Nincs írása

Nincs képe:

Ahogy ő látta:

Nincs

Télbe zárva

Az első, amit érzett, az a csontig hatoló hideg volt. Nem szokott ehhez. Ő, aki a tűzből jött, most igencsak fázott. Kinyitotta a szemét, de azonnal visszazárta. Az éles fény teljesen elvakította. Megpróbált feltápászkodni, de enyhén dühösen vette tudomásul, hogy nem bír mozdulni. Újra próbálkozott. A siker most sem jött, csak a dühe erősödött.

Halk nevetést hallott valahonnan fentről. Hol a pokolban vagyok? Szerette volna kérdezni, de mindegy lett volna hol is, van egy biztos. Sajnos nincs ott.

Újra megpróbálta kinyitni a szemét, de csak résnyire nyitotta, nehogy megint fájjon. Egyetlen dolgot látott. Vakító fehér fényt.

Egyre nagyobbra nyitotta a szemét, de a látvány semmit sem változott. Életében először kezdett félelmet érezni. Bizonytalan volt.

- Mi az? Csak nem fázol? – kérdezte valaki nevetve

Ilyen nincs. Ez hogy kerül ide?!

- Oh megvan, a fény zavar. – nevetett tovább, de közelebb jött, s az alakja jótékony árnyékot nyújtott.

- Miért vagyok itt?! – hangom reszelős volt, rekedt fátyolos; mintha már évek óta nem beszéltem volna

- Hogy megjavulj – súgta a fülembe

- Elment az eszed! – nevettem, még mindig kaparó hangon – Én, mint jó?

- Hát, ha nem próbálkozol, igen hamar meghalsz.

- Te is tudod, hogy inkább a halál – sziszegtem

- Ugyan már, ha nem lenne benned egy cseppnyi jóság, nem lehetnél itt.

- És ez jó pont a szemedben? Mert ha engem kérdezel, ez csak növeli a ’miért ne legyek jó’ listát!

- Ugyan már, kaptál egy esélyt, ne szalaszd el – próbált rábeszélni

- Őszintén szólva örülnék, ha az az esély szélvészként száguldana el mellettem!

- Nem voltál mindig ilyen! Bukott vagy, de kaphatsz esélyt a felemelkedéshez!

- Az egy élettel ezelőtt volt. Egy olyan élet volt, aminek minden percét gyűlöltem.

- Nem gyűlölted!

- Tudod is te, mit érzek?!

- Tudom!

- Hagyj, békén vagy ölj meg. Nem fogok itt maradni.

- Azt nem te döntöd el!

- Hát?

- Valaki más. Valaki, aki rajtad tartja a szemét. Addig is szokd a klímát, mert itt fogsz időzni egy darabig. – Elsétált a fejem elől, és mellém térdelt.

- Mit művelsz?!

Nem válaszolt, Elővett egy vakító gömböt és a mellkasomra tette, az az izé egyből égetni kezdett. Ordítani akartam, de elvette a hangom. Éreztem, ahogy a lángok belém marnak, és ez korántsem volt kellemes érzés. A tűz végigszáguldott rajtam, eljutva minden zsigeremhez, ha rendes tűzzel gyújt meg az nem fájt volna, sőt még élveztem is volna, de ez más volt, és ezzel rá is döbbentem, hogy mi, és mit akar vele, velem.

Változni kezdtem. Egyetlen porcikám se akarta a változást, de nem tehettem ellene semmit. Lassan kezdtem elveszteni az érzékeimet, nem láttam, nem volt hangom, nem hallottam. Csak a fájdalomérzet nem szűnt meg, a tisztító borzalmát én se kerülhettem el, nem érdemeltem.

Lassan homály kúszott az elmémre, s hosszú ideje először hálás voltam.

A fájdalom csökkent, vagy csak az érzékeim kezdték felmondani a szolgálatot? Mindegy volt. A tűz helyét lassan átvette a hideg és a zsibbadtság.

A sötétség puha takaróként borult rám, elfedve mindentől. Az utolsó, amit éreztem az ugyanaz a hátborzongató illat volt, amit a régi életemmel együtt száműzni akartam a fejemből.

