Alexandra Black írása

Alexandra képe:

Ahogy ő látta:

Alexandra Black - 
Húrtánc

            Kezeimet tördelve, összeszoruló gyomorral, idegesen memorizáltam a tömény kottahalmazt még az utolsó pillanatokban is. A sorrend, a hangok, az ütem… mind olyan fontos és elhanyagolhatatlan részei egy zenei műnek, mint az ember jelleme, megjelenése vagy viselkedése. Ezek nélkül a dolgok nélkül semmivel sem válik különbbé, mint társai. Ezekkel a gondolatokkal igyekeztem lassítani idegszálaim lámpaláztól felfokozott működését. Gondolataim csak a nagy hangverseny körül forogtak, újra és újra visszalökve érzéseimet a félelem és alulértékeltség szakadékába. Szívem egyre hevesebben vert, de mégsem pumpált elég oxigén dús vért az agyamba ahhoz, hogy tisztán lássak, és ne fátyolozza el szemeim az emberek véleményétől való félelem, amelyet legyűrök magamban újra és újra, akárhányszor színpadra állok.

            De ez a művészek sorsa, szokták mondani… De vajon tényleg meg kell mutatnom a világnak mindazt a tudást, amelyet munkával tettem magamévá, s mely tudás magját, a tehetséget örököltem, ajándékként kaptam, de biztosan örökké az enyém? Hinnem kell abban, hogy a művészet, a zene csak úgy teljesedhet ki lelkemben, csak úgy nyithatja ki szárnyait és repülhet el messzi világokba, ha megosztom zeném, s vele együtt lelkem az emberekkel? Ha érzéseim árját, amelyek sokszor engem is elborítanak, alkotásokban mutatom meg másoknak, hogy ők is átérezzék mindazt a jót és rosszat, amely az én szívem várait ostromolja? A válasz várat magára és talán sosem találom meg, de addig teszem mindazt, ami örömet szerez. Zenélek… magamnak, a családomnak, a barátaimnak és a világnak. Mert a hangjegyeknek üzenetté való átvarázslásán kívül nem vágyom semmi másra.

            Kicsit arrébb toltam az előttem heverő papírtömeget, hogy a tükörben megszemlélhessem magam és kijavítsam a megjelenésemen esett hibákat. Fekete hosszú hajam a sok hajhab, fixáló és spray ellenére néhány helyen összekócolódott és a rakoncátlan tincsek úgy álltak szanaszét, mintha meg akarnának szökni. Bár megmondták, hogy ne érjek hozzá, én azért ujjbegyeimmel óvatosan megigazgattam a tetejét, hogy újra rendes formát vegyen fel. Szürkés, füst hatású sminkem kissé elkenődött, ezzel még különlegesebb és titokzatosabb hatást kölcsönözve világoskék, szinte fehéres szememnek. Nem javítottam rajta, így jobban tetszett, mint eredetileg. Az utolsó lépés ruhám megigazítása volt. Lassan felálltam a kényelmes székből és lejjebb húztam testemen a sötét anyagot, mely olyan volt mintha rám öntötték volna. A vádlimat melegítő hosszúszárú csizmám kényelmes volt, bélése finoman cirógatta bőröm.

Végül már nem maradt más dolgom, mint megnézni az összhatást. A sminkasztal melletti hatalmas tükörhöz sétáltam és belepillantottam. A látvány azonban nem olyan volt, mint a megszokott, sőt, valami idegen és hideg tekintett vissza rám, az átlagos, unalmas arc helyett. A sötét külsejű lány ördögien nézett rám… mintha tudna valamit, ami még titok a számomra. Én voltam, de mégsem. Mintha a bennem lapuló démon akart volna kibújni a vékony üveglapon keresztül, megragadni és saját világába rántani. Gesztusai, az én gesztusaim, mind csalogatóan hívtak, de meg is rémítettek. Ajka bal oldalát kissé felhúzta, így fehér arcára sejtelmes mosoly ült ki, amely csak még természetellenesebbé tette a helyzetet. Gondolataim elszöktek, akár csak a könnyű gázok, a fejem teljesen üres lett és félelem öntött el. Gyilkos, de mégis jóleső félelem, mely magához ránt és kéjesen taszít a mélybe. Felemeltem a kezem, hogy megérintsem az arcom, de a tükörben látott én nem követte a mozdulatom, csak lazán állt és még mindig lenézően bámult. Hozzáértem arcom jeges bőréhez és oldalra fordítottam, s az ismeretlen arca az enyémmel együtt fordult el, mintha kérésnek vette volna mozdulataim. Félve a tükör felé nyúltam, s ő felém lépett egyet, de még mielőtt összeérinthettük volna kezünket egy női hang zavarta meg:

-       Miss. White, kérlek! – mondta Julie Walker, a rendezvény helyettes szervezője. Azonnal odakaptam a fejem és pár másodpercig némán bámultuk egymást – Már csak három perced van! – figyelmeztetett.

