B(o)londe írása

B(o)londe képe:

Ahogy ő látta:

B(o)londe 

Skoda a szerpentinen

Harapja a ködöt az autó fényszórója, a fenekem ugrál a napszítta ülésen, fehéredő ujjaim pedig hozzáragadnak az naftalinnal bevont kormányhoz. Izzadok is, zakatol a fülemben a Skoda mindig recés haláltusája a méterekkel - versenyt lüktet bennem a zaj és a vérem, halálosan idegesítve, ráadásul idegesítően halálosítva a kanyarokat. Hideg is van olyan páralehelgető módon s ettől néha úgy érzem, a széteső járgány résein át az utastérbe is szökik a ködből. Még mit nem.
Egy darabig nem veszek levegőt, hogy tenyeremmel letöröljem a szélvédőre tapadt lélegzeteimet, aztán minden bepárásítok újra. Nem értem a Skodát, de magamat sem - miközben a fagyott verejtékcseppeket törölgettem a homlokomról, nyugodtan vehettem volna egy másik autót is. Aztán miért nem vettem? Tudja Isten.
Döccenő kanyarokat hagyok magam mögött, a kedvem váltakozik a rémesen és a borzalmasan szörnyű között, aztán a tüdőmben röhögő nikotin kis cigt követel, de a maradék túlélési esélyeim érdekében inkább nem füstözöm össze az amúgy is korlátozott látómezőmet. A betonútra kanyarodok. Az izzadásom mellé hörghurutgyulladás, heveny szívdobogás, fejfájás és enyhe izomfájdalom vegyül, és ehhez már nem kell senki - tudom, hogy azért, mert közeledek - azt is tudom, hogy a kovácsoltvas kapu előtt már kartondoboznak fogom érezni magam és azt is, hogy hazafele sírni fogok. Legalábbis annyira izzadni, hogy úgy tűnjön.

-Megígéred, hogy majd a Central Park mellé költözünk?

Nem mintha a szavakkal lett volna elfoglalva, de a férfim azért hümmögött. Hátrafeszítettem a nyakam, Aiden orra végigcsiklandozta a nyaki ütőereim kidagadó vonalát, majd ajkát a fülem mögötti kis zugba süppesztette:

-Manhattan szívében akarok lakni... veled... egy olyan házban, ahol valakinek érzem magam... Aiden... önmegvalósítani akarok!

-Már most is - nyöszörgött - Olyan nagyon valaki vagy, hogy felesleges... ezen gondolkoznod. Inkább... maradj csöndben...

A forró derekán pihentettem a kezem, halkan sóhajtottam egy-egy bevitt találatkor, de csak nem tudtam befogni a számat:

-Szerinted a jungi önmegvalósításnak van eredménye? Vagy ez is valami 21. századi sületlenség? Körforgás-leküzdő, hogy azt higgyük, van értelmünk, és amikor elköltözünk Manhattanba, már nem is lesz fontos, mert...

-Édes, ha már pszichoanalízis... Manhattanről a melleid, a körforgásról a melleid jutnak az eszembe... Ez Freud, azt hiszem, és a tudat alattink erőteljes szexuális befolyásoltsága... Ez például nem sületlenség...

Egy kicsit maradtam. Mintha a jövő egy olyan távoli részéről kezdtem volna beszélni, aminek még csak az árnyéka sem vetül ránk, mintha olyan messze lenne, mint innen New York, és vissza... Arrébsöpörtem az ecseteket az asztalról, a helyükre ültem,  a lábamat meg körbefontam a férfin, akit szeretek, és nem szólaltam meg, csak hagytam, hogy magával ragadjon Ő.
Aiden mindig is jobban kedvelte Freudot, mint Jungot. Szerintem.

Hozzálapult a mellem a kulcscsontjához, csillogó filmréteg képződött a bőrömön, amitől egyszerre volt minden selymes és ragadós. Heveny szívdobogás, enyhe izomfájdalom. Aiden csókolt és lecsókolt - hátradőltem, ő meg rám, és becsuktam a szemem.
-Megígéred, hogy a Central Park mellé költözünk? - kérdeztem vigyorogva.
-Hol van a szájpecek?

Megrázom a fejem és leparkolok. Látom a sötétzöld angolkertet apró ösvényekkel szétszabdalva, sétáló embereket, fehér ruhákat. Kiszállok és becsapom magam után a rozsdafehér ajtót. Megremeg benne az üveg.
-Helene!
-Dr. Weiss.
-Hogy utazott?
-Az öreg utálja kitenni a kerekeit Londonból, de most kivételesen nem kellett szusszannunk. Röpke három óra alatt ideértem.
Dr. Weiss a maga sármos, öreg módján elmosolyodik.