Rózsaszag volt.

*****

- Rodion - anyám hangja csengettyűként szólt a fülembe. Csengettyűhangja kissé elütött az örökös téltől, nekem mindig a tavasz ígéretét hordozta. Nem mintha eljönne az ide. Ha próbálkozott is vele útközben megfagyott.

Nem szerettem itt élni, pontosabban nem akartam.

Itt mindig hideg van, és a hét öt napján szinte biztos, hogy esik a hó, vagy valami más hideg, és nedves csapadék az égből. A másik kettőben ne is reménykedj. 

Nosztalgiával, néha már őrült vágyakozással gondoltam a régi hazámra, mert ha minden mást igen, az emlékeimet nem vette el.

Befele indultam. Utáltam az udvart, de a bezártságot még jobban gyűlöltem.

Az udvarban csak egy dologgal volt bajom, a rózsatővel. Ez utolsó cseppként lebegett a szemem előtt ebben az őrült büntetésben.

Átlagos napnak indult. Kinn sétáltunk, a fiukkal. Folyton előre szaladgáltak. Köveket, ágakat szedegettek.

Én lassan sétálgattam, és napsütötte hazámról álmodoztam, ebben a befagyott világban.

Sean kiáltása riasztott fel a mélázásomból.

Fiam kiáltására anyatigrisként rohantam a fagyos utakon. Elállt a szemem, amikor megláttam.

A havas táj fehérjétől teljesen elütöttek a borvörös szirmok, s a sötét levelek. A rózsák illatát messzire sodorta a szél. Olyan volt, mint egy álom. Tátott szájjal, ámulva léptem közelebb.

Ami még jobban meglepett, az a rózsák közt alvó gyermek volt. Gesztenyebarna haja s napbarnított bőre volt.

Volt benne valami ártatlan, valami tiszta. Letérdeltem mellé, s megsimítottam az arcát. Simogató kezeimre megrebbent a szeme. Óvatosan a karomba vettem, és visszafele indultam. Fiaim szorosan mellettem. Ámulva figyelték az ismeretlen gyermeket.

Miután otthon puha ágyban tudtam őt, első kérésem a kertészünknek szólt. Örömmel hozta kertünkbe a csodarózsát.

Hát igen anyám vagy ezerszer elmesélte. A kölyök persze hogy én vagyok, a rózsa? Arról ne is beszéljünk.

Egy nap elég volt, hogy meggyűlöljem. Ekkor fordultam apám hagyatéka után. Megszállni még nem tudtam senkit, de pár korty vér is elég volt, hogy értem jöjjenek.

Ezután? Néhány évtizedig toppon voltam, de túl sokan utáltak. Hát igen az aljanép csak utálni tudja azt, aki bármikor lenyalathatná velük a csizmáját. Persze ezt sosem tettem meg, de egyszer, két napig utána nem bírtam felhúzni. A trollnyálnál nincs sok undorítóbb dolog.

Beléptem a kastélyba. Itt sem volt melegebb. Csak huzatot kaptam a hideg mellé. Egyedül a konyhában, meg a lakószobákban, és a szalonokban van meleg.

Az első pillantásom két komor idegenre esett. Felismertem őket. Üldözött pár ilyen régen. 

Mégis mit keresnek ezek itt? Az egyik alaposan végigmustrált, és eskü láttam, hogy nem csak megszokásból szívta be az orrán a levegőt.

Időben szívtam vissza a feltörő lenéző mosolyomat, most nem lenne esélyem. Ember voltam.

Szánalmasan gyenge.

Körbenéztem az okot keresve, ami idehozhatta őket. Nem kellett sokáig nézelődnöm. A pillantásom egy keskeny ládára esett. Na ebbe mi lehet? Kérdeztem magamról, de a két alak nézése egyértelműen mutatta, ha felteszem a kérdést, ezer hogy nem kapok rá választ.

Csak néztem azt a kis ládát, és próbáltam megfejteni mi lehet benne.