-       Igen, tudom! – feleltem megnyugtatására és gyorsan visszapillantottam a tükörre, de az ördögi arckép eltűnt és a megszokott látvány fogadott, a zavarodott, bizonytalan lány, aki minden bizonnyal én lennék.

-       Gyere velem! – intett és kifordult az ajtón. Sötétkék, csillámokkal díszített ruhája átlibbent a küszöbön, ahogy a sötét felleg száll át a hegyek felett és beleolvad a tájba, akárcsak a leggyönyörűbb olajfestményen.

Még egy pillantást vetettem képmásomra, de semmi szokatlant nem tapasztaltam, sőt, mintha minden érzés, amit kiváltott belőlem, eltűnt volna. Üresnek éreztem magam, megfosztva mindattól, ami egy embert emberré tesz és kiemel a többi élőlény közül. Mély levegőt vettem, hogy könnyebben összeszedjem magam, és mint a szél, ahogy a fa lombját tépdesi, úgy árasztottak el érzelmeim újra. A lámpaláz, a félelem, a várakozás, a büszkeség, a csalódottság és a kétely. Nem értettem, mi történik velem, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna, ahol minden sokkal sötétebb, rejtélyesebb, de emellett ellentmondásosan őszinte…

Izgalomtól ittasan indultam Julie nyomába, aki eltűnt a sötét folyosón, mintha soha nem is lett volna ott. Összeszorult a torkom és a levegő csak nagy nehézségek árán jutott el tüdőmig, ami szintén nem bánt befogadóan vele, sőt, mintha testem egésze ellenem szövetkezve akart volna véget vetni életemnek.

Lépteim egyre gyorsultak, nem akartam lekésni a nagy hangversenyt, amelyre már jó pár hete szorgalmasan készülök. Az igazat megvallva, nincs semmi tétje, már megkaptam azt, amire vágytam, de most végre bebizonyíthatom, hogy nem tévedtek azok, akik belém fektették a reményeiket, és megmutathatom, hogy képes vagyok megfelelni az elvárásoknak. Az eddigi eredményeim gondolatával igyekeztem magam nyugtatni, több – kevesebb sikerrel, s végül már egészen ellentmondásos érzelmek alakultak ki bennem, az angyal és ördög párharca, a bíztató szavak, a lesújtó szidalmak mellett. A folyosó végén egy hatalmas, nehéznek tűnő faajtóval találtam magam szemben, mely világokat választott el egymástól… a színpad meseországát az öltözők nyomott szürkeségének birodalmától. Megragadtam a jeges fémkilincset és erőteljesen lenyomtam. Az ajtó hatalmas nyikorgással résnyire kinyílt és a teremben lévő fény kiszökött rajta, mintha csakis rám, a megváltójára várt volna, hogy megszabadítsam börtönéből. Nekifeszültem és benyitottam a színpad melletti, eredetileg kellékszobának szánt helyiségbe, ahol már sokan várakoztak rám. Mindannyijuk tekintete rám szegeződött és kíváncsian vizslattak, hibát keresve bennem, melybe beleköthetnek, melynek megemlítésével kést szegezhetnek a tokomnak, tőrt márthatnak szívembe, s lerombolnák mindazt, amit felépítettem.

