Never forget írása

Mielőtt elolvasod a novellát, tudj meg többet az írójáról!

Nos... Be kell, hogy valljam, egyáltalán nem szokásom magamról írni. Ha mégis kérik, általában nagyon tárgyilagosan teszem.

A női nem képviselői közé tartozom, a családommal élek már több mint huszonegy éve, van egy macskám, főiskolára járok, és nincsenek világmegváltó terveim… csak álmaimban.

Elég összetett személyiséggel rendelkezem. Szeretem a csöndet és a metálkoncertet, a kandallóban lobogó lángokat és a zuhogó esőt, a csoki tortát és a chili paprikát. Ezeket természetesen nem egyszerre. 

Nekem a piros szegfű csak egy virág, és szerintem a szivárvány még mindig az égen mutat a legjobban. Jó vagyok, ha van miért, és hű vagyok, ha van kiért. Szeretek, ha kellemes, és szenvedek, ha érdemes.

Szabadidőmben legszívesebben kreatívkodom. Ebbe az írást, festést, rajzolást, és dekorálást értem. Persze, ez mind ihlet- és múzsafüggő…

A jövőről nem nyilatkoznék, míg el nem jön. Az életet amúgy is Isten írja és Murphy rendezi…

Remélem elég volt ennyi belőlem, ha mégsem, akkor is.

Üdv.

Never Forget

 Never forget képe:

Ahogy ő látta:

Never forget

Magány

Banival ülök egy padon, a Színház tér előtt. Reggel van, ezért egy kicsit fázom, de nem különösebben érdekel. A lényeg, hogy Bani itt van mellettem. Ő a legjobb barátom, mert Bani igaz barát, aki sosem hagy el. Mindig velem van, mintha az árnyékom lenne, ami elég nagy marhaság, mert az árnyékot nem lehet megérinteni, paskolni, fogni a kezét, mint Baninak.

-          Ugye milyen marhaság? – kérdezem tőle, mire ő csak nagyokat pislog, hatalmas,

tányér alakú, őzbarna szemeivel, és bőszen bólogat.

Ezért is szeretem Banit. Mindig igazat ad nekem. A pad fából van, amit kékre festettek. Egy kicsit még hideg és nedves az éjszakai párától. Kacskaringós vonalakat lehet rá rajzolni az ember ujjával.

- Milyen érdekes, nézd csak Bani! – mondom neki – Olyan, mint mikor az első osztályban

a betűket tanultuk. Tudod Bani, sosem értettem, hogy kell a k betűt úgy rajzolni, hogy egy székre hasonlítson. Megpróbáltam, kismilliószor, szinte már betegesen vágytam rá, hogy sikerüljön, de csak nem akart összejönni. Aztán, az egyik nap, mikor azt hiszem már nagyon távol jártunk tőle… igen! A p betűnél, akkor egyszer csak mégis sikerült. Ó, hogy én hogy örültem, és milyen büszke voltam magamra. Tudod, azért, mert anyu is mindig úgy írta a k betűt, hogy egy székre hasonlított. Ezért mondom mindig Bani, hogy a dolgokat nem szabad erőltetni, mert akkor semmi sem jön össze. A legjobb, ha megvárod, amíg az a valami, amire vágysz, egyszerűen magától megjelenik az életedben. Pontosan úgy, mint te, Bani! Akkor tűntél fel, mikor nem is gondoltam volna. Hát, ez a te nagy szerencséd Bani. Azért mondom, mert nem hiszem, hogy magadtól hatalmas dolgokat tudnál összehozni az életben. Nehogy megsértődj, nem úgy értettem, csak arra gondoltam, hogy az igazán nagy dolgok létrehozásához kevés egy ember. Szóval arra akarok kilyukadni, hogy örülhetsz, mert itt vagyok melletted. Két ember csak össze tud hozni valami hatalmasat, monumentálist, amit a többiek csak néznek, bámulnak tátott szájjal, és nem tudják elhinni, hogy ilyen létezik. Mint egyszer nyáron, a Balatonnál. Tudod Bani, én igazából nem voltam ennyire zárkózott, mint most. Kislány koromban könnyen szót értettem a többi gyerekkel… de hol is tartottam? Ja, igen, a Balatonnál. Képeld el Bani, egyszer ott nyaraltunk a családommal, és a parton játszó gyerekekkel kitaláltuk, hogy megépítjük a világ legnagyobb homokvárát, ami akkora lesz, mint egy palota a valóságban, vagy még annál is nagyobb, tele termekkel, emeletekkel, tornyokkal és bástyákkal. Nagyszerű ötlet volt Bani, egyszerűen kolosszális! Mind éreztük és tudtuk, hogy egyedül képtelenek lennénk megépíteni, de együtt!