Az ékkőberakást látva értékes volt már maga a tartó, hát ami benne van… Egy ötágú kulcs nyitotta. Ritkaság, és a tartalmát egyértelműen nem tolvajnak szánták. Ahogy néztem a tetején egy ékkő halványan világítani kezdett, lehunytam a szemem, de amikor kinyitottam akkor is ott volt. Varázstárgy lenne? És ha az miért pont itt?

- Oh Rodion, Sean keresett, odakint van. – Anyám egyértelműen el akart küldeni

- Megyek már – mondtam. Az ajtóból még visszanéztem. Lehetetlen. Tudom mi van a ládában! Az őrült vágy a régi életem után ismét rámtört. Abban a dobozban ugyanis a szabadságom van!

*****

Egyszer volt, hol nem volt… a könyvtárban vagyok, és mesét olvasok. Sean persze nem hívott, vagy ha igen a hideg kifagyasztotta a fejéből.

Eltartott egy darabig, míg megtaláltam, az egyik polc legtetején, úgy 7 méter magasban, egy poros dobozban.

Egy régi mesekötet volt. A címe már lekopott róla. Nem is tudja az ember, hogy ezekbe a könyvekben néha több az igazság, mint a történelmi feljegyzések lapjain.

A könyv poros volt, és iszonyú dohos. A lapjait óvatosan forgattam, nehogy szétrongyolódjanak. A sárga gyűrött lapokat elnézve csodáltam, hogy préseltpók nincs benne.

Áh meg is van. Az éjféli rózsa.

Állítólag a nap kertjében nevelkedett egy vérvörös virág, csak sosem akart kinyílni. Egyszer aztán a Hajnal megérintette az egyik bimbót. Erre voilá a bimbó nyílni kezdett, ezt azonban az Alkony sem hagyhatta szó nélkül és hozzáért a másikhoz. A két virág nem is különbözhetett volna jobban. Bár alakra hasonlók voltak, az egyik éjfekete, a másik fénylő fehér lett. Mindkettő különleges volt. A sötét a sötét lelkűek, a fehér a tisztaszívűek kérését teljesítette. Egy kérés egy szirom.

A lényeg nagyjából annyi, hogy a megszerzője kívánhat tőle bármit, feltéve ha a lelke passzol a rózsához, és mivel a ládára az alkony jele volt vésve az éjféli rózsa van benne. Na mármost, az erőmet elvették, de a lelkemet nem. Ergo várj rám peremvidék, indulok haza.

*****

Nem volt nehéz kitalálni merre őrizhetik, az már nagyobb fejtörő volt, hogy miért épp ők? Egyszerűen nem bírtam kiverni a kérdést a fejemből. Mert őszintén semmi olyat nem vettem még észre rajtuk, ami indokolta volna, hogy náluk tartsanak egy ilyen kincset.

Seamussal futottam össze kifele a könyvtárból.

- Te olvasol? – gúnyolódott.

- Veled ellentétbe kedves öcsém.

- Minek olvasni? Van annál értelmesebb elfoglaltságom is. – mondta, és sokatmondóan megcsördítette a kardját.

- Akkor miért nem játszol odakinn, valamelyik harcossal? – mosolyodtam el.

- Azokkal?! Kedves testvérem, ha valami bajod van velem, mond meg, de ne kínozz halálra velük. Mellettük meghalnék – szimpadiaskodott.

- Miért is?

- Mert halálra unnám magam – vágta rá

- Hmm azt hittem itt az egyetlen halálmód a megfagyás – évődtem

- Hát igen csoda, hogy még élsz - nevetett fel. Köztudott, hogy utálom a telet. Teljesen elütök az itteniektől. Barnább a bőröm, még a gyér napsütés ellenére is, a hajam sötét, a szemem barna, míg az öcsémnek, és szinte mindenki másnak szőke haja, szürke, néhánynak pedig kék szeme van.

- Csak a ti forró szeretetetek tart életben – vigyorogtam.

- Mi is lenne veled nélkülem – pátyolgatott mosolyogva.

- Naa ennyire azért nem kell. – léptem néhány lépést hátrébb, kiváltva ezzel a nevetését. – Miért nem játszol Napfénnyel?

- Mert az egyedül téged nem esz meg!

- A cicák nem szoktak senkit se ok nélkül bántani.