Körös-körül a falakon polcok sorakoztak, melyeket különféle furcsa tárgyak töltöttek meg, és minél tovább néztem őket, annál inkább úgy éreztem, hogy a felszín alatt van egy rejtett, senki által nem ismert történetük. A maszkok valaha emberek arcait takarták, a gyertyatartók segítségével megvilágítottak valamit, a zenedobozok szebbé tették valaki életét, a medálok nemzedékeken keresztül öröklődtek a családokban, a szemüvegek valamit megmutattak, a csattok nők haját ékesítették. Az ember sokszor nem lát tovább a felszínnél, nem gondol bele a dolgokba, pedig emiatt a hozzáállás miatt, sokszor elsiklanak olyan csodálatos és magasztos dolgok felett, mint a zene, amely nem csak az ember egyik kiteljesedési formája, hanem vágy, szenvedély, szerelem, megváltás, fanatizmus, bűn, büntetés, dicséret, élet és halál.

-       Most pedig egy igazi tehetség lép a színpadra, akit tizenhat évesen vették fel a zeneművészeti főiskolára, aki számos versenyt megnyert és egy szólóalbummal is büszkélkedhet. Fogadjátok szeretettel városunk Paganini-ét, Miss. Katherine White-ot – hallottam a felvezető szöveget a hangszóróból, mely az én fellépésemet konferálta be. Máris eltelt volna az a három perc?

-       Menned kell! – nyomta kezembe a hangszert Julie és a színpad felé lökött. Én átvettem tőle a csodaszép hegedűt és a színtér közepére sétáltam.

Körbenéztem a tömegen. Az emberek szemei mind rám szegeződtek, akárcsak az éhes hiénáké a döghúsra, mintha mind arra vártak volna, hogy valamit elvétsek és ennek okán a pusztulás mély szakadékába vethessenek. Arcuk furcsa volt, ismeretlen, de mégis úgy éreztem, hogy ördögien hasonlatosak valami sötétre, valami mélyre és rejtettre, valamire legbelül a lelkemben. Talán mert én is ember vagyok, olyan mocskos, esendő, halandó ember, mint mindenki más ebben a teremben és csak azért vágynak bukásomra, mert itt, ezeken a kopott, régi, nyikorgó deszkákon föléjük emelkedhetem, hatalmasabb, erősebb leszek náluk, olyan, mintha már magam is isten volnék. De vajon lehetséges-e az ily módon való felemelkedés, mely csak percekre repít az égig, csak pillanatokig tesz halhatatlanná, de ezek a hosszúra nyúló másodpercek megtisztítanak és bepillantást nyújtanak a mindenség széfjének reteszén át, az élet értelmére…

Csak bámultam őket, s ők ugyanolyan idegen, jeges, támadó tekintettel néztek rám, arcuk eltorzult, s mintha nevetni láttam volna őket, ördögien, kacagni, káromra mulatni. Pillantásaikból azt éreztem, hogy gondolataik már mind csak bukásom körül ólálkodnak, körbejárják, megszemlélik, kóstolgatják, élvezik az ízét… Az érzések a hatalmukba kerítettek, elhomályosítottak minden mást, ami fontos, egymást tépték darabokra belül a testemben és végeláthatatlan küzdelmük győztese a magányos, kishitű, dicséretre olyannyira vágyó barátom, Bizonyítási Vágy lett. Átvette az uralmat testem felett, mint egy démon, ki megszáll, és a bűnbe kényszerít, hatalmas erejével és megszámlálhatatlan alkalommal a földbe döngöli igazi éned, ha ellenállsz felsőbb akaratának.

Karom mindenféle elhatározás nélkül felemelte a kezemben szorongatott hangszert és az államhoz nyomtam, hogy arcomat finoman hozzá simíthassam, mintha apró, törékeny gyermekem tartottam volna karjaimban. Úgy éreztem eggyé válunk, én és a hegedű, összeolvadunk, egy testként mozgunk, mintha együtt születtünk volna és már bizonyos, hogy egyszer majd együtt is halunk el. Ujjbegyeimet a fogólapra nyomtam és finom, alig észrevehető mozdulatokkal tapogatni kezdtem a törékenynek tűnő húrokat. Ujjaimat a megfelelő helyre helyeztem, oda, ahol majd a csoda ütemes szívverése megszületik, de ez nehezebb volt, mint amire emlékeztem. Mintha testem nem engedelmeskedett volna nekem rendesen, mintha készakarva ellenszegült volna. Jobb kezemmel erősen megmarkoltam az eddig némán lógó vonót, s a színpadi fénybe emelve, nem sokkal a láb felett a húrokra illesztettem. Olyannak tűntek együtt, mint mikor régi barátok találkoznak egymással, kik már elfelejtették egymás arcát, nem tudják felidézni egymás mosolyát, hangját, de arra a hosszú idő távlatából is tisztán emlékeznek, hogy mennyire hűségesen és alázatosan szerették a másikat.

