Bonnie írása

Bonnie képe:

Ahogy ő látta:

Bonnie

A hógömb

2011. november 11. Péntek

A nevem Rosemary Anne Sparks. Átéltem valami olyan mesébe illőt, oly varázslatos és egyben pokoli dolgot, ami miatt bolondnak nyilvánítottak, és őrültek közé zártak. Idáig mindent magamban tartottam, de már nem bírom tovább. Annyi hihetetlen dolog történt velem abban a bizonyos kilenc hónapban. Talán Önök is őrültnek hisznek majd, ha elolvasták ezt, de engem nem érdekel. Csak azt szeretném, hogy tudjanak az igazságról. Nem, nem arról, amit igazságnak hisznek, hanem arról, ami ténylegesen megtörtént. Fel akarom tárni… a valóságot.

Tizenöt évvel ezelőtt kezdődött az egész, 1996. június 1-jén, Szombaton. Tizenhét éves voltam. Egy árvaházban éltem, valahol London mellett, 6 éves korom óta. A Szent Tamás egyház befogadott tizenhat éves koromban, mert az árvaházban túl sok volt a gyerek. Itt kezdődött életem azon szakasza, mikor arról akartak meggyőzni, hogy tegyek olyat, amit már régen nem mertem… Higgyek.

Engem azonban nem nagyon hozott lázba a dolog. Grace nővér is hamar rájött, hogy nem vagyok valami jó apácának. Ez főleg akkor bizonyosodott be, mikor kiderült, hogy eljárogattam bulizni. A miséket elblicceltem, gyónni sem mentem valami sűrűn.

- Miért vagy itt? – kérdezte egy napsütéses őszi reggelen Grace nővér. – Nem tűnsz valami vallásosnak.

Cseppet sem gondolkoztam, rögtön rávágtam a válaszom.

- Amíg van tető a fejem fölött és étel, amit megehetek, addig nem panaszkodok.

Ahogy elkezdődött a beszélgetésünk, ugyan olyan gyorsan be is akartam fejezni, de Grace nővér megállított.

- Ma érkezik hozzánk a Tiszteletes Úr! Eric Clearnek hívják. Kérlek, vezesd körbe az egyházunkban, és légy vele kedves – mosolyodott el a nő.

Valahogy amióta megismertem azt a hölgyet – Grace nővért -, mindig csodáltam Őt. Fiatal, életvidám és látszott rajta, hogy a munkája híve. Emellett folyton kitartott a legvégsőkig. Talán magamnak sem mertem bevallani, de egy kicsit hasonlított valakire. Egy édesanyának kell ilyennek lenni?

A beszélgetés után elindultam elvégezni napi teendőimet. Kitakarítottam az oltárt, felsöpörtem a folyosókat, port töröltem, de ezek előtt még megreggeliztem, a mosatlanokat pedig elmosogattam. Mikor a levélgereblyézést is befejeztem, belelapátoltam egy pár zsákba a levélkupacot, s a megadott helyre akartam vinni. Csakhogy a kezemben lévő zsáktól nem láttam semmit, így véletlen nekimentem valakinek, Én elestem, a zsák szétszakadt, a leveleket pedig széthordta egy szellő.

- Haver, ezt nagyon jól megcsináltad! – förmedtem rá az idegenre. – Röpke három órája gereblyézgetek itt kint. Hála neked, lett még egy kis plusz melóm. Nagyon köszönöm. Pedig még ezer dolgom van… - zsörtölődtem.

- Nagyon sajnálom… nővér – nyújtotta felém kezét aggodalmaskodva az ismeretlen férfi. Addig a pillanatig nem is néztem rá – a segítő kezet természetesen elfogadtam. Nemcsak hangja, hanem azúrkék szemei is rabul ejtettek. Köpni-nyelni nem tudtam, csak bámultam, mint egy idióta – és közben el nem engedtem a kezét.

- S-Semmi baj – dadogtam.

- Ön Rosemary nővér?

- Igen – feleltem.

- Remek – mosolyodott el a szöszi pasi, kinek forró keze szinte égette a bőrömet. – Már nagyon vártam a találkozást.

Ennél a pontnál arcomba vágódott a valóság.

- Csak nem… Clear tiszteletes? – vontam fel a szemöldököm.

- Anney! – hallottam Dakota hangját magam mögül, de valahogy képtelen voltam felé fordulni. – Anney, gyere már! Még nem végeztél a levelekkel? Megbeszéltük, hogy te tereled el Grace nővér figyelmét – rángatott fel. – Elnézést, Clear tiszteletes, de most elő kell készítenünk egy meglepetést – hadarta.

A következő dolog, amire emlékszem, hogy az ajtó felé cibál.

Sikerült Grace nővér szülinapi buliját jól kivitelezni. Az ünnepelt meghatódva nyitotta ki az ajándékokat. Ez a részlet nem is olyan lényeges, bár tisztán emlékszem a nővér boldogságára. Az olyan mérhetetlen boldogságra, amiben nekem sosem volt részem…

Clear tiszteletes csatlakozott az egyházunkhoz. Úgy gondolom, minden nappal egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Az a férfi titokzatos volt és ez nagyon tetszett. Azonban a titokzatosság titkokkal jár, amiből neki rengeteg lehetett – láttam a szemében. Egy tiltott dolgot kezdtem érezni egy olyan személy iránt, aki sohasem lehetett volna az enyém. Még az Ő beleegyezésével sem. Ez a tudat azonban jobban fájt, mint bármi más akkoriban.

Teltek a hónapok, egyre jobban közeledett a Karácsony. Mindenki lázasan készülődött az előadásra, az ünnepségre, az ajándékozásra. Én a kórus tagja voltam, ezért szerepeltem a műsorban.

- Olyan a hangod, mintha egy angyal dalolna – mondták nekem többen is.

Nem tagadom, valóban kifogásolhatatlan énekhanggal áldott meg az ég, és imádtam is a kórus tagja lenni. Az első Karácsonyomat töltöttem ott, így nem nagyon tudtam elrendezni a dolgokat segítség nélkül. Holly, Dakota és Gloria sokat magyaráztak nekem a rendszerről meg a szabályok betartásáról – amiket persze nem értettem, hiszen, hogy lehet szabályzat alapján előkészíteni egy ünnepet?

Karácsony napján minden díszbe verve állt, még az emberek is. Az egész templom csillogott-villogott, a fa alatt egy halom doboz állt – mind titkokat rejtve. A mézeskalács illata betöltötte a helyiséget, mely keveredett a fenyő illatával. Vacsora után kibontottuk az ajándékokat. Gloriának, Holly-nak, Dakotának és Clear tiszteletesnek vettem meglepetést, Ők is nekem – még az általam szeretett férfi is. Igen, szerettem. Be kellett vallanom magamnak is, hogy, amit érzek, az szerelem. Dakotától egy kötött pulcsit, Gloriától egy takaros csizmát, Holly-tól egy sálat és a tiszteletes úrtól egy gyönyörű hógömböt. Mikor megláttam, rögtön tudtam, hogy nem egy átlagos tárgy. A gyanúm beigazolódott.

Aznap este nem bírtam ki, felráztam a hógömböt. Érdekes fény áradt belőle, de ezen kívül nem történt semmi.

Másnap reggel valami fehérben fekve találtam magam. Nem fáztam, de elég hideg volt. Rögtön rájöttem: hó az, ami körülvesz. Rögtön szétnéztem. Mindenütt hó. Néhány fenyőfa látszott csupán a nagy fehérségben.

Futásnak eredtem, elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. Azonban egyszer csak egy falnak ütköztem, egy láthatatlan falnak. Egyszerűen nem tudtam tovább menni.

Szárnysuhogást hallottam a hátam mögül. Mikor megfordultam, Clear tiszteletes állt előttem. Kicsi megkönnyebbülést éreztem, de - mint később rájöttem – alaptalanul. Lerítt róla a düh, a lenézés.

- Egy angyal vagyok – szólalt meg hirtelen, mire összerezzentem. – Meg kell, hogy szabadítsam a világot a tisztátalanoktól.

Villámgyorsasággal ért el hozzám, s a földre lökött. Valahonnan előszedett egy ostort. Ütni kezdett vele, közben meg sorolgatott valamit. Nem nagyon tudtam ráfigyelni, mert a fájdalom minden más érzékemet elnyomta. Nem tudom hányszor csapott rám, nem számoltam, de láttam, ahogy a vérem vörösre festette a fehérséget. Úgy éreztem, ott a vég. Hirtelen abbahagyta és így szólt:

- Mára ennyi elég, remélem megtanultad a mai leckédet! – vetette oda, majd szárnysuhogást hallottam, s mikor felnéztem az angyalt már nem láttam.

Minden egyes lesújtását végigüvöltöttem, azonban akkor már nem tudtam sem sírni, sem ordítani. Így csak feküdtem a hóban és próbáltam nem gondolni a lüktető fájdalomra. A következő, amire emlékszem, hogy az ágyamban keltem fel reggel. A hátam ugyanúgy fájt, mint az este, csak kétszer annyira. Váratlanul benyitott valaki a szobámba. Kinyitottam a szememet, Clear tiszteletes személyét vétem felfedezni. A lehető legtávolabb húzódtam tőle, de a belém hasító fájdalom nem nagyon engedett mozogni.

- Látom felébredtél. Jöttem kitisztítani a sebedet – mondta mosolyogva, majd leült az ágyam szélére.

- Te képmutató álszent! – szűrtem a fogaim között.

- Miért mondod ezt? – kérdezte meglepetten.

- Az éjjel majdnem agyonvertél, most meg jópofizol itt nekem?

- Csak nem akarom, hogy elfertőződjön a seb. Ennyi az egész. Különben is, így jobban gyógyul…

Akkor még csak nem is sejtettem mi annak a szemétládának az igazi célja, de elég hamar rávezetett. Éjjelente félholtra vert, reggel pedig ellátta a sebeimet. Fogalmam sincs ezt milyen taktikának hívták, mégis elég hatásosnak bizonyult. Szabályosan rettegem tőle, Őt ez mulattatta. A fájdalmaim miatt néha alig bírtam járni, egy idő után sikerült megszoknom.

Ez ment nyolc hónapig minden áldott este. Egyfolytában azon gondolkoztam, hogyan tudnék megszabadulni ettől az egésztől. Végül egy ebéd során döbbentem rá a megoldásra. Az egyik lány majdnem leejtett egy poharat, s valaki megszólalt:

- Vigyázz, az üveg könnyen törik!

A hógömböm is üvegből volt.

Kaja után rögtön a szobámba rohantam. Ahogy a kezembe vettem a hógömböt, megint a hatása alá kerültem. Csakhogy dühöm nagyobb volt a befolyásolhatóságomnál. Hatalmas erővel földhöz vágtam, s ripityára tört. A szilánkok szanaszét repültek, folyadék kiömlött a padlóra. A hógömb megsemmisült, a lelkem mintha felszabadult volna. Soha többé nem láttam Eric Cleart.

„ Az újságcikk kiadása után egy héttel Rosemary Anne Sparks életét vesztette.

A halottkém szívleállást állapított meg.

Kikértük Grace nővér véleményét az esetről, így nyilatkozott:

„Talán mégsem sima véletlen halált halt a lány. Teljes meggyőződésem, hogy Clear tiszteletes keze volt a dologban.” ”

A cikk végének kiadása után Grace Tomas nővért holtan találták saját lakásában.

Egy darab papírt szorongatott a kezében, melyre ezt írta valaki:

„A hógömb tulajdonosa megkapja a halál csókját. Idő nem számít, tengernyi van belőle. Érted is eljövök, asszony, ki nevemre bajt hozol, készülj a megtisztulásra, a halálodra.”

Az itt említett Eric Cleart nem találta meg a rendőrség.

Egyesek azt állítják Isten egyik beteglelkű árulója, mások szerint egy lelketlen bukott.

Az igazság mégis rejtve marad, mert ez az ügy eléggé titokzatos.

A titokzatosság pedig titkokkal jár.

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Bonnie!

Hát ez hátborzongatóra sikeredett. Először kicsit elcsépeltnek gondoltam, de a végére valahogy megtetszett ez a pszichopata angyal dolog. Érdekes lett.
Jól írsz, apró finomítások kellenének még, valódibb karakterek.
A témaválasztás kicsit durva, de a képhez illett.
Gratulálok!


Helena Silence:

Az eleje nagyon tetszett, amíg a főszereplő meg nem szólalt. Flegma minden egyes szava, és ez nem kelt jó benyomást az olvasóban. Fontos, hogy a főszereplővel azonosulni lehessen, de vele nehéz. A mesélős részekben ellenben teljesen más képet mutat a lány magáról. Az első oldalig még azt hittem, hogy romantikus történet lesz, de aztán jól meglepődtem. A pap/angyal gonoszságát jobban ki kellett volna domborítani, és a végén lévő tudósítás is lehetett volna sokkal tényszerűbb, közölhetett volna több információt. Az utolsó mondat nagyon felesleges volt, de összességében egész jó kis írás.

Anett:

Elég fura történetet alkottál, a környezet, amibe megálmodtad az egészet, nagyon jó. Egy lány, aki árva, aki nem találja a helyét az apácák világában, valami újat, többet keres az élettől-és akkor belép a képbe a tiszteletes. Eleinte még felcsigázott a szerelmi szál, főleg azért, mivel ez a kezdetektől reménytelen volt, pont ez benne a szép. De hirtelen a történet kilép a valóságból, és a férfiból hirtelen gonosz lesz, ezt elég indokolatlan váltásnak érzem. Nem indokoltad meg, hogy miért akarja megbüntetni a lányt, hiszen nem tett semmi rosszat, legfeljebb annyit, hogy beleszeretett, de ez nem bűn. Nem értem, hogy ha jó barátok lesznek, később miért kell félnie tőle. Nem éreztem igazán célját az írásodnak, nem volt semmi célzás, vagy rejtett üzenet benne, ami igazán értelmet adott volna neki. De az elején és a végén lévő "tudósítások" jó ötletek voltak, bár elég szárazon, érzelemmentesen fogalmazták meg a történteket, de ez egy újságcikknél teljesen rendben van így.

Szatti: 

A történet elején nem értettem, hová is szeretne kilyukadni. Haladt előre a történet, megismerhettünk néhány fontosabb szereplőt, de nem igazán bontakozott ki előttem... eleinte. Később viszont, hirtelen nyert értelmet minden és visszaolvasva, már teljesen logikus volt minden mondat, amelyet az elején leírtál. Ez lehetne hiba is, hogy az elején minden olyan komplikáltnak, túlbonyolítottnak tűnt, amelyet csak te, mint író értesz meg, hiszen te alkottad... de valahogy ez adta meg az ízét, ez a határtalan fokozás. Nagyon tetszett! A csattanószerű lezárás és az újságcikk töredékek is a végén. Nagyszerű mű, gratulálok!