi bogárkám ébredj! Nem halhatsz meg, még előtted az élet, mi lesz velem nélküled? Megsemmisülők, elporladok. Kicsikém, kérlek! Könyörgöm!” Hogy volt szíve bántani? Ki az a kegyetlen szörnyeteg, aki képes egy ilyen kis angyalt bántani?

Kiléptem a tisztásra. Könnyeim már elapadtak, de a gyászom súlyos fátyolként takart be.

- Most már megölhetsz – mondtam, mire a lány megfordult. Pontosan olyan volt, mint én. A szeme szürke, a szája keskeny, vékony, arca ovális, szőke haja a derekáig ért. Ajka gúnyos mosolyra húzódott.

- Meg is foglak ölni, mert én vagyok az egyetlen, az erős, a legyőzhetetlen!

Gúnyosan kacagva felém lendült és megragadta a nyakamat. Erősen szorította és a szemembe nézett. Nem próbáltam meg lefejteni a kezét, mint ahogy várta. Öklömet előre lendítettem és az orrába löktem. Reccsenés hallatszott, a nyakam kiszabadult az acél keménységű marokból. Keserű örömmel láttam, hogy a vér ömleni kezdett az orrából. Meglepetés látszott az arcán, de nem vártam meg, míg teljesen felocsúdik. A lábammal a gyomrába rúgtam. Minden erőmet belevittem a rúgásba. Azt akartam, hogy a talpam átmenjen a mellkasán. Métereket repült, majd neki csapódott az egyik fának. Hihetetlen volt, de meg sem kottyant neki a rúgás. Gyorsan felugrott és rohanni kezdett felém, olyan sebességgel, hogy alig tudtam követni a mozgását, és eltalált. Az ajkam felrepedt, éreztem, hogy feldagad a szemem. Felordítottam a fájdalomtól. Elestem, ő kihasználta az alkalmat és felrúgott a levegőbe. Mikor hangos nyögés kíséretében földet értem, már ott volt. Kinyitottam a szemem, arcom el volt zsibbadva, testem minden pontja sajgott.

- Állj! - hallottam meg Paul hangját közvetlenül mellettem, majd egy pillanattal később olyan erős fájdalom járt át, amilyet még soha nem éreztem. Hallottam a hangomat, ahogy sikítok. Mintha széthullott volna a testem. Pár másodperc múlva, a hátam nagyot reccsent a földön. Nem is tudtam, hogy a levegőben vagyok.

- Melyik az? – hallottam egy hangot valahonnan távolról.

- Ő az – mondta a saját hangom. Ekkor megragadtak és leültettek. Még mindig nem láttam semmit csak összemosódott foltokat.

- Most megbűnhődsz minden egyes gyilkosságért – mondta egy ismeretlen hang. Fém hidegét éreztem a csuklóimnál, de olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam beazonosítani, mi az. Lejjebb csúsztam a széken.

- Állj, nem ő Anita, a másik az – hallottam egy ismerős hangot.

- Honnan tudod, Paul? – kérdezte valaki kételkedve.

- Nézd meg a hasát – valami a bőrömhöz ért, a fejem előre csuklott, már az eszméletvesztés határán voltam. – Mayának gyereke volt. – Mondta ismét Paul. Gyerekem volt. Igen. És férjem. Mindent elveszítettem. Nedvességet éreztem az arcomon, de képtelen lettem volna letörölni. Úgy sírtam, mint egy gyermek. Zokogtam. Az életemet gyászoltam. Úgy fájt. Mintha kitéptek volna belőlem egy hatalmas darabot. Aeron, Carl! – kiáltotta az elmém és visszhangot vert a szívemben. A fájdalom elemésztett, betakart, elárasztott, mint egy súlyos víztömeg, és többet nem láttam, nem hallottam.

Pittyegésre ébredtem. Elmémet azonnal elözönlötték a képek. A férjem a saját vérének tócsájában, a fiam az erdőben. Élettelenül. A szívemet valami összenyomta a mellkasomban, és pár pillanatig nem tudtam levegőt venni.

- Maya – szólított meg valaki. Hatalmas erőfeszítéseket kellett tennem, hogy kinyissam a szemem. – Visszaadhatjuk az életét. Ha szeretné, elküldjük egy olyan világba, ahol mindent elölről kezdhet. Akarja ezt? – Egy ismerős, sebhelyes arcú férfi aggódó tekintettel hajolt felém.

Szavai nyomán felcsillant a remény nehéz szívemben. Visszakaphatom a férjemet, visszakaphatom a gyermekemet?

- Igen, akarom – mondtam halkan, de határozottan. - De előbb tudni akarok mindent, ami velem történt. Tudni akarom, ki volt Anita, mi ez a világok közti átjáró. Mindent tudni akarok.

- Rendben, Maya. Joga van tudni. – Paul felsegített, majd a karomnál fogva kivezetett a szobából egy étkezőbe, leültetett az asztal mellé, és otthagyott. Hamrosan egy megrakott tálcával tért vissza.

- Amíg eszik, én mesélek.

Rám nézett, várva a válaszomat. Bólintottam, majd elvettem az egyik szendvicset és bele haraptam. Mintha ez lett volna a jel, Paul belefogott a mondandójában.

- Maya, nem csak ez a dimenzió létezik, léteznek más világok is. Minden dimenzióban ugyanazok az emberek élnek, mind ugyanaddig él, de más-más életük van. Vegyük például magát. Maga egyszerű háziasszony volt, a hasonmásai között viszont volt elnök, orvos, író, zenész és a többi. Más az életük, mert a körülményeik alakítják azt. Ha valamelyik hasonmás a rá kiszabott idő előtt eltűnik, feloszlik az energiája a többi között . Anita egy véletlen folytán került ennek a tudásnak a birtokába. Nekünk dolgozott, és egy másik dimenzióban önvédelemből meg kellett ölnie a hasonmását. Azonnal megérezte a változást, és attól a pillanattól kezdve számára nem volt megállás. – Nagyot sóhajtott, mint aki sajnálja a lányt. - Mindig egy lépéssel előttünk járt, és mindig sikerült meglépnie. Maga volt az utolsó a hasonmások közül, és már csak ketten maradtak. Nem tudjuk, mi történne, ha az egyikőjük meghalna, de az egyensúlyt fent kell tartanunk. Anita most egy olyan dimenzióban van, ahonnan nincs visszatérés. Oda csak menni lehet, onnan nem nyílik átjáró egyetlen világba sem.

A falat, amit a számba kaptam, még mindig ott volt rágatlanul. Lassan mozgatni kezdtem az állkapcsom, és próbáltam felfogni az elhangzottakat. Így már sok mindennek volt értelme. A hirtelen fogyásom, az hogy képes voltam úgy rohanni, hogy nem fáradtam ki. Az erő, amivel Anitát elrúgtam, mind amiatt volt, mert az alteregóim elpusztultak. Ahogyan a szeretteim is. A könnyeim ismét gyülekezni kezdtek.

- Maya – szólt ismét a férfi, és gyengéden megsimította a kezem. – Visszakaphatja az életét. Elvehetjük az emlékeit, úgy könnyebb lesz.

Megráztam a fejem. Nem akarom elveszíteni egyetlen emlékemet sem.

- Küldjön oda! Szeretném elkezdeni.

Bólintott és ismét megfogta a kezem. Egy kör alakú terembe vezetett, középen egy szék volt, a falak mellett pedig furcsa formájú számítógépek voltak. Emberek nyüzsögtek a gépek mellett, a hangjuk folyamatos vízcsobogásnak tűnt. Paul leültetett a székre majd az egyik számítógéphez ült. Számokat pötyögött be, majd elindult valamiféle visszaszámlálás.

- Isten önnel Maya! – mondta, majd belém hasított az a szokatlan fájdalom.

Nagyot nyögtem és az oldalamra fordultam. Megpróbáltam felállni, hogy megnézzem, hol vagyok. A fejemet körbefordítottam, majd rájöttem, hogy a szüleim kertjében vagyok. Ugyanazok a fák álltak a kerítés mellett, mint kiskoromban. A szerszámtároló ajtaja megint nyitva maradt, szabadon csapkodta a szél.

- Maya – hallottam meg anyám hangját.

- Jövök! – kiáltottam vissza. Végigpörgettem az emlékeimet, majd az újakat is. Tizenhét éves vagyok. Augusztus van és fél év múlva fogok megismerkedni Carlal. Csak el ne rontsak valamit! Boldogan lépkedve tettem meg az utat a házig. Aeron mégis rettenetesen hiányzott.

6 évvel később.

A tisztáson álltam és bámultam a naplementét. Agyamban az emlékek sorra merészkedtek elő. Pontosan itt, hat évvel ezelőtt a fiam holtan hevert, és én elvesztem akkor a kibírhatatlan fájdalomban. De Aeron jól van, és Carl is itt van velem. Visszakaptam az elvesztett életemet. Azóta minden egyes nap elmondtam nekik, mennyire szeretem őket, mert tudom, milyen kiszámíthatatlan a sors. Mozgás vonta magára a figyelmem és csak akkor vettem észre, hogy a füvet bámultam az egyik fa alatt. Az égre emeltem a tekintetem. A nap pazar pompával szállt alá, narancs és bordó fényt hagyva maga után. Egy szív alakú léggömb takarta el előlem a látványt. Hatalmas volt, talán még a súlyomat is elbírta volna. Gyönyörűen lebegett az erdő fölött a gyenge szélben. A fák közül Carl lépett elő, karjai közt Aeron. Melegen rám mosolygott, a fiam pedig már felém nyújtogatta a karjait. Boldogság járta át a lelkemet, ahogy rájuk pillantottam. Mellém értek, átvettem Aeront, Carl az ég felé intett.

- Tetszik? Aerontól van – mondta mosolyogva és átölelte a derekam.

- Köszönöm – suttogtam. Megpusziltam a fiam arcát, majd a férjemnek is adtam egyet. Visszafordítottam a tekintetem a léggömbre. Lassan szállt az ég felé. Mintha illékony boldogságunkat jelképezte volna

Voltak különbségek, változások. Aeronnak picit sötétebb a haja és egy anyajegy van az arca bal felén. A szeme sem olyan tiszta kék, hanem enyhén zöldes árnyalatú. Carl alcsonyabb, mint az emlékeimben, határozottabb és zöld szeme van. Nem csak rajtuk van különbség, rajtam is. Szülés után nem híztam el, a vágyaim közt is vannak különbségek. Írni kezdtem, leírtam az életem történetét, bele írva az emlékeim, amelyek ebben a dimenzióban nem történhettek meg. És boldogabb vagyok, mint valaha. Vigyázok a szeretteimre, mert most már tudom, milyen lenne, ha valaha is elveszíteném őket.

 Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Keiko!

Hát nem egy egyszerű történet. Jól megkavartad a dolgokat. Ügyesen kitaláltad a részleteket, s bár kicsit átlagosabb történetre számítottam a kép alapján, örültem, hogy boldog vége lett.
Gratulálok!




Anett:

Nagyon szépen fogalmazol, a mondataid rövidek, lényegre törőek, a leírások sem untatóak. A történet alapjáraton remek, de vannak benne itt-ott zavaró részek.
Ez a dimenzióugrálós dolog nem igazán illik a történetbe, értem én, hogy ez az alapja az egész alteregó dolognak, de ha ragaszkodsz hozzá, akkor egy kicsit jobban kidolgozhattad volna. Amikor megjelent ez a felügyelőféleség, elég természetellenesnek éreztem a nő reakcióját a dolgokra. Egy idegen megöli a szeretteidet, és elhiszed egy ismeretlen férfinak, hogy az egy másik dimenzióból átjött hasonmásod? Pár perccel a férje halála után a nő semmi másra sem tud gondolni, csak a bosszúra, márpedig egy ilyen embernek időre van szüksége, hogy felfogja a veszteség fájdalmát, az általad kidolgozott karakterhez nem illik a bosszúálló szerepe. Az idő-visszaforgást is erőltetnetek érzetem, szerintem máshogy kellett volna meg nem történtté tenned a dolgokat. Például egy álom-motívummal (17 évesen egy álom vagy egy látomás formájában meglátod, mi vár rád a jövőben). A történet mondanivalója, hogy becsüljük meg a szeretteinket, mert hamar elveszíthetjük őket, nagyon tetszett, jól beleszőtted a novellába.


Helena Silence:

Fantasztikusan jó. A szerző biztonsággal kezeli a szavakat, nincsenek szembeötlő hibái, folyamatos feszültségben tartja az olvasót. Írástechnikailag egyetlen hibát vettem észre, túl sokszor használja a "nem" szót, ami gyengíti a szöveget. Próbáld meg a nem-et csupán a tagadó mondatokban használni!
A történetvezetés tehát kitűnően sikerült, látszik a gyakorlottság benne.
A történet maga azonban koppintás, ezt nagyon sajnáltam. Teljes egészében az Egyetlen c. film alaptörténete, csak női főszereplővel. Úgy érzem, a szerző van annyira jó, hogy saját kútfőből építkezzen, ezért a jövőben inkább hagyja el az utánzást. Ezt félretéve, azt hiszem, ígéretes tehetség!


Szatti: 

A kép láttán valamilyen romantikus, tragikus történetre számítottam volna, de alaposan meglepett a sztori. Izgalmas volt és kíváncsi voltam a végére, hogy mi is fog következni, történni a következő oldalon. Kicsit leengedett a végére a történet, de nem volt rossz, csak lehet, jobb lett volna, ha kevesebb oldalban oldja meg a történetet és a végére kicsit jobban összpontosít, de amúgy nagyszerű volt, az alapötletért pedig gratulálok neki. Páratlan volt!