- A macskák nem, de a hópárduccal más a helyzet.

- Engem sosem bántott – vontam meg a vállam.

- Tudom.

Az öcsém olyan ember, akiről lerí, mit gondol. Az arca elsötétült, hirtelen komorrá vált. Láttam, hogy küszködik valamivel.

- Na mi az? – nógattam.

- Semmi

- Csak?

- Erről nem beszélhetek.

- Mégis miért nem?

- Mit vadásztál az előbb? – bökött a könyvtár felé.

- Áh semmit. Csak az emlékezetemet frissítettem fel. – Kezdett rossz érzésem lenni. Ez nem egyszerű témaváltás volt, ahhoz túl támadóan hatott.

- Aha az emlékezetedet – furán hangsúlyozva mondta – Azt hittem az korlátlan.

- Korántsem. Mit akarsz? – kérdeztem halkan

- Neked nem lenne szabad létezned. Nem itt lenne a helyed. – a hangjában mély gyűlölet bujkált.

- Mióta tudod? – kérdeztem összeszorított foggal.

- Régebb óta, mint hinnéd, elvégre feltűnő, ha egy fiút találnak a hóba, valami vékony tunikában, anélkül hogy az megfagyna, sőt rózsák nőnek mellette. Persze, hogy figyeltünk rád

Másrészt álmodban beszélsz. Kiráz a hideg attól a nyelvtől!

Nem értem miért vagy itt, sem azt hogy miért vettél fel emberi alakot, de nem engedlek a közelébe.

- Nem kérek sokat. Egyetlen szirom és itt se vagyok.

- Na persze, hogy visszahozzam a peremvidék egyik leghatalmasabb démonmesterét?! – A szó megborzongatott. Rég nem hívtak így.

El akartam kerülni a harcot. Még nem volt itt az ideje, bár így szólhat a többieknek.

Hátat fordítottam neki. Nem kellett volna. Csak a surrogó hangot hallottam, ahogy kihúzta a kardot a tokból a másik pillanatban a hideg penge már a nyakamon volt.

- Nem. Engedlek.

- Ne kényszeríts – sziszegtem – Vissza fogok térni, ha az utamba állsz, meghalsz, mint előtted jó pár démonvadász!

- Ellenem nincs esélyed. Ember vagy. Egy szánalmasan gyenge halandó. Most nincs meg a hatalmad! – mondta diadalmas vigyorral a száján.

- Ezt nem kellett volna – sziszegtem, és felé lendültem. Két fegyverem volt ellene, a gyorsaságom, és a tapasztalatom.

Elkaptam a karját, megcsavartam s a fegyver hangos csörrenéssel esett a földre, meglöktem, mire a falnak esett. Felkaptam a kardot. Nem szoktam hezitálni, most se tettem.

A penge keresztüldöfte a testét, enyhe szögben emelkedve a kard hegye előbukkant a lapockái között. Felnyögött, mindkét kezével megragadta a csuklómat, egy pillanatra fogvatartott az arca, de aztán kérhetetlen eltökéltséggel elcsavartam a pengét a testében.

Nyöszörgött és meg-megrándult, de ujjai lassan lecsúsztak a kezemről, a lábából is elszállt az erő. Halk sóhajjal csúszott le a pengéről, és a hátára zuhant.

A halála után döbbenten álltam meg. Nem akartam, vagy nem így. Csak néztem a fiút, aki az öcsém volt, még ha nem is vér szerint. Annyi minden kötött hozzá, eszembe jutottak a régi emlékek, Hátat fordítottam, és elindultam. Szinte rohantam el tőle, és a tettemtől. A bűntudat mellett egy másik érzés tört felszínre. Az értetlenség.

Árny volt. A peremvidék egy olyan hely, amit a grófok vezetnek, felügyelve a rendet. Démonok, és vámpírok uralták a helyet. A hierarchia legalján az árnyak álltak. Elnyomva, megalázva éltek. Nem rendelkeztek hatalommal, így teljesen ki voltak szolgáltatva. De sokan voltak, ez vezetett a lázadásukhoz. Volt egy csoport, akik szabaddá váltak. Nem menekültek el a peremvidékről, ahhoz túlságosan fűtötte őket a gyűlölet. Szektát alapítottak, gyilkosokká váltak. Vadászok voltak, egyetlen céljuk a bosszú, az elnyomóikkal szemben.