Mélyen beszívtam a levegőt, erősen összecsuktam a szemem, és vártam, hogy a megfelelő képek megjelenjenek előttem, akárcsak egy isteni sugallat, olyan képek, melyekre emlékeznem kell, hiszen csak néhány perccel ezelőtt elevenítettem fel őket. Vagy néhány órája? Nem tudhatom, hiszen az idő relatív, képlékeny, és sosem mondhatjuk, hogy rövid vagy hosszú, mert mit is ér ez a pár perc az örökké valósághoz képest, de mégis milyen sok egy gondolat életéhez mérten. Nem hagyhatjuk az időt elrohanni magunk mellett, mert lelassítani nem tudjuk, de vajon érdemes megpróbálni elkapni, vagy jobb futni hagyni, mikor életünkből nem marad más, csak a szürke, kiszáradt hamu.

Elmém sötét falát fehér foltok töltötték meg, melyek lassan kitisztultak, s elsőként csak ritmusképletet, majd ütemeket végül pedig egy egész kottát alkottak fejemben, szinte térképként megmutatván a lépéseket, amiket majd tennem kell. Összeszedtem minden erőm, az élet által megtépázott lelkem minden darabját egésszé olvasztva és mélyről, a szívem legrejtettebb zugából kezdtem játszani. Ujjaim magabiztosan és gyorsan ugráltak a húrokon, teljesen pontos hangokat lefogva, miközben a vonó szenvedélyesen megerőszakolta a zenét, s ezzel együtt az egész hallgatóságot. Nem koncentráltam másra, csak az édeskésen fájdalmas dallamra, mely betöltötte a pillanatot, a szívem, az életem és testem elengedte a benne haldokló lelkemet és a muzsikát töltötte magába, hogy újra valami igazán tiszta és élő kapjon otthont benne. Szellemem földi börtöne, templomom a ritmusra mozgott, együtt lélegzett, gondolkozott, érzett vele, mintha elszakított ikrek végre újra egymásra találtak volna…

Hirtelen azonban a dallam pontosan megszerkesztett, hibátlan hangjai közé valami oda nem illő, valami nyers és bántó férkőzött, mely kissé olyan volt, akár egy szenvedő ember távolról jövő jajkiáltása. Az elhaló, de fejemben mégis erőteljesen visszhangzó, fájdalmas, de mégis kesernyésen kárörvendő hang egybefonódott a hegedű húrjaival. Gyönyörűen hangzott és arra késztetett, hogy játsszak, játsszak, játsszak még, egyre hangosabban és erőteljesebben, pontosan úgy, ahogy a hang nevemet ismételgette. Katherine… Katherine… Katherine…

Pár pillanattal a végső katarzis előtt azonban vége lett a füleket gyönyörködtető és elmét megtisztító, bámulatos harmóniának, mert egy-egy hang hamisan kezdett csengeni, s ezek különös hangzása elütött tökéletesen lefogott társaikétól, s ezeknek az ördögi hibáknak a következtében a zene, életem értelme folyton megbicsaklott. A kezemre pillantottam, mely össze-vissza rángatózott a hangszer nyakán, elvétve a megfelelő húrt, rossz hangokat választva, de mégis, hiába igyekeztem a megtanult helyre irányítani ujjaimat, azok lázadtak és készakarva tévedtek rossz útra.

Pánikba estem… Forgott körülöttem a világ... Összefolyt szemem előtt minden... Csak remegtem… A hangok… Katherine… Az életem romokban… Hol vagyok? Nem értem… Segítség! A hegedű… kicsúszott kezemből… Katherine… Már nem tartott a lábam… Eltűnt minden… Szívem hevesen vert… Katherine… Térdem nem bírta tovább… Összecsuklottam… A földre zuhantam… Katherine… Testem rángatózott… Mocsokban végzem! Porrá leszek… Katherine… Úgy félek… Katherine… Nem éreztem semmit… Katherine… Csak a hangok maradtak… Katherine… Katherine… Katherine…

