Cycah írása

Cycah képe:

Ahogy ő látta:

Cycah

Képekbe zárva

Ahogy beléptem a szobába, megcsapott az ismerős illat: rózsa. Lassan bezártam magam mögött az ajtót és körbenéztem. Mindenütt ott voltak. A földön, az asztalon, az ágyon, a szekrényen. Akármerre néztem, nem tudtam szabadulni tőlük. Csábítottak: nézz ránk. És taszítottak: ez nem tartozik rád, nem tarozik senkire. De igen! Rám tartozik, válaszoltam nekik gondolatban. Leguggoltam és óvatosan fölemeltem a földről egyet. Majd még egyet és így tovább. Végül az összessel kezemben leültem a kerek ágy közepére és elkezdtem végignézni őket. Egytől egyig gyönyörű rajzok voltak. Igaz, hogy némelyik nem volt teljesen kidolgozva, de a maga nemében mind tökéletes volt. A leggyönyörűbb képek, amiket valaha láttam. Némelyek vidám tájakat- és arcokat ábrázoltak, mások kicsit komorabbak voltak, de egyvalamiben megegyeztek. Mindegyikük valamilyen érzelmet fejezett ki. Végignézem mindet, és próbáltam rájönni a nagy miértre? Mi állhatott a dolgok hátterében? Minek kellett történnie, ami idáig vezetett?

Csak néztem a képeket, és nem tudtam rájönni. Azután egyszer csak feltűnt valami. Egy aprócska dolog, ami fölött mindeddig elsiklottam. Minden kép jobb alsó sarkában volt egy dátum. Apró, gyönyörűen írt számok. Miután ezt észrevettem, elkezdtem sorba rendezni a rajzokat, majd így néztem meg újra őket, hátha rájövök valamire. Feltűnt, hogy szinte minden második napra jut egy-egy kép több, mint egy évre visszamenőleg. Tehát a gimi harmadik osztályáig. Akkor nem vettem észre semmit, de most így visszagondolva ott kezdődtek el a problémák. Addig volt néhány ember, akikkel eléggé jó viszonyban volt, elbeszélgettek, néha iskola után találkoztak. De a nyári szünet után minden megváltozott. Az osztálytársai elkezdték kerülni, majd egy idő után már szinte tudomást se vettek róla. Teljesen egyedül maradt. Bár feléjük soha, egyetlen pillanatig sem mutatta, belülről egyre csak emésztette a mérhetetlen magány. Ő amolyan csendesen szenvedő típus volt. Volt. Milyen szörnyű ezt kimondani. Elfutották a szememet a könnyek, ha csak rá gondoltam. A búcsúlevelében azt írta, soha nem volt olyan barátnője, mint én. De egy barátnak nem az a dolga, hogy mindenben támogassa a másikat, ismerje minden apró rezdülését? Hogy észrevegye, ha baj van?

Meg kellett volna látnom, hogy valami nincs rendben. Ha csak egy kicsit jobban odafigyelek, ez nem történik meg. Azóta is magamat okolom. Nem tudtam megmenteni. Mert túlságosan el voltam foglalva másokkal. Magamat ostoroztam, közben pedig a könnyeim áztatták a kezemben tartott rajzot. Megtöröltem a szememet, és ránéztem a képre. A rajta lévő dátum szerint ez volt az utolsó. Érdekes alkotás volt. Sokkal elvontabb, mint a többi. Mintha egy utolsó segélykiáltás lett volna még a világ felé: Vegyetek észre, itt vagyok. De ezt a képet soha nem mutatta meg senkinek. Amiket eddig átnéztem azok közül sokat már láttam előtte is vagy egyszerűen mesélt róluk. De erről nem tudtam. Egy lányt ábrázolt, akin egy holló-maszk volt, mely eltakarta az arcát. A ruhája csupán a csodálatos, hosszú hajából és különös szoknyájából állt. Ez egy kalitka volt, melyből a hollók próbáltak kiszabadulni. A kalitka az életet jelentette, mely fogva tartotta. A hollók pedig őt magát szimbolizáltak, azt, hogy ki akart törni a korlátai közül. És ott az az egy kiszabadult madár. Egy része talán neki is ki tudott törni a korlátok közül, de ez kevés volt. Túl kevés. És ezt az állandó bezártságot már nem tudta elviselni.

Az ember olyan, akár a gyertya. Mikor meggyújtjuk, gyönyörű, hatalmas lánggal ég. Azután néha meginog, imbolyog, zsugorodik és újra nő. De még mindig ég. Ameddig egy csepp oxigént is talál, ég.

Az ember is ilyen. Minden új feladatba hatalmas lelkesedéssel vág bele. Majd ez a hirtelen jött lelkesedés csökken. De egy része még mindig megmarad. Néha elbizonytalanodik, megbotlik, de mindig talpra áll.

Ameddig egy csepp reményt lát, egy csepp oxigént talál, nem adja fel és tovább ég. De ha ez az aprócska fénysugár eltűnik, az utolsó csepp oxigén is elfogy, vége. A láng kialszik. Örökre.

Ő sem látott több reményt. Azt hitte, már elfogyott az összes éltető levegője. Pedig nem. Feladta és nem küzdött tovább. Pedig csak egyetlen szavába került volna, és még mindig égne az a láng. De ő a saját kezével oltotta ki azt. Végleg és visszavonhatatlanul. Ezt a gyertyát már soha többé nem lehet meggyújtani.

Időközben - nem tudom, mikor – újra eleredtek a könnyeim. Észre sem vettem. De nem érdekelt. A könnyfátyolon át néztem az utolsó képet, melyet Ő készített. Magamhoz öleltem a rajzot, majd lassan - mintha valamiféle kábulatban lennék - felálltam, és az ajtóhoz mentem. Óvatosan lenyomtam a kilincset és kiléptem az ajtón. Utoljára még visszafordultam és végignéztem az ismerős szobán. Végül becsuktam magam mögött az ajtót és ezzel végleg elengedtem a legjobb barátnőmet, és lezártam az életem egy nagy fejezetét. Örökre.

Németh Réka (Cycah)

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Cycah!

Örülök, hogy megihletett a pályázat címe is. Nekem különösen tetszett a történeted, tényleg éreztem benne a mélységet, a belenyugvást a végén. Talán még egy kicsivel több részletet elárulhattál volna, de így is tökéletes volt egy elmélkedésnek. 

Az egyik kedvenc képemet kaptad, úgy érzem megtaláltad benne a jelentést.

Gratulálok!

Helena Silence:


Az eleje nagyon érdekesen kezdődik, sok a megválaszolatlan kérdés. Arra számítottam, hogy a végére ezek mind kiderülnek, és egy szép nagy katarzist olvashatok, de nem így lett. Nem derül ki, hogy mit ábrázolnak a rajzok (az utolsó kivételével), pedig talán fontos lenne abból a szempontból, hogy megérthessük, miért lett öngyilkos (?) a lány, ami szintén nincs kifejtve. Miért érezte magát bezártnak? A kép elemzése erőltetett, olyan mintha egy iskolai órán mondanák fel. A gyertyás hasonlat viszont nagyon szépre sikerült, ezt a stílust kéne erősíteni. Jobban meg kell alapozni a történeteidet, az "in medias res" kezdés akkor jó, ha a végén olyan meglepetésre készülsz, ami végül mindent elsimít!

Anett:

Imádtam az egész novelládat! Rövid, érzelmes, és nagyon elgondolkodtató. Remekül variálod az érzelmeket, az önostorozást, a továbblépés fájdalmát, és a haragot is. A lány maga után a halott barátnőjét okolja, amiért az nem küzdött, és nem tartott ki, de a haragja nem tart sokáig, mert elnyomja a fájdalom. Remek párhuzamot állítottál a képpel, és a halott lány kitörési vágyával. Egyszerűen csodás volt, nem tudok rá mást mondani. Gratulálok!


Szatti:

A történet eleje egészen jól indult. Sejtelmes bevezető, amely késlelteti a történetet és a magyarázatot is azt illetően, hogy az elbeszélő főszereplő kit is veszített el. Jól csempészte bele a megadott képet a történetbe, viszont az alapötlet leírása után valahogy elveszett az a varázs, amelyet meg lehetett volna teremteni. Túl szimpla volt a történet, nem fejeződött be igazán. Habár azt az élményt akartad kifejezni, hogy milyen az, amikor elveszítünk valakit, túllépni a gyászon és a fájdalmon, túlságosan elkalandoztál a kép leírásába, megmagyarázásába és kevés figyelmet fordítottál a valódi érzésekre, gondolatokra, amelyeket ilyenkor érezhetünk. A történet és az alapgondolat nem volt rossz, de a vége felé közeledve, ellaposodtak a dolgok.