Én meg idecsöppentem egy vadászklánba, de ezek mások voltak.

Bírják a hideget, látszanak a fényben, rendes testük van, emberiek. Hogy kerültek ezek ide? Mi ez a hely?

Ahogy tépelődtem, majdnem beleszaladtam a falba. Elfelejtettem befordulni a folyosón, így zsákutcába jutottam. Már megfordultam volna, amikor szétnéztem. Erre még nem jártam. A falak egyszerűek voltak, sehol egy festmény vagy ilyesmi, az egyetlen dísz a szembe lévő falon volt. Ahogy néztem a halvány motívumot derengeni kezdett valami. Lehetetlen.

Felemeltem a kezem, a csuklóm belső felén, még ott volt a jel. Ezt meghagyta nekem. Anyám jele, pontosabban a népéé. Néztem a mintát a kezemen, és a falon. Megegyeztek.

Aznap végleg meggyűlöltem a rózsákat. Vörös szirmuk az életet hirdették. Még azután is.

Anyám imádta őket, én is. De már rég volt. Az a végtelen nap!

Ha le akarsz szakítani egy rózsát, megteszed, bárhogy ellenkezik is, bárhogy szúr is a vékony tüskéivel. Letéped, hogy magaddal vidd szépségét; s elhervad, hogy ne élvezhesd a fájdalommal szerzett gyönyörűséget.

Anyám is ilyen volt.

Hajnal volt, a sápadt fény még próbált a sötét, hideg éjbe kapaszkodni. A vérvörös szirmok lágyan nyújtóztak az ég felé.

Anyám mindig a nappal együtt kelt, s első útja a rózsáihoz vezetett. Tünde volt, erdei tünde. Egy nap azonban járt a halandók között, s olthatatlan szerelem ébredt benne egy virág iránt. Tüskés, borvörös, büszke virág volt. Csak később tudtam meg hogy atyámtól kapta.

Szeretettel gondozta a virágot, nem volt nap, amikor ne gyönyörködött volna benne.

Miután megszülettem akkor is szerette, mindketten megfértünk a szívében.

Azon a napon viszont történt valami.

Sosem tudtam meg hogy történt, csak a kiáltásra riadtam fel. Anyámat többé nem láttam viszont, de láttam az elejtett edényt, amiből félig már kiömlött a víz, keveredve a fűszálakon vöröslő vércseppekkel.

Anyám büszke rózsája tovább virított, nem érdekelte az ébredő nap, nem érdekelte a gyémántként csillogó harmat, a balzsamos levegő, nem érdekelte a vérvörös szirmain lassan megalvadó vérfoltok. Nem érdekelte a térdrehulló égőlelkű fiú.

Nem akartam ott maradni, kísértve a sajnálkozó pillantásoktól. Megutáltam, ezeket a túl tökéletes káprázatszerű lényeket. Egy idő után nem jártam közéjük, idegesített a megkülönböztetettség, meg az hogy minden bizonnyal süketnek néztek, mert mindig meghallottam, hogy róla beszélnek.

Emlékszem, már elmúlt a Tavasz. Még mindig beszéltek róla, és rólam, az erdő szélén élő különcről. Lassan beesteledett. Egy alak állt a rózsatőnél. Már nem tudom pontosan minden szavát, de ő nyitotta fel a szemem. Gúnyolódva küldött el. Azt akarta mennyek, tudtam, hogy nem csak ő akarta így. Aznap tudtam meg mi is vagyok. Hogy ki volt az apám. Már nem tudom mi volt az a mondat, amitől eszemet vesztettem, de nekirontottam.

Ő volt az, akinek a vérét ittam. Égbekiáltó bűnöm után jöttek el értem. Velük tartottam le a pokol peremére. Ott születtem ujjá. Én aki eddig a fényben éltem, harmóniában az élettel, az éjszaka lényeihez pártoltam átvéve apám örökét.

