Irína írása

Irína képe:

Ahogy ő látta:

Irína
Végtelen dallam

Egyedül, kiégett vadonban magányosan kóborlok,

Hol van már a régi otthon, magányosan kóborlok.

Magányos életem egén egy fénylő csepp felragyog,

Könnycseppem az lassan csordul letörölni, nem tudom.



A sötét útra egy dolog hív, minek ellenállni nem tudok

A fuvola hangja csábít, űz egy új otthon fénye rám ragyog.

- Léna ne menj – kérlelt már sokadjára a húgom
- De muszáj - válaszoltam
- Nem, nem az. Csak te gondolod így
- Hát épp ez az! Nekem fontos - győzködtem
Aline erre elkomorult. Szomorú fintor ült ki az arcára, ajka legörbült, szeme résnyire húzódott.
- Gondolom, akkor hiába mondanám, hogy maradj
Erre elmosolyodtam. Nem kellett válaszolnom tudta ő anélkül is mit mondanák.
- Visszajössz?
- Persze – de a hangomban kétkedés bujkált.
- Egyáltalán miért mész? Hiszen mindenünk meg van.
Körbenéztem. Valóban a fennsík gyönyörű volt, a hatalmas síkságból csak úgy áradt a szabadság. A szél lágyan cirógatta a hosszú fűszálakat, minden tele volt élettel. A többiek épp a sátrakat bontották, hamarosan útra kelünk, csak én nem arra amerre ők. Nomádok vagyunk. Együtt vándorlunk a zöld legelőkkel.
Aline imádta ezt az életet. Szerette természet közelségét, a vágtákat, sőt még a ránk szakadó vihart is imádta. Ha néha betévedtünk egy-egy faluba kereskedni, őt nem kötötte le az állandó települések varázsa, ő mindig csak azt várta mikor törhet végre ki onnan, vissza a végtelen mezőkre, s a szabad ég alá.
Ahogy elnéztem aranyszőke haját, búzakék szemét, belém hasított, hogy a nővére vagyok. Nem hagyhatom őt itt.
A gondolataim valószínűleg kiültek az arcomra, amiből Aline mindig azonnal tudta mit gondolok.
- Én nem magam miatt aggódom, hanem miattad. Egyedül akarsz menni, és a világ tele van veszéllyel. Bármi baj érhet, és mi nem leszünk ott, hogy segítsünk.
- Nekem nem lesz semmi bajom. – mosolyodtam el.
- Kende is ezt mondta.
- Kende?
- Azt mondta ne is akarjalak lebeszélni. Azt mondta olyan vagy, mint a szikla, állandó biztonságos helyet keresel, és ugyanolyan mozdíthatatlan vagy, ha meghozol egy döntést.
Csak mosolyogni tudtam erre. Átöleltem Alinét, és olyan szorosan tartottam, ahogy csak tudtam.
- Találkozunk még! – jelentette ki eltökélten. - Silas is elment, de visszatért.
- Köszönöm, hogy egy világcsavargóhoz hasonlítasz. – nevettem el magam.
A táborban felharsantak az első, Lóra! kiáltások.
- Menned kell.
- Egy év múlva érünk vissza ide... – kezdte Aline
- Itt leszek – fogadtam meg
- Indulj – súgtam. Aline még egyszer megszorított, és visszafutott a többiekhez. Felült a lovára, de még sokáig tétovázott, mielőtt elindult volna. Addig néztem utána amíg csak el nem tűnt a szemem, elől. Azzal megfordultam. Először szakadt rám a magány, de ez az üresség mellé párosult a bizakodás is, hogy hamarosan hazaérek.