Sötét volt minden és én csak a szívverésemet éreztem, a halk, gyenge lüktetést, mely oly altatóan zengett, mintha azt kívánná, hogy örök álomba merüljek. Üres, haldokló gondolataim felhőjében lebegtem, messze a valóságtól, szinte égi távlatokra mindentől, ami számít és valaha számított. Olyan érzésem volt, mintha csak ragaszkodásom gyenge, megtépázott, felsértett lánca kötne a realitáshoz, ahhoz az álmok nélküli, sötét, kietlen világhoz, melyet azzal a szóval szokás illetni: Élet. De vajon helyes ez a kifejezés, vagy csupán egy hibás megfogalmazása valami olyan dolognak, ami hatalmas és azt hisszük ismerjük, de valójában csak azért érezzük így, mert nem tudunk semmit arról, ami előtte vagy utána van. De lehet-e élő, aki holt és lehet-e halott az, aki él? Én ott lebegtem, valahol a mindenség peremén, az élet ostoba köteleivel megbéklyózva, a halál esetlegesen kecsegtető szabadságára áhítozva, emberi lélekkel megátkozva.

Furcsa, ismerős illatot éreztem, olyat, melyről nem tudnám megmondani, hogy mi, de mégis bele van vésődve tudatom legmélyébe, s ebben a pattanásig feszülő, de az univerzum számára mégis érdektelen pillanatban visszarángatott otthonomba, az életbe, a valóságba, a semmibe. Mély levegőt vettem, és a finom, tiszta oxigén felfrissítette testem minden porcikáját, megnyitva az utat szellememnek, hogy újra átvehesse uralmát fáradt, berozsdásodott porhüvelye felett. Szinte éreztem, ahogy lassanként elkezdek érzékelni, információt gyűjteni a külvilágról, éledezni. Elsőként a szaglásom tért vissza, s el tudtam különíteni a gyógyszerek szagát, a földre kifolyt narancslevet, melyet senki nem vett észre, az ablaktisztító friss illatát, a száradó nárciszt és édesanyám parfümjét. Mindehhez ízlelés társult, a tiszta, klórozott, kórházi levegő íze, majd látás, szemhéjamon keresztül figyeltem az árnyékok játékát, tapintásommal érzékeltem az ágynemű furcsa, olcsó anyagát, mely bántotta a bőröm…

S legvégül hangokat kezdtem hallani… Elsőként a távolból jövőket, mint a kocsik motorjának zaja, a madárcsicsergés, a szomszédban üvöltő televízió; majd a közelieket, lépéseket a folyosóról, a gépek morgását, a saját légzésem és emberi beszélgetés hangját. Egy nő és két férfi folytatott komoly párbeszédet, melynek mondatait eleinte nem értettem, csak később tisztultak ki a szavak és ismertem fel szüleim és egy idegen férfi hangját.

-       Egyelőre nem mondhatok semmi biztosat – mondta érdektelenül az ismeretlen, mintha nem is hatná meg az, amit éppen a szüleimnek mondott.

-       Mégis mit kellene most tennünk? – kérdezte anyám kétségbeesetten, hallottam hangján, hogy hamarosan sírva fakad.

-       Egyezzenek bele a vizsgálatokba – beszélt ismét az idegen – A lányuknak nincs vesztenivalója. Csak egy esélyt nyerhet – utalt rám, ami megijesztett. Mi lehet a baj és mért ez az egyetlen, apró ijedtség az, amit érzek, mért nincsenek más érzések, melyek elöntik üresen heverő testem?

-       Mondja el még egyszer, hogy mi a baja! – kérte apám, nyugodt hangon, tiszta fejjel, készen állva egy komoly döntésre, és én nyugodt szívvel kezébe helyeztem volna életem.

-       Nem tudjuk pontosan – magyarázta a férfi, igyekezett hangjával nyugodtságot sugározni, de nekem mégis úgy tűnt, mintha fogalma sem volna arról, hogy mit is kellene mondania szüleimnek – A lányuk fizikailag és pszichésen is beteg. Teste az eddig elvégzett tesztek alatt úgy reagált akár a Parkinson kóros betegeink, mint remegés, az idegek sorvadása. A neurológiai tesztek alatt azonban az agyában is felfedeztünk pár elváltozást, amely esetleg hallucináláshoz és tudathasadáshoz vezethet. A tünet együttesből két dologra következtethetünk. A lányuk vagy egyszerre szenved mindkét súlyos betegségben, vagy egy új, eddig ismeretlen betegséggel állunk szemben.