Senkinek sem hiányoztam, senkit sem érdekelt az eltűnésem. Az a büszke virág is csak közömbösen tekintett le minderre. Talán még most is ugyanott áll. Anyám népe sosem szokta eltüntetni tévedésének nyomait.

Csak egyszer kísértett fel újra a múltam. Annak a lánynak a szemeiben ott láttam anyámat. Csak ez miatt mentettem meg. Azzal, hogy elrejtettem sebezhetővé váltam. Sebezhetőségem miatt tudtak kitépni a peremvidékről. Akarták, hogy menjek ott is, és akarta valaki más is, itt a túloldalon.

- Mégis mit tettél? – a hangra összerezzentem. Annyira elkalandoztam, hogy nem vettem észre őket.

Nem fordultam hátra. Nem hittem, hogy képes leszek a szemébe nézni annak, aki megmentett, és akinek a fiát megöltem.

- A rózsát akarja Edeline, a régi hatalmára vágyik. – Az egyik ma érkezett monstrum volt.

- Nem engedhetem.

Még hezitáltam a megadás és a rózsa között. Nem tudtam mit tegyek, de nem volt sok időm dönteni. Anyám népéhez nem megyek vissza, a peremvidéken sebezhető lettem. Amit egyszer megtettek megint meg tudják.

Akarom a régi hatalmamat, s az alvilágot. Missrana. Az egyik gróf, pontosabban grófnő. A kígyóimádók úrnője. Elég messze van az eddigi lakhelyemtől, de ismerem a grófnőt, találkoztam már párszor vele.

Megszerzem a rózsát, és a régi hatalmamat. Az egyetlen gond egy hangos kissebség volt bennem, aki szerint nem ezt kéne tennem. A másik akadály a mögöttem felsorakozó négy fegyveres, valószínűleg jól képzett árnyharcos.

Fenyegető morgást hallottam. Napfény, kedves hópárducom jelent meg. Kettőt csettintettem és Seanre meg az anyjára mutattam. Nem akartam nézni a haláltusájukat, inkább a két monstrumra koncentráltam. Rövid harc volt. Meg voltak lepve a hirtelen támadáson, nem készültek fel rám. Emellett elég volt egyetlen vágás rajtuk. A kardomat méreggel preparáltam, gyorsan ölt.

Nem akartam a holttestekre nézni, nem akartam az utolsó nyöszörgést hallani. Egy mondat mégis eljutott hozzám, s jéggéfagyott szívemet szorította össze.

- Rodion, fiam… sajnálom.

Gőzöm nincs, hogy jutottam el a toronyig. Napfény már nem volt velem. Nem akartam tudni mit csinál. Furcsa ürességet éreztem. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Valami nagyon elszakadt bennem. Már senki nem állt az utamban, a ládikó ott volt ahol sejtettem. A régi toronyszobában, ahol senki se jár.

A szoba leginkább egy lomtárra hasonlított. Annyi eltűntnek hitt vacak volt benne, átszőve leheletvékony pókhálóval, s betakarva finom porréteggel.

Az egyetlen kiemelkedő hely a szoba egyik sarkában volt, ahová besütött kintről egy kevés fény. Egy karcsú asztalon feküdt a fekete doboz. Óvatosan a kezembe vettem, s alaposan szemügyre vettem.

A kulcs!

A fenébe is, nincs nálam! A fal mentén lecsúsztam a poros padlóra. Csak ültem a lomok közt, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy én is csak egy kinőtt tárgy vagyok, amit senki nem akar, akit száműztek valami sosemjárta helyre.

Az ujjammal piszkálgattam a zárat, újra meg újra végigsimítottam. Először fel sem figyeltem a halk kattanásra. Kellett egy perc, hogy felfogjam, nyitva van.

Lassan felnyitottam a fedelét, s megpillantottam a kicsi rózsaszálat.

Most hogy itt volt nem igazán tudtam, mit tegyek. Az a hangos kissebség kezdett elbizonytalanítani.

Lassan erőt vett rajtam a kétely, majd az elhatározás.

Hogy mi lesz, ha visszahoztam őket, fogalmam sincs. Valószínűleg innen is eltűnök.