Csak egy hátizsák volt nálam, de abban benne volt minden, ami kellett nekem.
Négy napra elegendő ételt, tűzszerszámot, pár szükséges eszközt, és legalul egy ládikában az értékesebb karpereceket, övcsatokat, és egyéb fém, réz és két aranycsecsebecsét, amikkel üzletelni szoktunk.
Kényelmesen öltöztem, a lábamon zsinórral átkötözött gyapjúcsizmát, viseltem, ebbe tűrtem a nadrágom szárát. Inget viseltem, felette mellényt, a kezemben a vastag köpenyemet vittem. Sötét hajamat egy bőrszalaggal fogtam össze. Megjelenésemet tekintve egy egyszerű nomád vándornak tűnhettem, az egyetlen furcsaság csak az lehetett, hogy hiányzott alólam a ló.
Két napig mentem egyedül a fennsíkon mire egy délután megpillantottam az első falut. Az egyedüllét cseppet sem zavart, de az élelmem már fogytán volt.
Nem kellet sok idő, hogy elérjem a települést. Első utam egy fogadóhoz vezetett, ami az ezüst bika nevet viselte, a fogadó előtti bikaszobor, tényleg elég élethűre sikerült.
Ettem, és a csaplár útbaigazítását követve, elindultam a kissé szűk utcákon az ékszerészhez. Egy erszénnyel nehezebben, és néhány ékszerrel könnyebben jöttem ki az üzletből.
Nem lévén semmi dolgom, céltalanul bóklászni kezdtem. A falusiak összeszűkült szemmel figyeltek. Ismeretlen voltam a szemükben, féltek tőlem.
Pillantásaik kereszttüzében, kicsit inamba szállt a bátorság
- Fel a fejjel Léna minden rendben lesz, ezektől nem kell félned – bíztattam magam csendben. A falu főterén egy kisebb medence volt. A tiszta vize csábított, hogy odalépjek. Letelepedtem a szélére, és a csillogó vizet fürkésztem. Gyönyörű volt, ahogy a lemenő nap sugarai megtörtek a víz színén.
Alkonyodni kezdett, körbenéztem, és igencsak meglepve néztem, hogy az emberek elkezdtek bezárkózni. Néhányan ár szinte futva igyekeztek haza, az ajtókat bereteszelték, az ablakokra rázárták a spalettákat.
Egy férfi érintette meg a vállam, a fogadónál láttam
- Kisasszony – kezdte szinte dörmögésre hasonlító mély hangon – Ön ugyebár új errefele?
- Igen – válaszoltam meglepve
- Vissza kell mennie a fogadóba! – mondta szinte parancsolóan
- Mégis miért?
- Furcsa dolgok történnek erre napnyugta után. Túl közel építkeztek a Völgyhez.
- A völgyhez? Milyen völgyhez?
- Maga még nem hallott róla igaz? A fogadós küldött magácska után, mert ő is biztos volt benne, hogy nem járt még erre. Jöjjön szépen vissza velem, higgye el bőven fognak mesélni magának a Völgyről. Jöjjön, jöjjön – sürgetett – mindjárt lemegy a Nap.
Nem szóltam egy szót se, csak bólintottam, mi lehet az, ami elöl így bezárkóznak az emberek. Biztos, hogy több mint valami buta falusi babona. Ahhoz túlságosan féltek.
Felálltam és követtem a megtermett embert, vissza a fogadóhoz. Mielőtt beléptem meg mertem volna esküdni, hogy a fémbika szeme felszikrázott.