-       És ez mit jelent? – szakította félbe anyám, azzal a kérdéssel, mely engem is foglalkoztatott, hogy mi lesz mindennek a következménye, és mit kell tennünk, hogy elkerüljük azt.

-       Sajnos még nem tudunk semmi biztosat mondani – felelt közönyösen, mintha csak egy lennék az általa kezelt emberekből, semmivel sem több, semmivel sem személyesebb, mert nem is vagyok az. Mind ugyanolyan személytelenek vagyunk, arcok az ezrek között, név nélkül, személyiség nélkül, akárcsak a madarak, amik szeptemberben délre szállnak, mert látjuk őket, de mind csak madár, senki sem mondja, hogy „az én madaram” – Több tesztet kell lefuttatnunk, kísérletezgetnünk kell, hogy hogyan gyógyíthatnánk meg. Ehhez azonban a beleegyezésük kell. Itt hagyom ezt a papírt, írják alá, ha úgy gondolják.

-       Meddig tartana a „kezelés”? Szeptembertől a zeneművészeti főiskolára járna, de… - akadt meg anyám hangja, sírva fakadt és nekem is sírni támadt kedvem, ahogy belegondoltam, hogy mennyire könnyedén is érhetnek véget az ember álmai, ha a gonosz, hatalmas sors úgy hozza.

-       Sajnálom, Mrs. White. Az idegi sorvadások miatt a lánya rövid idő múlva már nem tud majd hegedülni – hangja pengeként vágódott belém, ahogy kimondta a szavakat, ezzel darabokra törve életem álmát, akárcsak egy üveggömböt, és szilánkjait szívembe döfte, egyenként.

Mindent tönkre tehet egy pillanat, egy másodperc alatt válhatnak semmivé évek és perc és elveszíthetünk mindent, ami valaha is számított és megtudjuk, milyen a reményvesztettség, s rá kell ébrednünk, hogy olyan, mint mikor élő testben holt a lélek és akármennyire meg akar szabadulni földi börtönétől, béklyójától, örökkön örökké bezárva marad, mert ez az átka, ez a sorsa. Elvesztettem mindent, azzal, hogy elvesztettem azt, amit a legjobban akartam és ott feküdtem üresen, magányosan, vágyak nélkül, érzelemmentesen, megerőszakolva az élet által, azon a kórházi ágyon és nem maradt semmi… semmi más az apró, kellemetlen, követelődző hangon kívül, mely mohón suttogta… Katherine… Katherine… Katherine…

És most itt állok, a semmi peremén, három hónappal később, milliónyi teszteredménnyel a kezemben, de diagnózis nélkül, a kerületi elmegyógyintézet hatalmas, festői udvarától pár kilométerre, szökésben, egy sziklaszirt tetején, a város felett, a hegedűmmel, üldöztetve azok által az emberek által, akik sosem értettek meg és sohasem fognak megérteni. Mit is kezdhetnék az életemmel, mely teljesen felfordult és úgy szökött ki kezeim közül, futva a sors karjaiba, mint menekült, úgy, ahogy én rohanok a segíteni vágyó kezek közül el, minél messzebb, vágyakozva az ismeretlen, álmokkal kecsegtető, hamis szabadságra. Lelkemben megbomlott a rend, mintha érzéseim melódiáját süketek komponálnák és vakok vetnék papírra. Tudatlan vagyok és minden olyan távolinak, ismeretlennek tűnik, mintha mindig is az lettem volna, akkor is, mikor már a tudás kapujában állva képesnek éreztem magam a világ megváltására. És mi lett mindabból, ami számított, ami valaha sokat jelentett nekem, az álmok, vágyak, remények, célok, félelmek… elhaltak, a sok, felesleges gyógyszer sötét keze által, melyekkel segíteni akartak, de csak elérték, hogy rosszabbul legyek.

Fehér falak között élek, távol az otthontól, a szeretettől, a biztonságos révtől, melyre emberi szívem egyre inkább vágyakozna, ahogy egyre erősebb láncok bilincselik a fojtogató semmihez. A magány démona szívem legmélyébe költözött és vaskapuval zárta el azt, a többi, reményteljes érzést kirekesztve, és a félelemmel, kétséggel, őrülettel tombol odabent feszegetve határaimat, lerombolva szívem védőfalait. Mégis üres vagyok, a belső sivár, kietlen valóságom sós folyamai marják testem belülről, feloldva magukban a gyilkos gondolatokat, rombolva engem fizikai és pszichológiai értelemben egyaránt.