- Nem hiszem el, hogy ezt teszed! – sziszegte egy hang a fülembe. Hogy kerül ez ide? A peremvidék grófnője nem hiszem, hogy csak úgy feljön ide pátyolgatni a lelkemet.

Nem válaszoltam. Halvány fekete gőzöm nem volt mit mondhatnék

- Azt ne mond, hogy már nem akarsz az lenni aki régen voltál

- Jó nem mondom

- Ne merj velem így beszélni

- Mért is kérsz számon?! – kezdtem mérges lenni.

- Mert épp elköveted életed leghülyébb lépését!

- Nem hagyhatom őket!

- Vadászok voltak

- De a családom volt. - Alig hagyta el a mondat a számra megpofozott

- Család?! – ordította a képembe – Neked nincs családod! Te Rinnonin vagy a pokol peremvidékének egyik démonmestere! Túl sok időt töltöttél így is a halandók világába, teljesen elvették az eszedet! – Folytatta volna míg le nem esik a nap, de befogtam a száját.

- Idefigyelj Missrana. Ez az én döntésem. Nem. Hagyom. Meghalni. Őket! – hangsúlyoztam az utolsó négy szót.

Égni kezdett a kezem, sziszegve kaptam el az ajkairól.

- Nem merészeld még egyszer!

- Nem érdekel, már nem az vagyok, aki voltam.

- Arra rájöttem! Most egy idióta ember vagy tele felesleges emberi érzésekkel. Megöltél pár vadászt mi az neked? Régen még élvezted is.

- Akkor még nem ismertem őket. Ők ... - küszködtem a szavakkal. - Ők olyan jók. Nem úgy, mint én. Persze, hogy meg akartak állítani.

- És azt hiszed, hogy egy rózsa megoldhat mindent? - gúnyolódott.

- Az éjféli rózsában hatalom van.

- Igen de te gonosz vagy emlékszel? Az éjféli rózsa csak gonosz hatalommal bír. Arról pedig hogy a sátán ereje ártatlanokat mentene még nem hallottam.

Összeszorítottam a fogam, tudtam hogy igaza van. Még is mit remélhettem? Megöltem őket, pedig... Legszívesebben üvöltöttem volna, törni, zúzni akartam, de semmi értelme se lett volna.

A rózsára néztem, amiért ezt tettem. Igaza volt kezdtem elpuhulni. Kiejtettem a kezemből. Missrana elképedt szisszenése riasztott fel. Úgy nézett rám mintha nem is tudom, életében nem látott volna. Az arcomhoz emeltem a kezem, ahhoz a ponthoz amit meredten figyelt.  Egy könnycsepp volt.

Hát ez isteni. Mikor is sírtam utoljára? Gőzöm sincs. Elég fura egy érzés olyan mintha az egyetlen csepp után egy egész folyó akarna előtörni. Összeszorítottam a szemem. 

- Legyél az, aki voltál, akitől mindenki félt. Akit akartam- A hangja elbizonytalanodott. 

- Nem bírom. - még mindig nem néztem fel. - Túl sok minden változott.

- Nem. Nem változott semmi, csak te. Hh... - Lemondó sóhajjal vette el a kezemet a szememtől. Letörölte azt az idegesítő, fájó nedvességet a szememről, s odatáncolt vele a rózsához. Kezét a virág felé emelte, és egy csepp a szirmokra esett.

- Ez mire volt jó? - kérdeztem értetlenül

- Csak figyelj Mr. megjavultam.

És valóban. Olyan volt mintha az a könnycsepp festéklemosóvá lépett volna elő, ahol végigfolyt egy csíkban felragyogott a hófehér ártatlansága

- Gyere már! Siess! - Odaléptem..

- Kívánd már amit akarsz!

- Miért segítesz? - kérdeztem gyanakodva

Erre kiérdemeltem a porrázúzlak pillantását.

- Hajrá! Remélem kivételesen valami értelmeset találsz ki- mondta és egy kénízű felhőben eltűnt. 

Most először kaparta ez az íz a torkomat.

Lecsuktam a szemem, nem azért mert drámaibb így egyszerűen zavart, hogy még mindig homályos a szemem. 