-Aiden alig várja, hogy lássa magát.
Mit felelhetnék?
-Én is alig várom.
-Szeretne mutatni magának valamit.
Elindulok Dr. Weiss jobbján és visszapillantok a Skodára, ragadós hideg van kocsin kívül is, de nem annyira, hogy olyan remegőgörcsöt okozzon, mint amit kapok. Nem kéne idejárnom. Egyszerűen le kéne szoknom róla. Abba kéne hagynom, fel kéne adnom, meg kellene akadályoznom magam, egyszerűen el kéne felejtenem. Tán azért nem vettem új autót, hogy egy lerobbanásra hivatkozva megmeneküljek? Ezt még magamnak sem lennék hajlandó bevallani. Szeretem a Skodát. Aident is szeretem. Mindent szeretek. És vajon mit akar nekem mutatni? Biztos azt is nagyon fogom szeretni.
Dr. Weiss kopog, és mosolyog rám, tán úgy, mint ahogy a betegeire szokott. Túl meggyőzően. Visszavicsorgok. Áh. Hol a gyomrom? Megfogdosom a hasamat - eltűnt, szétmarkolta a görcs, mindjárt meghalok. Belső vérzésem van. Hm. De talán csak felcsúszott, lehet, hogy itt van a számban. Végignyalom a kiszáradt ínyemet, csárdásozok a fogaimmal. Nem, itt sincs. Sehol sincs...
-Szia Aiden! - mondom az arcomba mosolygó alaknak - Megjöttem!

-Aiden, megjöttem.
-Nicsak.
-Munka.
-Munka?

-Az.
Hangja mélyebb volt a szokásosnál, a szemei tompán üvöltöttek.
-Kezdek belédfáradni.
-Szeretlek - vágtam rá.
-Mire jogosít fel?
-Semmire.
-Akkor?
-Ne láncolj le, Aiden.

-Nem leláncollak, egyszerűen nem értem meg, hogy miért nem elég semmi! Hogy miért nem tudsz boldog lenni attól, amink van. Egy percre, kettőre.
-Nagy dolgokat akarok véghez vinni.
-Ja, az önmegvalósítás! Ne haragudj, hogy visszafogom szárnyaló énedet.
-Melletted nem is tudok kibontakozni.
-Az is jobb lenne, ha egy hús-vér pasassal csalnál meg. Sokkal jobban viselném.
-Aiden, mi az isten van veled?! Ez csak munka.
-Jajj, tényleg, gyűlölöm, hogy úgy viselkedek néha, mint egy menstruáló nő, de nekem is vannak elképzeléseim. És nem az, hogy három órát vagyok együtt azzal a nővel, akivel le akarom élni az életem. És figyeld a szót, élni, Helene. Élni! Nem attól lesz valaki nagy ember, hogy egy kibaszott íróasztal alatt szopja a főnökét!
-Miért? Te meg semmit sem csinálsz, egy kibaszott festő vagy - letettem a táskámat és kibújtam a cipőmből.
-Úgy gondolod?

-Nem, sajnálom - ráncoltam a homlokom - De nem most kellene ezt megbeszélnünk.
-Nem beszélgetni akarok, hanem veszekedni. És mégis mikor? Szex után, elalvás előtt?
-Nekem fontos a karrierem, Aid - mosolygok rá - Meg vagy ma huzatva.
-Nem akarok az utadba állni.
-Mi van?!
-Felejtsd el.

-Helene! Mutatok valamit, mutatok valamit! Nézd, mit rajzoltam. Figyelj, alig segített Dr. Weiss!
Aprócskát üt a vállamra, olyan kisfiús módon, aztán hátrarohan. Alig bírom mosoly mögé ültetni az egyre fokozódó gyötrődést. Aiden teljesen úgy fest, mint régen. Semmit sem változott, sötétszőke haja sután lóg a szemébe, kristálykék szeme réses és pöttöm ráncok élénkítik. Csak mégis teljesen más, és minden alkalommal másabb lesz, egyre jobban, egyre messzebb kerül. Mozdulatai esetlen, gyerekes összevisszaságra emlékeztetnek, és egyszerűen zuhanok magam felé, örvénylően-hányingeresen, amikor arra gondolok, hogyan érintettem meg, hogy szólt hozzám, hogyan szóltunk egymáshoz. Miért jut mindig az eszembe? A válla még széles, belekapaszkodhatnék, a szája még buggyos és harapnivaló, de képtelen vagyok ránézni, nem merek hozzászólni, nem bírok lélegezni. Gyűlölöm, ha itt kell lennem vele. Nem is gyűlölöm, csak nem akarom, nem szeretem, nem bírom elviselni, sikít minden egyes tagom, és üvöltenek a fejemben az emlékek, amik olyanok, mint a Skodám. Régiek, megfáradtak, elgyengültek és csak idő kérdése, mikor vállnak ronccsá.
-Neked rajzoltam - mondja - Itt ülök én, és itt ülsz te. A dombon. És ott egy hőlégballon. És itt egy fa, ami hideg és a gyökerei nagyok és ott repülnek a madarak... látod? Az egyik olyan furcsán ferde. Ő felénk jön és hozzá akar érni a kezünkhöz...

-Gyönyörű - suttogom.
-Tudom, hogy azt mondod, jól festek. Azért csináltam. Helene, te vagy a legjobb barátom, mert mindig eljössz hozzám.
-Eljövök.
Körbenézek a szobájában, minden olyan unalmas és fehér, ránézek a papucsára, amiben aprókat rándulnak zoknitakarta lábujjai. Leülök az ágyára és hallgatom, ahogy csiripel. Hallgatom.

-Szeretnék mondani valamit.
-Állandóan - nevetett rám.
-Szeretlek...

-És máris rosszul kezdődik...
-Kaptam egy munkát az Államokban.
Olyan elnézően mosolyog rám, ahogy csak ő tud, s megsimít a festékszagú ujjaival.
-Bárhol tudok dolgozni.
-De tudom, hogy téged London inspirál.
-Téged meg csak London nem. Hoznunk kell áldozatokat egymásért?
-Te mondod mindig, hogy túl sokat akarok.
-Nem, csak azt, hogy a mi életünket nem akarod eléggé.
-Ez már megint neheztelően hangzott.
-Pedig most nem olyannak szántam.
Az ölébe gördültem, és sóhajtottam.
-Nem akarok önző lenni - mondtam halkan.
-Az vagy, de a magam módján én is. Nem vagyok hajlandó elengedni téged.
-Nem is akarom, hogy elengedj...
-Költözzünk.
Rámosolyogtam az ölére.

Sírni akarok, már most, pedig még el se mentem, de mindent lenyelek, hogy csak mosolyogni lásson. Óvatosan lecsúszik a kezem a papírra és alaposabban szemügyre veszem. Bár a témái egyre meseszerűbbek, festeni nem felejtett el. Minden szín olyan meleg, örvénylő, magábaszippantó és kifejező, minden árnyék rossz helyen van, és mégis pont odaillik, ahova képzeli.

Megsimogatom a fejét, és kinézek a szoba ablakán. A szél röhögve borzolja a leveleket, az eső nyomorult kis simogatással kezdi elmosni a talajmenti ködöt. Szinte látom, hogy hazafele menet beázik a kocsi, én pedig tapicskolok a hidegben.

Kéne vennem egy újat. De úgysem fogok.

Tudja isten, miért.

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Bolonde!

Váó! Nem erre számítottam.

Az egész történet egy eszméletlen jó párhuzamra épül, ahol ugye a főszereplőnk képtelen megválni a szerelmétől, hiába ugyanolyan sérült, mint a régi Skoda.

A képet tökéletesen beleépítetted.

Kicsit több info jöhetett volna még.

Tetszett. 

Gratulálok!

Helena Silence:

Szép történet. Ez jutott eszembe először. Szomorú, de szép. Egy kissé zavaró az elején a rengeteg jelző, de hamar túl lehet lépni rajta. A visszaemlékezős részek lettek a legjobbak, bár kicsit olyanok számomra, mint egy forgatókönyv. Miután Helene megérkezik szerelméhez, az egész történet felfokozottabbá válik, aztán megint lenyugszik. Szép megoldás, jók a leírások, de érdemesebb néha nem túlbonyolítani a szóhasználatot.

Anett:

Hát, őszinte leszek: talán velem van a gond, de valahogy nekem nem jött át igazán, hogy mit akartál kifejezni ezzel a novellával. Igazából nem is történt benne semmi sem, ami egy ilyen érzelmes történet esetében nem mindig baj, de itt az érzelmek is elég szűkösek voltak. Semmit sem tudunk igazából a szereplőkről hogy kik ők, mi történt velük, ki mit érzett/érez a másik iránt, de ez viszont hiányzik belőle. A visszaemlékezések -legalábbis én annak érzetem őket- úgy hangzanak, mintha egy ókori filozófus elmélkedései lennének, normális emberek nem beszélnek ilyen értelmetlenül egymással. A végső mondanivalóját értem a történetnek - ha valakit nagyon szeretünk, van, hogy nem tudjuk elengedni, bármennyire is az lenne a helyes- de túlságosan bonyolultan fogalmaztad meg ezt a dolgot.

Szatti: 

Érdekesen indult a történeted. Kicsit elvesztettem a fonalat, hogy in medias res indítással rögtön a közepébe vágtál, minden bevezetés nélkül és ennek a megmagyarázására csak később derült fény. Tetszett a novellád, habár a sok időbeli ugrálás nálam megzavarta a dolgokat. Másodszori olvasásra viszont nagyon sok más dolog is értelmet kapott. Jól bántál a szavakkal és a képet is jól csempészted a történetbe. Gratulálok!