Együtt még a csillagokat is lehozhattuk volna az égről! Tehát nekiláttunk. Iszonyatosan meleg volt, el sem tudod képzelni talán mennyire, de mi nem adtuk föl. Látni akartuk az elképzelt palotát. Ami a képzeletünkben már megépült, és ott állt, pontosan előttünk. Aztán valahogy elkalandozott a figyelmünk. Lehet, hogy a tűző nap volt a hibás, vagy a pár méterre tőlünk, önfeledten lubickoló emberek, de a gyerekseregből egyre inkább szállingózni kezdtek azok, akik vagy megunták, vagy hívták őket a mamájuk, ebédelni kellett menni, vagy WC-re. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam, és így, nagyon sajnáltam, de nem tudtam befejezni a várat. Ezért jól jegyezd meg Bani, hogy egységben az erő, mert ez igen fontos. Egymagadban sosem tudsz monumentális dolgokat létrehozni. Tanulj az esetemből! Ha mindenkiben annyi lett volna a kitartás, mint bennem, akkor biztos sikerült volna megépíteni azt a palotát.

Banin látom, hogy elbizonytalanodik. Megfogom a kezét, és elmosolyodom.

- Ne aggódj Bani. Én mindig itt leszek neked, nem úgy, mint a többi gyerek a Balatonnál.

Bani mosolyog, sikerült megnyugtatnom. A tekintetem visszatéved a nedves padra rajzolt ákombákomokra.

-          Nézd Bani, ez itt majdnem olyan, mint egy L betű. A nevem kezdőbetűje. Tudod, sosem szerettem igazán. Talán azért, mert túl hosszú. Elisabeth. Hánynom kell tőle. Tudom, hogy nem érted, miért mondtam, hogy L a kezdete, de mindjárt megmagyarázom. Csak előbb még azt akarom mondani, hogy mennyire ki nem állhatom. Azért utálom Bani, mert nem szép, és az összes ismerősöm mind Lisának becézi. Én pedig egyáltalán nem vagyok oda érte. Te szerencsés vagy Bani, neked szép neved van. Az enyém is az lehetne, ha nem úgy becéznék, hogy Lisa. Valahogy sokkal arisztokratikusabb lenne, ha mindenki Bethnek szólítana. Biztos, hogy jobban érezném magam tőle. Szóval ezért mondtam, hogy az L a kezdőbetűje a nevemnek. Remélem most már érted. Tudod, egyszer, még nagyon régen anyu szólított Beth-nek. A mai napig emlékszem rá, ahogy kiejti: Beth. Szerintem gyönyörű ez a név, nem úgy, mint a Lisa, az Elisa, vagy a Betti. Szörnyű, hogy milyen ocsmányságokat ki nem lehet hozni egy hosszú névből. Ugye?

Bani bőszen bólogat.

-          Nagyon örülök, hogy egyetértesz velem Bani, mivel az egyetértés nagyon fontos az emberi kapcsolatoknál, és az, hogy azt hiszed, amit én, arról árulkodik, mennyi megértjük egymást. Szerintem ez a kulcsa annak, hogy két ember miért marad együtt hosszú évek múltán is. Mert azok az emberek, akik között nincs meg ez az összhang, hamar másik utat választanak maguknak, ha lehet ellentéteset a másik emberétől. Tudod Bani, anyu és apu sem tudták megtalálni az egyetértés összhangját. Van, aki hiába keresi, mégse lel rá. Azt hiszem, csak tizenhat voltam, mikor erre a szüleim rájöttek, és anyu más utat választott. Távol tőlem és apától. Szomorú, de ennek így kellett lennie.

Bani szemében könnyek csillognak. Átérzi a fájdalmamat. Azt a fájdalmat, ami akkor rontott rám, mikor rájöttem, hogy azt a személyt, aki Beth-nek szólított egyedül a világon, sosem fogom újra látni, és nem fog már úgy szólítani, mert nem lesz velem. Bani sír. Könnyei végigfolynak az arcán. Vigasztalóan simogatom meg.

-          Ne szomorkodj Bani! Így kellett történnie, és nekem már rég nem fáj. Tiszteletben tartom anyu döntését. Persze én sem akartam, ahogy apu se, de néha már annyira veszekedtek, hogy nem volt más választás. Van ez úgy Bani, hogy nincs másik út. Szóval kérlek, hagyd abba a sírást! Semmi értelme, hidd el!