Nem mertem hangosan kimondani, de magamban nem működött. Olyan halkan suttogtam, hogy én is alig hallottam, bár lehet hogy ez csak a fülemben dobogó vér miatt volt. Egy pillanatra kirázott a hideg. Ezt sosem szokom meg.

Valaki nézett. Nem láttam ki, mert még csukva volt a szemem, de tudtam. A nyakamon felállt a szőr.

- Tudtam, hogy nem teszed meg. 

*****

Nemrég még a holdfény sütött be egy ablakból, most azonban reggel volt. S én kint mászkáltam a havas udvaron.

A hang gazdája mögöttem állt. Megfordultam. Megint ő volt. Az aki idehozott kiragadva az alvilágból.

- Miért jöttél?

- Emlékszel? Azt mondtad, nem akarsz jó lenni. Dühös voltál. Anyád miatt, az erdeiek miatt, a peremvidék miatt. Most mégis megmentettél négy embert.

- Pontosabban négy árnyvadászt, aki pontosan tudja, mi vagyok.

- Mit akarsz most tenni?

- Gondolom, eltűnök.

- Miért?

- Itt nem maradhatok.

- Nem gyűlölnek. Nem értik miért vagy itt, de az évek alatt megismertek és befogadtak.

- Ne kezd megint ezt. A legutóbbi tanácsadásodnál, meghaltam, újjászülettem, és rá 13 évvel meggyilkoltam azokat, akik szerinted befogadtak.

- Igen, de megjavultál, átváltoztattál egy éjféli rózsát, és rendbe hoztál mindent.

- Mégis miért viseled a szíveden ennyire a sorsomat?

- A báty mindig vigyáz az öcsre, meg arra a húgra, akit az öcsi képes volt a peremvidéken hagyni. – Na erre nem számítottam. Köpni nyelni nem tudtam.

- Rodion, most az egyszer hagyd a múltat. Ez a nap csak egyszer van, pontosabban még egyszer. Hagyd az élet nagy terheit, anyád mindjárt hív. Indulj be, szekáld picit, a két árnyvadászt, játssz a párducoddal, csináld amihez kedved van.

- A rózsát nem mondtad.

- Tőlem megint megteheted, de még egyszer nem pörgetheted vissza.

- Te nem vagy a bátyám.

- Biztos?

- Húgom sem lehet

- Most nem fogom megmagyarázni. Egyelőre élvezd a gyerekkorod.

- És maradjak a seggemen, bezárva ebbe a jégvilágba.

- Kíméletlen leszek. Igen.

- Egy napsütötte helyet nem tudtál volna választani? – kérdeztem, de tudtam, hogy nem kapok válasz. A távolban felhangzott anyám tavasz hangja, nem néztem hátra, anélkül is tudtam, hogy eltűnt.

 Vélemények:

 Isabella Reed:

Kedves Nincs! :D
Hú az elején nagyon összezavartál. A végére valamelyest kitisztult a történet, de még akadnak kérdéses részek. Ajánlom, hogy próbáld kicsit világosabban, részletesebben leírni a lényeget.
Jó ötleteket vonultattál fel, egészében ügyes volt.
Gratulálok!

 Helena Silence:

Egész jó történet, de nálad is egy-két helyen előfordul, hogy túl sok mindent akarsz leírni kevés információból, ezért kaotikussá válik a sztori. A szavakat jól használod. Ha nem akarsz homályos részeket hagyni, több és részletesebb leírást használj. Ettől függetlenül jól sikerült. A szereplők hitelesek, és érdekesek, a cselekmény pedig gördülékeny.

 Szatti:

A történet elején még kicsit össze voltam zavarodva, hogy akkor most mi is történik, hiszen belevágtál a közepébe, de utána sikerült elkapnom a szálakat. Nagyon tetszett a történeted. Végig követhető volt, habár bizonyos részeknél úgy éreztem, hogy kevesebb megmagyarázással akarsz átugrani felettük. Néha vártam volna egy kis kifejtést, de így sem volt rossz. A történet elképzelhető volt, akárcsak a karaktereid, jók voltak a párbeszédek is, gratulálok a művedhez!

Anett: