Ab írása

Ab képe:

Ahogy ő látta:

Ab

Csillagtalanul

Halk susogással esett a szoknya a hideg kőre. Apró szisszenéssel oldódtak a madzagok, ahogy a férfi lustán bogozni kezdte Mariann fűzőkapcsait. Gareth ujjai elidőztek a lány hófehér vállán, aztán ajkát Mariann nyakára tapasztotta. Bizseregni kezdett a bőrük, ahol egymáshoz ért. Mariann halkan felsóhajtott, édes kínként égtek a gyengéd harapásnyomok. Érezte, ahogy a herceg végighúzza hűvös ujjait libabőrős karján, aztán hagyta, hogy a férfi hátrafelé vezesse. Hűvös üveghez tapadt a háta, mikor az utolsó madzag is kioldódott.
– Vetkőztess le – rekedt, mély morgás volt csak a parancs. Mariann hátravetette hosszú haját, és a férfi szemébe nézett. Csillagtalan téli éjszakák jutottak az eszébe, fekete mélység, sűrű homály.
– Amit csak kíván, uram – válaszolta a lány.
– Kívánom – suttogta Gareth, miközben egyre nehezebben vette a levegőt. – És az urad vagyok.
Mariann lehúzta a férfiról az inget, végigcsókolta a mellkasát, aztán elé térdelt.
– Gyorsabban – suttogta az, – vetkőztess, leány. Ne várj olyan sokat.
– Ahogy akarja, uram.
– Mindig is ezt akartam – sóhajtotta a herceg, miközben a lány hajába markolt.

Duzzadt felhők dagadtak a láp fölött, miközben a köd úgy gomolygott, mintha sosem akarna fölszállni. Apró, hegyes csontú emberke szaladt Marianne előtt lihegve, a lány csak úgy tudott lépést tartani vele, hogy míg ő egy nagyot lépett, Sztrig két aprót. A kobold lámpása imbolyogva jelezte a lápon az utat, Marianne csak a sárga gyertya lángját látta maga előtt, a kobold alakja a sűrű ködbe veszett.
– Mikor érkezünk meg? – kérdezte, miközben egyre ijedtebben hallgatta a fejük fölött vijjogó héjákat.
– Nem beszél! – A manó hátborzongató hangot adott ki. – A lápon senki nem beszél. Bárki meghallhatja.
Marianne a háta mögé pillantott. A gyermeknek meg kellett fogannia, előre elrendeltetett. De arról egyetlen jóslat sem szólt, hogy meg is fog születni. Pedig már név is várt rá, Isabelle. Mert lánynak kellett lennie, lánynak, aki egyszer ugyanúgy megismeri az erdő rejtélyét, mint az anyja.
Sztrig egyre gyorsabban futott, Mariann oldalába fájdalom hasított. Nem fájhat még, hisz csak két hete fogant. Békében kell lennie, az erdő istenei is így akarják.
Halk szisszenést hallott a háta mögül, ijedten hátra fordult, és a hullámzó ködben ringatózó fényeket bámulta.
Azon a napon a fények vezették a kövekhez, azok suttogták a szavakat, amikkel szerelmet varázsolt. Nem tudta, milyen igét mondjon el, hát elénekelte az ismeretlen, fejébe toluló szavakat, s amikor az apró sárga gömbök felragyogtak a dal végére, úgy hitte, jól cselekedett. Marianne újra érezte a régi magányosságot és ürességet, ami akkor a láphoz vezette. Akkor nem merte bevallani, de most már tudta, meghalni tért a fehér fényekhez. Minden megváltozott azóta… Most már tudja, milyen, ha valaki ideig-óráig szereti, s azt is, milyen ha ő is szerethet. Rosszul cselekedett talán, és lehet, a sors ezért megbünteti…
Keze a hasára csúszott, és megborzongott. Akkor is megérte, minden megérte, és a gyermekre vigyázni fog. Nem engedheti meg, hogy ellopják, nem nyúlhatnak hozzá a lidércek.
Arra eszmélt, hogy Sztrig a ruháját cibálja, és erősen a bokájába rúg.
– Nem bámulni a lidércfényeket! A fények szeszélyesek, sokszor rossz irányba csalnak. Kövess, vagy itt hagylak.
Napnyugtára megérkeztek a kövekkel kirakott druida útra. Az emberek elkerülték ezt a helyet, mert úgy hitték sötét mágia bújt el a mindig kopasz fák karcos ágai között. A három fektetett kőlap, ahol hónapokkal ezelőtt énekelt, régi szertartások emlékét őrizte, a vének mondái úgy szóltak, hogy a régiek még embert is áldoztak itt, hogy a szellemek és emberek közötti határvonalakat megerősítsék, s azóta a csillagok a kihunytak, sosem látni őket a lápon elterülő ködtől. Mariann hátravetette a csuklyáját, és megborzongott, miközben újra a fekete kövek közelébe lépett.
– Miért hoztál ide? – kérdezte a koboldot halkan.
– Itt kell várnod – vicsorgott vissza a manó. – Az erdő istenei nem jönnek csak úgy meghívásra. Türelmesnek kell lenned. Várnod kell szépen, békében. A gyermekre pedig – villantotta éles sárga szemét Marianne hasára – a gyermekre vigyázz. Sokan akarják, nemcsak az isteneknek vannak terveik.
Mariann kezét a még lapos hasára tette. Szeme sarkából látta a kárörvendő, gonosz mosolyt, amivel a manó búcsúzott. Ötéves fiúcskának tűnt a sötétben. Öt éves fiúcskának, akitől még a az őket követő, morgós farkas is szűkölve iszkolt.
Beleszimatolt az erdő sötétjébe. Dohos moha, és vizes levelek illata keveredett az egyre sűrűbb köddel. Korhadt fatörzsek koppantak a szélben, pár faág megreccsent, énekelni kezdett az éjszaka. Az öregek értették, mit susog, de neki senki nem tanította. Vajon, mit mesél a szél?
Sárga szemű bagoly röppent a szemközti fenyőfára. Huhogott párszor, aztán tág pupillával a lányra meredt. Mariann az égre pillantott, csillagtalan fekete éjszaka borította rá sötétjét. Pont olyan vigasztalan, olyan pusztítóan örvénylő mélységet látott maga előtt, mint akkor éjszaka. Vajon visszavárja őt? Mariann Gareth herceg elégedett, hűvös arcára gondolt, mielőtt elbocsátotta reggel.
– Jól szolgáltál – mondta akkor. Aztán a kezébe tett egy aranyat, mintha csak szajha lenne.
A bagoly csettintett a csőrével egy nagyot, és felborzolta tollait.
– Felejtsd el – mondták a sárga bagolyszemek. – Felejts el mindent, és ne nézz sose vissza.
De Mariann képtelen volt felejteni. Átölelte a térdét, és ringatózva régi altatókat dúdolt. Tudnia kell a gyermeknek, hogy már most szereti…
– Isabelle – suttogta, – kincsem, élni fogsz. Én vigyázok majd rád.
Egyszercsak koppant egy nagyot az ősi druida kő, s a következő pillanatban lassan széthasadt. Halk szisszenés tört föl a lapjai mögül, aztán megszólalt egy hátborzongató hang:
– Isabelle – suttogta. – Isabelle, kincsem…

– Mondtam már, hogy hallgattassák el! – Gareth zaklatottan az asztalra csapott, mire a teremben álló vendégek összerezzentek.
Már több hét is eltelt, mégsem tudott másra gondolni, csak a falubeli lányra. Becsukta a szemét, s rögtön megérezte hajának mézillatát, emlékezett arra, ahogy az ujjai közül kicsusszantak a sötét selymes tincsek, érezte csípője ívét megfeszülni a keze alatt.
– Ribanc... – szisszent föl, és megrázta a fejét.
Már három napja hallotta a dalt. Mintha altató lett volna, de nem ismerte a szövegét, hogy felismerje, mit súg neki. Felpattant a székből, és megpróbált a vendégség szokásos zajára figyelni. A szemközti lady keblei igencsak csábítóak voltak, és a kacagása mennybe csábított volna bármelyik férfit, de mégis, az a lány, gondolta, csak ő énekelhet, elbújva kísérti a tömegben, amiért a testét birtokolta. Benézett a függöny mögé, senkit nem látott. Végigjárta a termet, megbámulta az összes asszonyt, akit csak talált. De senki nem közelíthette meg az ismeretlen szeretőjét. Lerogyott a terem kövére, és halkan káromkodott. Úgy vágyott a lány érintésére, mintha megválthatná vele a lelkét. Soha nem hitt az istenekben, nem hitt a varázslatban sem, de most valaki alattvalójává tette. Még a nevét sem tudta, akkor nem volt kíváncsi rá. Most mennyire könnyebb lenne imádkoznia…
Egy szolga állt meg előtte, barna bársonyzekéjét bepettyezte a bor. – Uram,– mondta, miközben meghajolt. – Már kétszer is végigjártam a folyosót, a szolgákon és a vendégeken kívül nincs más asszony. Nem hallunk éneket.
Gareth keserűen felnevetett. – Hát a kardom? – kérdezte fagyos hangon. – Azt megtaláltad?
– Nem uram, biztos a boszorkány vitte el…
– Ostoba! – A herceg nyugtalanul az ablakpárkányra csapott. Az ütéstől földre gurult az aranyserlege.
– Küldd el a népeket – intett hátra.
– Uram, – hajolt a szolga újra meg – ,a serleg a földön, rossz jel, nagyon rossz.
- Eredj!
Meredten bámulta a lápot, míg a háta mögött minden zaj el nem hallgatott.
– Ha valóban megigézett, hát a szemem előtt égessék el – súgta a herceg, miközben felragyogtak az első villódzó, gömb alakú fények. Gareth nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy őt hívják.
– Miért is ne? – kérdezte lassan. – Hisz enyém ez az átkozott föld...

Sárkánynak hívták a lovat, amivel a láp felé vágtatott. Sűrű köd fedte el a hegyet, nem látszódott sem út, sem csillagok. De ott világítottak mindenütt a lidércfények, apró fénypászmák, vibráló fénygolyók. Gareth észak felé fordult, és követni kezdte a villódzó foltokat. Nem tudott szabadulni a daltól, az vezette a láp mélyébe, miközben riadt lovával utat keresett az ingoványban. Egy idő után apró lábak cuppogó hangja csapta meg a fülét. A herceg lova ijedten prüszkölt, felnyerített, aztán levetette magáról lovasát. Gareth a hátára esett. Nem látta, amikor a lidérc megérkezett, de érezte a füle mögött hűvös leheletét.
– Erre – súgta lágyan a hang. – Én megmutatom az utat. Ismerem őt, csak téged vár, a nagy köveknél...
A herceg reszketni kezdett, aztán ijedten felkiáltott, amikor apró karmos kezek kapaszkodtak a vállába
– Állj fel – suttogta rekedten a karmok gazdája, – állj fel, és én kivezetlek a mocsárból.
– Ki vagy te? És ki ő? Hogy hívják a lányt?
A hang ingerülten felhorkant. – Mi küldtük hozzád, herceg. Nagyon régen, már nagyon régen megírták, hogy gyermeket szül majd a trón várományosától… – Gareth arcát sáros mancsok ragadták meg, és nyugatnak fordították, amikor nem felelt. – Erre, erre, itt lesz melletted, hamarosan. Mozdulj már – súgta a hang gúnyosan a férfi fülébe, s közben nyakát véresre marta egyik karmával. – Mindjárt meglátod a fényeket… De el ne aludj, indulj kis királyfi. Indulj a fények után, azok hozzávezetnek.
Gareth lassan botladozva indult el, miközben indák kapaszkodtak a lábába. Egyre mélyebbre süllyedt a sárban. Először csak a bokája süppedt bele, aztán már térdig merült. Az előtte pulzáló sárga gömb megbabonázta, vezetője karma még mélyebbre vágott. Gareth megbotlott, egy pillanatra, aztán levegőért kapott. Észre sem vette hogyan, de egyszercsak arra eszmélt, hogy tompán előre dől a sárba.
– Hogy hívják? – kérdezte, miközben hagyta, hogy magába szívja az ingovány. – Tudni akarom a nevét.
– Marianne – mondta részvéttelenül a férfi előtt vigyorgó manó. – Marianne-nak hívják, amíg még él.

– Sztrig? – Mariann maga előtt tartotta a herceg kardját, de túl fáradt volt, hogy fel is emelje.
– Ki van ott?
– Sztrig? Ki van ott? – ismételte a lány mondatát a hang. A köd emberformájú alakot mintázott a kör közepében. Nem volt arca, nem voltak kezei, úgy nézett ki, mint egy elfátyolozott szellem.
– Ne komédiázz velem. – Mariann reszketve hátrálni kezdett.
– Ne komédiázom. – Nevetett jókedvűen a hang. – Mindjárt itt lesz, utánad küldöm a szerelmed.
A hóbagoly csapkodva Mariann felé röpült. A lány kiejtette a fegyvert a kezéből. – Nem ölöm meg. Nem érdekel, mit akarsz. A fény azt mondta, csak a kardot hozzam. Mást nem teszek, és nem adok.
A fátyol megrebbent, mintha nevetett volna gazdája.
- Nem ölsz, és nem adsz? Több száz éve járom a lápot, hogy megleljem ezt a fegyvert. Ez a kard szakított el az élettől, ennek az embernek az őse gyalázott meg. Te meghallottad, a szavakat, amiket belesúgtam a füledbe, több száz éve te voltál az egyetlen asszony. A segítségemmel kaptad a jóslatot. Tessék, segítettem neked – lépett közelebb az árny.
– Gyermeket vársz, királyi sarjat, attól, aki után a szíved úgy sóvárgott. Nem vett volna észre, bármit teszel, Mariann. Ő az urad, te szolga vagy. De felélesztettél, amikor varázsoltál, s most megváltozott a helyzet. A láp elnyeli őt. S amikor a lelke a mocsáré lesz, te irányítod majd.
Mariann lassan araszolni kezdett hátra fele. – Nem ezt akartam... Én csak..
– Blablabla – gúnyolódott a szellem. – Az ember sosem tudja, mit kíván. Hozd ide a kardot, és tedd a dolmenbe. Én tudom, mit akarok. Élni akarok, és érezni. Szabadulni akarok. Te pedig segítesz majd…
Mariann tompán a föld felé hajolt, látta, ahogy farkasszemek lesik a sötétben. Sztrig félt a farkasoktól, gondolta, és a farkasok most sem őt figyelték, hanem a szellemet. Talán az erdő istenei mégsem hagyták el.
– Én nem hozzád fohászkodtam, – húzta az időt. – Én az erdőhöz imádkoztam, neki mutattam áldozatot.
A fátyolos alak, hirtelen előrelebbent, s Mariann testének gázolt. – Rossz helyet választottál szerelmei varázslatra. Hisz tudtad, hogy ez az erdő átkozott. De nem kell segítened – hajolt az alak le. – Van segítőm, és nélküled is elveszem a kardot. Sztrig! – kiáltott a sötétbe. – A szerelmed halott, Marianne. Látod, azt a nagy sárga fényt? – mutatott előre. – Talán pont most emelkedik fel, és örökre a szolgálatomban lesz.
– Nem hiszek neked – suttogta a lány. Aztán a földről a bokrokba lendítette a kardot, s rohanni kezdett. Két farkas követte két oldalról, az egyik fejét a lány kezéhez dugta, aztán vonyítva segítséget hívott. Varjak szálltak az ágról egyenesen az árnyra. Marianne nem mert hátra pillantani, nem próbált a hangokra figyelni, pedig minden porcikájában attól reszketett, mi lesz, ha nem tud a lápból kijutni. Aztán egyszercsak megjelent a bagoly előtte, s lassan vitorlázva vezetni kezdte.
Gömb alakú fények gyúltak a közelben, egyre több, s mind egyre sűrűbben villogott, aztán az egyik fa törzse mögül előrelépett Sztrig. Vicsorogva vetette a lányra magát, de az egyik farkas elé ugrott. Mariann látta, ahogy a kis lényt marcangolni kezdi az állat. Tovább futott. A bagoly egy ponton lassan a földre emelkedett, a láp süllyedni kezdett Mariann talpa alatt. Aztán meglátta a herceg kabátját. Már alig látszódott ki a vizenyős mocsárból a férfi arca.
– Marianne… – motyogta a herceg. – Marianne…
A lány nagy nehezen kihúzta a férfi testét, aztán addig virrasztott a farkasokkal, amíg nem pitymallott.

Úgy mondják, azon az estén minden fény kialudt a lápon. Eltűnt az összes lidércfény, ma már a csillagokat nézik az emberek. Pár évvel később, amikor már kislány voltam, virágok nyíltak a dolmenek helyén, s alig telt el öt nyár, amikor megindultak az első szekerek a szomszéd megyébe, egyenesen át az átkozott ingoványon. Az út gondosan kikerülte a törött sziklatömbök maradványait, mert a vének még mindig félték az erdő szavát.
Holdvilágos éjjeleken, amikor a mezőt járom, látom anyám farkasait. Hallom, ahogy apró lények csörtetnek a fenyő tüskékkel megszórt avaron. Érzem az ősök jelenlétét, de nem bánom.
A nevem Isabelle, szerelemből születtem és varázslatból. Látom a múlt és a jelen világ átjáróit. Apám szerint, a párkák akarták, hogy megszülessek, a sors irányította szeretett Marianne- ját a cselhez, és nem hisz a fátyolos nőben. Anyám nem beszél róla, mintha rég elfeledte volna. De én látom őt a távoli réteken, egy apró sárga gömbbel a nyomában. Ugyanolyan magányos, mint amikor anyám volt, mielőtt a herceggel találkozott. Talán még magányosabb…
Hogy ki érdemli meg a boldogságot, nem tudom. De azt tudom, hogy az írások szerint az én dolgom a békét megvédeni. Nem vagyok fegyvertelen, van hozzá egy baglyom és egy kardom is. Apám ajándéka, az ősi, smaragddal kivert fegyver, amit akkor kaptam, amikor tizenhat éves lettem. Akárhányszor meglátom a nőt a távolban, arra gondolok, odaadom neki…

Vélemények:

 
 Isabella Reed:


Kedves Ab!

Rejtélyes, sejtelmes, ijesztő és mégis magával ragadó az egész történet. Nagyon tetszett a téma és a kidolgozás. Izgalmas volt. Kicsit mintha egy hosszabb írás lenne összetömörítve, olvastam volna tovább szívesen.
Gratulálok!

Szatti:

Nagyon tetszett a történeted! Lebilincselt és szinte olvastatta magát. Nagyon tetszett az indítás, még annak ellenére is, hogy először meghökkentett a jelenet, de később persze teljesen érthető volt, kaphattam rá magyarázatot. Nagyon jól vitted előre a cselekményt, fantasztikusan fogalmazol, végig nagyszerű volt ez a sejtelmesség, amelyet fent tartottál egészen a történet végéig. Gratulálok a művedhez, engem megnyert!

Helena Silence: 

Ami leginkább tetszett benne, az a történet kidolgozottsága. Meglepő a nyitó jelenet, és a többi közötti ellentét, de jó értelemben. Szépek a leírások, és az időnként elmélázó részek. Az sajnos nem derül ki, hogy a herceg szerelme a lány iránt valós, vagy csak igézet műve. A természetfeletti lények sejtelmes jelenléte jól meg van ragadva, szinte hallani a suttogásukat az erdőben. Fontos, hogy a szereplők neveit következetesen írjuk le egy történetben. Itt váltakozik a Mariann és a Marianne. Azt írja a szerző a végén, hogy az ő dolga a békét megvédeni, de veszélyről (a fátyolos nőn kívül) nem esik szó. Ezen kívül nagyon tetszett a kivitelezés és a sztori is.


Anett:

Remek novellát írtál, szinte tökéletesre sikerült. Szépen fogalmazol, jól játszol a szavakkal, a történetet olvasva egyre izgatottabbá váltam, mert nagyon ígéretesen indult. A végén valahogy kiestél ebből a ritmusból, nem akartál túl sokat elárulni, de így hiányos lett a cselekmény, néhány dologra még magyarázatot vártam volna a történetből. Azt javaslom, hogy írj nagyon sokat, mert szerintem nagyon nagy tehetséged van hozzá...Gratulálok a novelládhoz!