Bani félszegen törölgeti a könnyeit. Hatalmas, őzbarna szemeiben düh és fájdalom kergetik egymást. Adok neki egy zsebkendőt a biztonság kedvéért, és amíg megtörni az orrát, én elbámészkodom. Egy férfi megy el előttünk, pórázon vezeti apró, fekete szőrű tacskóját.

-          Nézd Bani! Milyen aranyos kutyus! Emlékszem, egyszer nekünk is volt kutyánk, mikor már csak én voltam, meg apu. Ugyanilyen kicsi volt, de zsemleszínű. A fajtáját már nem tudom, de apa Mon Cheri-nek hívta. Ne nézz így rám Bani! Ebben semmi furcsa nincs azon kívül, hogy a kutyusnak nem piros volt a bundája, mint a cseresznye, amiről a nevét kapta. Hát, mégse hívhattuk őt Lajosnak, vagy Jenőnek! Piros nyakörvet adtunk rá, és néha elvittük sétálni. Nagyon kajla volt, játékos és szófogadatlan, de én szerettem, mert olyan barátságos, mindig vidám szemei voltak, és hangosan vakkantott, ha csettintettél neki. Imádnivaló kiskutya volt, ezért is sajnálom annyira, hogy elveszett. Mikor egyik nap sétáltattuk őt apuval, egyszer csak kitépte a pórázt a kezemből, és elfutott. Szegény apu jó sokat loholt utána, de sajnos nem találta meg.

Látom, hogy Bani megint elkámpicsorodik, ezért gyorsan abbahagyom a témát.

-          Nem kell sajnálnod őt Bani. Rossz kutya volt, de biztos vagyok benne, hogy mára már egy olyan helyen van, ahol megnevelték, és nagyon szeretik. Az elszökése azt jelenti, hogy lehet, nem voltunk alkalmasak a megtartására. Tudod Bani, van egy mondás, hogy: „Akit szeretsz, engedd el, és ha visszajön hozzád, akkor lesz csak igazán a tiéd.” Mon Cheri nem jött vissza, és ebből arra lehet következtetni, hogy bármennyire is szerettük, nem volt teljesen a miénk. Ezért komolyan úgy vélem, hogy jobb volt így. Neki és nekünk is.

Bani elmosolyodik, és hirtelen az utca másik oldalára néz. Követem a tekintetét. A túloldalon egy férfi és egy nő sétál, kéz a kézben. A fickón furcsa, fekete kalap van, majdnem olyan, mint egy cilinder. Táncot lejt rajta a napfény.

-          Milyen vicces. Emlékeztet arra a fejfedőre, amit apu vett nem is olyan rég. Marha hülyén állt neki, de képtelenség volt lebeszélni róla, annyira belehabarodott. Akkor is viselte, mikor egy részeg sofőr belehajtott a kocsinkba, teljesen összezúzva a vezető és anyósülés részét, kettészakítva az egészet. Én hátul ültem, nekem nem lett semmi bajom, de apu…

Bani megdönti a fejét, és csukott szemeiből apró cseppek peregnek. Megint sír.

-          Jaj, ne bőgj már! Elég régen volt, hogy túltegyük magunkat rajta! – mondom, de az én torkom is elszorul, és a szemem fátyolos lesz, míg ki nem pislogom belőle a könnyeket.

Jól tudom, nem volt az olyan régen, de meg kell vigasztalnom valamivel a barátomat.

-          Bani köszönöm, hogy itt vagy nekem. Tudod, szerintem sok bennünk a közös. Nem arra értem, hogy ugyanolyan magasak, sötétvörös hajúak és barna szeműek vagyunk. Egyszerűen, megértjük egymást, osztozunk a másik érzelmein és nincsenek titkaink. Erről jut eszembe egy dolog, amit még senkinek se mondtam el, de most megosztom veled Bani, mert te vagy a legjobb barátom.

Bani figyelmesen lesi a szavaimat és hallgat, pedig biztos vagyok benne, hogy lenne mit mondania. Értékelem ezt a gesztust. Ebből is látszik, mennyire figyelmes irányomban. Nagy levegőt veszek. Kell az erő, hogy ki tudjam mondani.

-          Egyedül maradtam, Bani. Mindenki elhagyott, mint a Balatonnál a gyerekek, és nagyon félek, hogy majd egy nap te is eltűnsz, egyik pillanatról a másikra. Úgy érzem magam, mint egy megrepedt tükör, vagy egy kettétört fal. Már nem lehet összeilleszteni a darabjaimat, és félek, hogy menthetetlenül leomlok, ha te is elhagysz. Ugye mindig velem maradsz? – kérdezem, és ő bőszen bólogat, miközben igyekszik letörölni az újabb könnyeket a zsebkendővel, amit adtam.