- Á hát itt van – kiáltott fel a kocsmáros – Már kezdtem magáért aggódni, mondtam is magamnak Cralto nem hagyhatod, hogy az a kislány kint mászkáljon napnyugta után azt valami baja essen.
- Köszönöm, hogy így aggódott- mosolyodtam el az öreg kedvességén – De mi az, amitől ennyire félnek, napszállta után?
Ezt a kérdésemet olyan csend követte, amire akár köpenyt is akaszthattam volna.
Végül egy ősz szakállú ember kelt fel az egyik asztal mellől és közelebb intett magához. Leültem az egyik üres székre vele szemben, ő pedig mesélni kezdett.
- Messziről jöhetsz, ha nem hallottál még Dalen átkáról. A mi hibánk az egész, vagy ha nem is a miénk, hát az őseinké.
Túl a közel van a Völgy. – jelentette ki halkan. Mélyet sóhajtott, majd folytatta. – A Völgy a mi átkunk. Azt hittük értékes lesz, ha más nem, hát az erdők miatt. Felépítettük a falut, de már az első este rájöttünk mekkora hibát követtünk el. A Völgy már foglalt volt, olyan teremtményeké volt, akik nem e föld szülöttei, koboldok, manók, lidércek és még beljebb valami egészen félelmetes kimondhatatlan lények járnak odalenn. Ők a legfélelmetesebbek mind közül, azt mondják, parancsolnak az összesnek, csak holdfényben pillanthatja meg őket az ember, de ha meglátja őket végük. Egyetlen pillantásukkal megbabonáznak, átveszik az uralmat a tested, s a lelked felett. Aki eddig lement a völgybe sosem tért vissza. – Ekkor fájdalmas üvöltés harsant fel. Rémülten tekintettem ki.
- De! Egy visszajött sajnos – morgott a sarokban valaki. Kérdő pillantásomat látva folytatta – Megőrült. Azt hitte le tud menni a Völgybe és elcseveghet az ottaniakkal. Amióta visszatért azóta egyre csak azt az átkozott Holdat vonyítja. Hiába próbáljuk bezárni minden éjjel kiszökik ezekhez. Azok meg természetesen elszórakoznak vele. Néha esténkét az őrületbe kerget a hangzavar. – Kívülről megint felharsant a szinte már vonyításnak tűnő hang.
- Egyszer megteszem neki azt a szívességet, hogy kést állítok a hátába – dörmögte valaki mögöttem.
- Haldorr! De igazuk van, ezért zárkózunk be. Mert néhányan minden éjjel kijönnek. És nem teljesen veszélytelenek. Eggyel még elbánnánk, de sosem egyedül jönnek. – kívülről halk futó léptek hallatszottak. – Ideje aludni térnünk. Remélem azért fog tudni aludni tőlük. – Az utolsó mondatot már mosolyogva mondta. Elindultak kifele, de az öreg hirtelen megállt az ajtóban és rám nézett. – Eszébe se jusson kimenni, bármit is hall! –mondta majd magával húzta a kocsmárost, akinek nyilván mondhatott valamit, mert elszánt kifejezéssel leült az egyik székre a pult mellet, és igencsak úgy tűnt, hogy az egész estét ott akarja tölteni.
Egy tizenéves siheder állt elém.
- Megmutatom a szobáját – mondta és elindult felfele.
- Mi volt az az utolsó mondat? – kérdeztem tétován fenn az emeleti folyosón
- Áhh ő már csak ilyen, de azért érdemes megfogadni a tanácsait.
- Aha - mosolyodtam el.
- Messziről jöttél?
- A fennsík nomádjaitól
- Azt hittem a nomádok lóval járnak, folyton kinn vannak a legelőkön és csak a nagy vásárokra jönnek be.
- Én kivétel vagyok
- Meguntad?
- Ki tudja? De az is lehet, hogy csak csavarogni támadt kedvem.
- Egyedül? Ráadásul nőként?
- Meg tudom védeni magam - válaszoltam duzzogva
- De nem itt – dörmögte
- Tényleg olyan veszélyes?
Nem válaszolt, de ez olyan hallgatás volt, ami felért egy válasszal. Megállt egy ajtó előtt
- A szobája.
Beléptem. Barátságos kis hely volt. A kis kandallóban vidáman lobogott a tűz, az egész szobát beterítette a melege. Az ágy már meg volt vetve. Ásítottam. Ekkor vettem észre a rácsot az ablakon. A kandalló összes melege ellenére, fázni kezdtem.


Késő éjjel volt mikor felriadtam. Megint. A hang ami arra késztetett, hogy elhagyjam a családom, és kövessem az ismeretlen világba. Kívülről jött, és most erősebb volt, mint eddig. Közelebb voltam hozzá. Felültem, és a nadrágomért nyúltam. Mezítláb indultam le a földszintre. Szerencsémre a folyosón égett néhány gyertya így nem ébresztettem fel senkit az ügyetlenségemmel. A lépcsőnél jártam amikor meghallottam a vonyító ember, és mellette még rengeteg vékony néhol fültépő hang kórusát.
Megijedtem, de hamar megnyugodtam, elég volt annyi, hogy meghaljam újra a hangot amit még a groteszk kórus sem tudott elnyomni. Lesurrantam a lépcsőn. A kezem már a kilincsen volt, amikor valaki a vállamra tette a kezét.
- Ki ne menjen! – Cralto volt, akit a mesélő hagyott itt őrködni. Bosszúsan néztem rá.
- Engedjen – súgtam – muszáj kimennem
- Dehogy muszáj! –
- Az ég szerelmére is mennem kell!
- Na és miért?
- Nem hallja?
- Nem lesz annak az embernek semmi baja. Reggelre úgyis elengedik. – Értett félre
- Dehogy érdekel engem az. Engem a zene hív.
- Zene? – nézett rám döbbentem. – Kisasszony én itt semmiféle zenét nem hallok, csak annyit tudok, hogy ha maga most kimegy baja eshet.
- Az nem érdekel.
- Engem viszont igen! Legalább napkeltéig várjon – kérlelt. Bosszúsan néztem rá, de tudtam, hogy hiába. Nem fog kiengedni. Leültem egy székre, és a tenyerembe temettem az arcom.
Cralto már lágyabb tekintettel, de még mindig az ajtó előtt állt. Kaparászást hallottam az ablak felöl. Végigfutott a hideg a hátamon ettől a hangtól. Az ablakhoz kaptam a fejem. Az első, amit megpillantottam, egy hatalmas, aranyfoltos zöld szempár volt. Egy hegyes arcú, apró teremtmény kapaszkodott föl a párkányra, ő húzta végig a karmait az üvegen. Az arca egy gyermek arca volt, de szemein látszott, hogy idősebb, mint hinném. Kezeit inkább bunda, mint szőr borította, szája gúnyos mosolyra húzódott, de amikor rám nézett, valami egészen más kifejezés telepedett az arcára.- Üdv királynőm! - köszönt rekedtes hangon. Cralto elsápadt erre a hangra.
- Én? – kérdeztem meglepve.
- Igen valószínű, hogy nem ezt a hájas embert köszöntöttem – nevette el magát.
- Én nem vagyok a királynőd. – mondtam határozottan.
- Feljön a hold, s az égi csillag,
Fuvolaszó szárnyal halkan.
Olyan halk hogy észre sem veszik,
Csak az kit hív e titkos rengeteg.
Lovak népétől, a sűrű erdőbe,
Szabad ég alól a trón tetejére.

Ránéztem a kocsmárosra, de az falfehéren állt az ajtóban.
- Gyere, hisz téged hív.
- Az nem lehet.
- Hord el innen magad! – Cralto remegve utasította az apró lényt- H! Nem azért kapaszkodtam ide föl, hogy egy nyamvadt hájkupacot hallgassak!
- Menj innen!
Erre a kiáltásra a kis lény gonoszan elvigyorodott, szájába kapta az ujját és elfüttyentette magát. A füttyszóra több kíváncsi szempár jelent meg az ablaknál
- Vén kocsmás barátunk nem akarja kiengedni a királynőt. – jelentette ki, mire a többiek felszisszentek.
- Hogy merészeli!
- Aljas kövér ember!
Majd dalba kezdtek.

Ismertem egy vén kocsmárost
Kövérebb, mint hét hordó
Neve is ocsmány, mint ő maga
Cralto volt az ostoba

- Na ebből elég! – váratlan hang gazdája a vén mesélő volt. Kintről félelmetes hang hallatszott, mintha egy bika lett volna…
Az összes lény futótűzként menekült le az ablakról. Kivéve egyet. A legelőször megjelent kobold rendíthetetlenül ült tovább a párkányon, amikor megpillantotta a mesemondót, elvigyorodott.
- Á hát itt vagy! – lelkendezett. – Fogadjunk, hogy te állítottad ide ezt a tohonya mamlaszt
- Igen. Én voltam. Ma nem csalsz ki innen senkit.
- Kicsalnám? Jönne ő magától, ha engednétek.
- Na képzelem mennyire magától.
- Biztos vagyok benne, hogy hamar viszontlátom őt, de nem itt, hanem a völgyben! – nevetett
- Soha – vágta rá egyszerre Cralto és a mesélő.
- Felség, bizonyára fáradt, pihenje ki magát, egészen biztos vagyok benne, hogy holnap újra láthatom – mondta, majd meghajolt, és leugrott a párkányról. Még egyszer hallani véltem a hangját, ahogy a bikára szól
- Csitulj már el te fenevad,
Szobor lettél, maradj hát az!

Az este alig bírtam aludni, csak néztem az ablakból, a máglyává vált szökőkutat körülölelő forgatagot, amiből ki-kivált egy hatalmas, aranyfoltos zöld szempár, ami esküdni mernék, hogy engem keresett.



Hajnalban valahogy mégis sikerült elaludnom. Későn feküdtem le, mégis korán felkeltem. Megigazítottam az ágyat, felöltöztem. Összepakoltam a holmim, és hátizsákkal a vállamon indultam le. Kinyitottam az ajtót, és a mesélőbe ütköztem. Szúrós tekintettel végigmért, majd fojtott hangon megszólalt.
- Eszébe ne jusson!
- Miért?
- Nem tudja hová készül.
Nem válaszoltam, csak megrántottam a vállam. Ki akartam kerülni az öreget, de az elém állt.
- Túl veszélyes – próbált lebeszélni
- Tudok magamra vigyázni – szűrtem a fogaim között.
Áthatóan rám nézett, majd szomorú pillantással félreállt
- Ám legyen, de ne feledje én figyelmeztettem!
- Nem feledem – mosolyodtam el, de ő komor maradt.
Lent megreggeliztem, majd elindultam. A téren meghallgattam néhány mendemondát a völgyről.
Még délelőtt útnak indultam. Nem kellet sokat mennem, hogy elérjem a völgyet. A végtelen legelőkhöz szokott szememet lenyűgözte a látvány.
Sötétnek tűnt, és komornak is, mégis volt benne valami, ami megragadott. Mintha áradt volna belőle valami, ami arra késztetett, hogy rohanjak le. Valami olyasmi mint az, hogy is mondta fuvolaszó. Egyszerűen muszáj volt engednem neki és követnem.
Ahogy elindultam lefele a lejtőn egyre jobban elámultam. A fák itt hatalmasak voltak, és annyi volt belőle… Ahogy beléptem az erdőbe, mintha sötétebb lett volna, és az eddig oly közelinek tűnő madárcsicsergés elhalkult. Lenyűgözve bámészkodtam, de pár méter után megtorpantam. A fák itt már tényleg hatalmasak voltak, hát még a gyökerek. Az erdőt egyre jobban elöntötte a köd, ahogy beljebb és beljebb botladoztam az erdőben.
Végül meg kellett állnom, egyszerűen nem bírtam tovább vergődni a gyökerek között.
Elkezdtem felkapaszkodni a legközelebbi fára. Elsőre igen nehéz volt, de viszonylag kevés horzsolással sikerült feljutnom az első ágig.
Körbenéztem, úgy tűnt itt egyszerűbb lesz haladni, csak le ne essek. Lendületet vettem majd elrugaszkodtam. Nem is volt olyan nehéz. Nemsokára már sokkal gyorsabban haladtam, mint odalent a fák között.
A szemem sarkából mozgást láttam. Épp időben kaptam oda a fejem, hogy meglássam.
A kobold volt, akit tegnap este láttam. Így most sokkal jobban szemügyre tudtam venni. Haja és bundának tűnő szőre vöröses színben játszott, bőre viszont teljesen elütött ettől, fehér volt, olyan fehér, ami szinte már sárgásnak látszik. Fülei hasonlók voltak az emberéhez, de nagyobbak voltak, kerekebbek. Zöld mellényt viselt rengeteg gombbal, az anyaga inkább tűnt növényinek, mint szövetnek. Hasonló volt a nadrágja is, csak az inkább barnás volt, mint zöld. Fején háromszög alakú sapka ült. A tartása volt, ami inkább egy macskáé volt, mint egy emberé, s számomra a legmeglepőbb a farka volt. Bundájához hasonlóan vöröses színű volt, s hosszan tekergett mögötte. Lábbelit nem viselt valószínűleg csak akadályozta volna, a karmos mancsokat a kapaszkodásban.
A szeme volt a leggyönyörűbb. A mohazöld, hatalmas, aranyfoltos szempár uralta az egész arcát. Most épp a jókedvtől ragyogott.
Fogalmam sem volt mit mondjak, ő látva a tétovázásomat elnevette magát.
S a fenti ágról a következőre szökkent. Majd továbbrugaszkodott. Ahogy csak bírtam követni kezdtem. Nem tudom meddig voltam így a nyomában, csak azt vettem észre, hogy az erdő megtelik élettel. Körülöttem zöld és sárga szemek villantak fel, megijedni sem volt időm. Nem vetettek rám nagy ügyet, mellettem zúgtak el visszafele a faluhoz. Szorosan a fatörzshez lapulva várta, hogy elmenjenek. Mikor a suhogó hangok, s a szemek eltűntek tovább akartam menni, de fogalmam sem volt merre, ekkor pillantottam meg őt. Nem láttam teljesen, csak a szeme villanását. Azok az ismerős aranyfoltos szemek voltak azok. Elrugaszkodtam, és ismét közelebb kerültem hozzá. A szempár még mindig nem mozdult.
Mozdulatlanná dermedtem, mert valami áttörte az éjszaka csendjét. A zene volt az hívott ide ebbe az ismeretlen rengetegbe. Erősebben hallottam, mint eddig az agyam ködbe borul, fogalmam sem volt mi történik velem, nem is érdekelt. Csak a zene kellett, minden más háttérbe szorul, nem éreztem már a lábam zsibbadását, se a fáradságot. Csak követni akartam. A szemem sarkából láttam felszikrázni a döbbenetet a mohazöld szemekbe de nem foglalkoztam vele. Az ágak közt cikázva hatoltam egyre beljebb és beljebb az ismeretlen rengetegbe.



Estefele ébredtem fel. Az egyik ágon aludtam, roppant kényelmetlen volt. Körülnéztem egyáltalán nem volt ismerős a hely. A nap lemenő sugarai közül néhánynak sikerült áttörniük a ködöt, s a fák lombozatát, de a köddel már nem birkóztak meg. Megkordult a hasam elégedetlenül jelezve, hogy éhes vagyok. A táskámért nyúltam. A kezembe véve elcsodálkoztam az új szakadásokon, s a rengeteg levéltől, ami benne volt. A ládikámnak se, híre se hamva. A becsomagolt ételen kívül nem találtam benne mást csak levelet.
A furcsaságot elintéztem egy vállvonással, nem igazán éreztem veszteséget. Miután csillapítottam az éhségemet, felálltam és kinyújtottam sajgó tagjaimat. A legközelebbi ágra néztem semmi kedvem nem volt ugrálgatni.
A napsugarak kezdek megfakulni, s hamarosan teljesen eltűntek. Én eközben azon töprengtem milyen nap lehet, fogalmam sem volt az előző estéről vagy estékről, csak két emlék maradt meg. Az aranyfoltos szempár és a fuvolaszó.
A felettem levő ágon megzörrent valami, nem láttam semmit de a nyakamon felállt a szőr éreztem hogy figyelnek. S valóban, ahogy egyre sötétebb lett kigyúltak a ragyogó szemek. Azt vártam, hogy megint elmenjenek, de eszükbe se volt. Ahogy egyre mélyült a sötétség úgy lett egyre több a szikrázó szemekből. Egyre közelebb és közelebb villantak fel. Kezdett eluralkodni rajtam a félelem. Igaza volt Aline–nek egyedül voltam és senki sem segíthetett rajtam.
A gyűrűből egyszerre kivált egy szempár, egy ismerős zöld arany szempár. Már nem féltem. Fogalmam sem volt még mindig, hogy ki is volt, de mellette biztonságban éreztem magam ebben a kísérteties erdőben. Egészen közel jött hozzám, már láttam is az állának hegyes vonalát. Megfogta a kezem. Az övé kicsi volt és rendkívül meleg, míg az enyém nyirkos és hideg. Erősen megszorította a kezem, és egy lendülettel leugrott az ágról, magával rántva engem is. Éles sikkantás tört ki a torkomból, de szerencsére puhára estem. Körülöttem mindenütt tűz lobbant fel. A hirtelen fénytől káprázni kezdett a szemem. A többi szempár gazdája is leugrált vitustáncot járva körülöttem. Ahogy próbáltam követni az árnyak forgatagát szédülni kezdtem. A zöld-arany szempár gazdája felém ugrott, éles fájdalmat éreztem a tenyeremben, felsikítottam. Egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak körülöttem, mígnem a körvonalaik egybemosódtak. Homályosan éreztem, hogy egyre több ijesztő sárgás szempár közeledik felém, már a földön voltam. Behunytam a szemem, hogy kizárjam őket a fejemből, de a lárma nem akart megszűnni. Még egyszer kinyitottam a szemem, éles fény tört elő a hatalmas fák közül, de ez más volt, mint a fellobbant tüzek. Fehér volt, még a ködöt is áttörte. Ez az éles fehér fény és a szétszóródó árnyak voltak az utolsó emlékem, mert életemben először elájultam.



Amikor kinyitottam a szemem zúgott a fejem, és minden tagom fájt. Sosem ájultam még el. A farkas támadáskor sem, ami elvitte a szüleimet, pedig akkor gyerek voltam és nem kevés vért vesztettem. Őszintén szólva, nem volt kellemes érzés.
A második érzés, ami eljutott a tudatomig az a hideg volt, ami beette magát a csontjaimba. Megpróbáltam felkelni, de csak a felülésig jutottam. Körbenéztem. Egyáltalán nem volt ismerős a hely ahová kerültem, de hát mi volt az, ebben az átkozott erdőben?
A hideg már szinte elviselhetetlen lett. Dideregve húzódtam össze. Ekkor vettem észre a ruhát, ami rajtam volt. A nomád öltözék kellékei teljesen eltűntek. A csizma, a nadrág, az ing minden. Még a bőrszalag is, ami a hajamat fogta össze. Sötét hajam most szabadon omlott le a vállamra. Mezítláb voltam. A ruha pedig? Teljesen olyan volt mintha az engem körülvevő sötétből szőtték volna. Ekkor felcsendül a dallam, ami ide sodort messze mindentől. A húgomtól, a klánomtól, az emberektől. Lassan felkeltem és a hang felé botorkáltam. Kezemet előre nyújtva próbáltam megakadályozni, hogy bárminek is nekimenjek. A hang egyre erősödött, még sosem szólt ennyire tisztán. A kezem nekiütközött valaminek. Hideg volt, min a kövek, s nedves mintha esett volna. Próbáltam kitapintani mi lehetett az, de nem igazán sikerült. Ekkor belerúgtam valamibe. Lehajoltam. Amennyire ki tudtam venni egy lámpás volt az. Nem kellet sokáig keresgélnem, hamar megtaláltam hozzá a kovát is. Néhány sikertelen próbálkozás után fellobbant a tűz a kis szerkezetben. Felemeltem a földről, s magam elé tartottam. Az előttem lévő dologtól a hideg is kirázott. Egyszer láttam ilyet, azt mondták sír volt, ahová a halottat temették. Lassan körbefordultam, a lámpást magam elé tartva, és a látványtól kis híján elsírtam magam. Körös-körül ilyenek által ki a földből. Egy temetőben voltam, s az engemet vesztembe sodró dallam az előttem álló sírkeresztből szólt.
A félelemmel együtt tört fel bennem a düh. Ez az átkozott temető miatt hagytam ott minden, ami szép és kedves volt nekem. A legelőkre, s a klánomra gondoltam, hogy fogok hazatérni. A dallam vezetett ide a semmi közepébe és igen nagy valószínűséggel nem fog kivezetni. A düh könnyei fojtogatták a torkomat, járkálni kezdtem fel s alá, a lámpást letettem, s a kezemet a fülemre szorítottam, de az átkozott dallam így is a fülembe mászott, összekuszálva a gondolataimat.
Egyre gyorsabban és gyorsabban járkáltam, mígnem sírva fakadtam. Belerúgtam a keresztbe. Törni, zúzni akartam, fel akartam égetni az egész erdőt, nyomtalanul ki akartam törölni az előző napokat.
Nem bírtam tovább a rám nehezedő terhet lerogytam a kereszt mellé, teljesen nekidőltem, kezeimet az arcomba temetve sírni kezdtem, bár tudtam, ez vajmi keveset fog az egészen változtatni.
Lassan, nagyon lassan de elkezdtem megnyugodni. A kőkeresztnek nyomtam a homlokom, s halkan dúdolni kezdtem a dallamot. A szavak nem tudom honnan tolódtak az ajkaimra, de lassan összeállt a dal, bár a nyelvét nem ismertem, mégis valahonnan tudtam a szövegét.
A változást a melegről vettem észre először. A kis lámpás fénye kezdte betölteni a teret, s nagyobb meleget kezdett árasztani. Körülötte eltűnt a kő, s előtűnt a mohák lágy színe. Fogalmam sincs honnan érkeztek, de apró pillangók kezdték bontogatni a szárnyikat mellette, s lassan táncba kezdtek körülötte.
Olyan hihetetlennek tűnt az egész, ebben a síri környezetben. Éreztem, hogy a változás kezd kiterjedni, de nem foglalkoztam vele. Ajkamon még mindig az ismeretlen dal szólt, s én lassan mindenről megfeledkezve sodródtam a fuvolaszón, s bámultam az apró lámpást, mint valami égi tüneményt.
Eltűnt a hideg, s a kereszt aminek még mindig támaszkodtam, változni kezdett, a durva követ valami sima váltotta fel, olyan mint a márvány, s a nedves hideg helyett, földöntúli meleget árasztott, lehunytam a szemem, s tovább daloltam. Képzeletemben még ott villódzott a zöld-arany szempár, de lassan az is tovatűnt. Elszállt tőlem minden, gond, baj, még az emlékek is. Valami hűvös tört be a hajszálaim közé, mint a szellő csak nem olyan erős. Mintha valaki rám fújt volna sürgetve, hogy ébredjek már föl.
Az illető nem hagyta abba, mintha a szél kezdett volna játszani velem, röptette a hajam, hűsítette az arcom.
Megadtam magam és sóhajtva kinyitottam a szemem. A kereszt már elvesztette minden félelmetességét. Békét árasztott.
Kiegyenesedtem és hátrafordultam. A legtökéletesebb arcot pillantottam meg, amit valaha láttam. Mintha az egész alakot a fényből szőtték volna. Álla hegyes, haja hófehér. Szemei holdfényfénnyel ragyogtak. Kezét felém nyújtotta, mintha fel akarna segíteni. Körbenéztem a fák közül hozzá hasonló karcsú holdfénylények léptek elő, s kellemesen nyugtáztam, hogy az egyik ágról, furcsa ismerősöm zöld-arany szeme néz le rám.
Szemem visszatér a fehérhajú lényhez, aki még mindig felém nyújtotta a kezét. Kezemet az övébe rakva hagytam, hogy felsegítsen.



Dalen fogadójában még hónapokkal az eset után is mesélték, kissé átalakítva a történetet. Az ismeretlen lány örökre eltűnt a Völgyben, s bekerül ama elrettentő históriák közé, amikkel a messziről jötteket traktálják.
Egy év múlva azonban felbukkant a hölgy a fennsíkon, ott ahonnan indult s egy nomád klánnal töltötte a nyár egyik röpke hónapját. Ez után ismét eltűnt. Senki nem tudja hova mehetett, ahogy azt se, hogy honnan jött. Csak Dalen lakói elevenítik fel a történetét az Ezüst bika fogadóban, ha egy zöld-arany szemű kobold túlzottan szemtelenkedni kezd.

Vélemények:

Isabella Reed:




Kedves Irína!

Érdekes történetet írtál, a végére már kicsit soknak tűnt a természetfeletti és sajnáltam, hogy nem derült ki végül is, hogy mi történt a lánnyal, kik voltak ezek a bizonyos holdfénylények… Sok kérdés maradt. Szerintem remek lehetne, ha még kiegészítenéd a magyarázatokkal.
Gratulálok!


Helena Silence:


A kezdő vers szép, ritmusos, tetszik (bár nem vagyok a versekben otthon). Aztán rögtön lerontod az élményt egy súlyos helyesírási hibával (mondanék helyett mondanák; völgyhöz helyett völgyhez!!!). Túl sokszor használod a volt szót. Egy mondatban többször is, pedig ezt lehet helyettesíteni. A közepén egész jó a történet. Érdekes, újszerű az ötlet, de a végére jól jött volna valami konkrétabb, hogy mi történt a főszereplővel. Homályosak lettek a misztikus lényekről szóló részek is.



Szatti:

Nagyon jó ötlet volt az elején a verssel való indítás, amely máskor is előfordult a szövegben. Maga a történet egész jó. Lendületes és tetszett a fogalmazásmódod is, viszont a helyesírási hibákra érdemes lenne odafigyelned. Többször is előfordultak hibák, amelyek szemet szúrtak, mint például a völgyhez, amely legjobban feltűnt, többször is a szövegben. Habár több oldalas volt a műved, mégis éreztem, hogy bizonyos részleteket érdemes lenne kifejteni, a misztikus lények is, stb. Érdemes lenne egy nagyobb lélegzetű művet kihoznod belőle, mert kicsit félkésznek éreztem, amelytől a végére ellaposodott kicsit. Egész jó volt, de nálad is éreztem azt egy kicsit, hogy nagyon írói szemmel látod a dolgokat és nem igazán érzed magad az olvasók helyébe, hogy számukra mi az érthető. Próbáld kívülállóként is nézni az írásod és akkor jó lesz!




Anett:

Érdekes történetet írtál, az biztos. Az eleje nagyon tetszett, lendületes, egyedi, szépen megfogalmazva. A végére azonban teljesen ellaposodott és unalmassá vált az egész. A leíró részekből eleinte pont eleget használsz, de a végén túl hosszan fejtegetsz lényegtelen dolgokat. Szépen fogalmazol, bár a helyesírással akadtak itt-ott apróbb hibák. Kicsit zavaró volt, hogy néha használtál neveket, amikről nem tuhattuk meg, hogy kit vagy mit taakarnak, csak találgatni lehetett. Egy-egy mondatban érdemes kifejteni, hogy kire gondolsz ilyenkor. Az utolsó kis fejezetet viszont jól sikerült, főleg mivel nem a főszereplő szemszögéből írtad meg.