Mosolygok, és megveregetem a vállát. Sziréna hangzik fel a közelünkben, és a Színház térre egy mentőautó fordul be, majd lassan elhajt előttünk. Banit megijeszti a hang, fészkelődni kezd mellettem.

-          Nem kell félni Bani, biztos baleset történt, vagy valaki rosszul lett – mondom.

Bani az utcasarok irányába néz, ahogy én is. Ott áll a férfi a cilinderben, mellette a nő félve bújik hozzá. Pár méterre tőlük a kutyás fickó, idegesen szorítja tacskója pórázát, miközben az eb bőszen ugat. A mentőautó megáll a közelben. Kivágódik a hátsó, kétszárnyú ajtaja. Fekete ruhás emberek özönlenek ki rajta. Többen vannak, mint ahányan kényelmesen elférnének a kocsiban. Sisak van rajtuk, és fegyvert tartanak a kezükben, úgy közelednek felénk. Bani remeg, annyira fél. Az egyik, fekete ruhásnál egy fehér, tölcsérszerű dolog van, abba kiabál. Vagy egy tucat ember vesz minket körül. A tölcséres megint ordít, és én megteszem, amire kér. A kés, amit eddig Bani nyakához szorítottam, éles hanggal üdvözni az aszfaltot. Ő megérzi a lehetőséget, és felugrik mellőlem. Arrébb rúgja a kést, ami jó pár métert szánkázik, mire megáll. Bani letépi a szájáról a ragasztószalagot, amire előzőleg egy mosolyt rajzoltam alkoholos filctollal, és hátrál. Kezével a vágáshoz kap, majd elborzad, mikor megérzi a meleg életnedvet.  A pszichológusomnak vérzik a nyaka.

A mentőből fehér ruhás emberek ugranak ki. Egy nagy lepedőszerűség van náluk. Óvatosan közelednek a kék padhoz, ami már nem nedves. Az ákombákomok eltűntek róla.

- Elisabeth, most velünk kell jönnie! – mondják.

Sebtében a karórámra pillantok, majd Banira. A fal leomlott.

-          Uraim, úgyis letelt az időm mára… mehetünk!

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Never forget!
Hát ez nagy volt. :D Volt benne csattanó az biztos. Még a rendőrök érkezésekor sem tudtam biztosan, ki is ez a Bani. Ügyes írás!
Gratulálok!

Helena Silence:

Igazi gyöngyszem! Mosolyogva olvastam végig, mert azt hittem, hogy a végén valami kedves dolog derül majd ki Baniról. Mondjuk, hogy egy kutya vagy egy plüssmaci. Aztán a végén jön a hatalmas csattanó, amin még nagyobbat nevettem. Majdnem leestem a székről! Nagyon jó írás. Tetszett, hogy Bani szájába egyetlen szót sem adtál, egy másik szereplő szemén át láttattad a figuráját. Nagyon furdalt a végére a kíváncsiság, hogy vajon ki ő! Tényleg, briliáns lett, le a kalappal! Sosem felejtem el!



Anett:


Nagyon érdekes novella, de engem valahogy nem fogott meg a történet maga. Értettem, mit akartál kifejezni az egésszel - hogy a főszereplő rettentő magányos, és már egyszerűen nem talál magának senkit, aki megérteni, ezért fordul az erőszak felé- de sajnos nem jött át igazán a dolog. Hiányoltam a kétségbeesés leírását, ami szerintem egy ilyen személyben biztosan felmerül, hiszen nyilván ez vezette a tettére is. A gondolatatit nagyon érdekesen fogalmaztad meg- de nem tudom eldönteni, hogy ezt az 'érdekes't jó vagy rossz értelemben érzem-e...Talán kicsit fura hasonlat, de nekem a Forest Gump c. film jutott eszembe róla, valahogy a beszéd a film főszereplőjének stílusára emlékeztetett. Van egy egyedi stílusod,  remélem, hogy máskor is ezt használod írás közben, mert ez viszont nagyon megfogja az embert.




Szatti:

A pályázat novellái közül te voltál az egyik, aki igazán megfogott az írásával. Néhányan voltak még, akik igazán kiemelkedőek a szememben és a műveddel számomra te is nagy élményt adtál. Fantasztikus volt minden sorod, habár az elején nem értettem, mire ez a sok Banizás, kicsit már zavart, de a történet végére és ahogy haladt előre a cselekmény, végül minden összeállt és nem tudok mást mondani, csak hogy nagyszerű és gratulálok neked! Nagyon tetszett ez a sokszínű monológ a főszereplődtől, s hogy csak rajta keresztül láthattuk Bani karakterkét... szegény:D A vége nem semmi volt! Lenyűgöztél!