És a hallucinációk, melyek kínoznak, egyre gyakrabban jönnek, egyre reálisabbak, s sokszor én magam is csalatkozom, s hiszek létükben, bármit is állítanak az orvosok. Mindig azt a lányt látom, akit az előadás estéjén a tükörben, aki én vagyok, de mégsem, mert más tűz fűti belülről, ha egyáltalán él benne lélek. Eljön, de csak néz és mosolyog, majd a nevemen szólít, újra és újra, Katherine… Katherine… Katherine…

A görcsök is egyre szörnyűbbek, az első finom rángások után, már sokkal inkább epilepsziához hasonlító rohamok törnek rám, nem tudom kontrollálni a mozdulataimat, néha csak elindulok és megyek, de nem tudom mért és azt sem, hogy merre, csak eltökélten lépkedek, mintha fontos dolgom lenne. Azt ígérték, hogy a pirulák segíteni fognak, de mintha csak rontottak volna a helyzeten, egyre inkább kezelhetetlenné válok, sokszor már fogni sem tudok, és nem tudok többé játszani sem, zenélni… Akárhányszor hegedülni kezdek, mindig rám tör ez a furcsa rángás, képtelen vagyok lefogni a hangokat, húzni a vonót, tartani az ütemet, egyesülni a zenével, művészit alkotni, képtelen vagyok élni.

Talán ezért vagyok itt, ezért szöktem el, ezért vezetett utam ide, hogy véget vessek néma, érdektelen szenvedésemnek és halálommal valami drámait, utoljára remekművet, maradandót alkothassak, melyre emlékezni fognak, és ne azt mondják: Katherine White, a lány, aki megőrült, hanem azt, hogy: Katherine White, művészként élt és művészként is halt meg. De mi lenne az értelme ennek, mi lenne az értelme halálomnak? Egy rövid nekrológ, a szüleim könnyei, a fekete zászló az elmegyógyintézet kapuja felett, néhány elégikus naplóbejegyzés, az orvosok elégedettsége és megbizonyosodása igazukban, számomra pedig a semmi. Nem is olyan régen még azért éltem, hogy adjak valamit az embereknek, most pedig ugyanezért akarok meghalni, hogy legyen valami, amiről beszélhetnek, amiről írhatnak, amire gondolhatnak, ami fáj, és ami örömet okoz, ami szomorú, de mégis felszabadító, valami… valami olyan ellentmondásos, mint én. De vajon megéri-e mindez, ha tudom, hogy még lehetek normális, még elérhetek célokat, még beteljesíthetek álmokat, csak ezeket meg kell találnom, és akkor újra jelenthet valamit az életem, újra lehetek valaki, újra élhetek…

Itt állok a szakadék szélén és a város fényeit csodálom, ahogy finoman megvilágítják a sötét égboltot, kioltva a csillagok enyhe, bájos fényét, mely olyan, mintha bepillantást engedne a mennyországba. Az emberek, akik odalent élnek, mit sem tudnak rólam, nem is gondolnak arra, hogy létezem, és nem fognak törődni a halálommal, valahogy mégis arra késztetnek, hogy éljek, ahogy ők is élnek, mint az összes halandó ezen a világon. Hálás vagyok nekik azért, hogy itt tartanak és ehhez a földi világhoz láncolnak, megtöltik szívem újra finom érzelmekkel, melyek elöntik testem, kiirtják a gondokat, a bajt, és megnyugvást adnak végre, döntésre késztetnek, döntésre az élet mellett.

-       Köszönöm, Világ! – suttogom, majd lassan kiállok a sziklaszirt legszélére, de nem azért, hogy véget vessek szívverésemnek, hanem, hogy megháláljam mindazt, amit az ismeretlenek tudtukon kívül tettek értem.

Államhoz emelem a hegedűt, a húrokra fektetem a vonót és minden erőmmel koncentrálok, figyelmemet a kezeimbe összpontosítom, hogy meggátoljam remegésük, majd mikor úgy érzem, hogy készen állok, Eastaughffe Hálaszimfóniáját kezdem játszani, melyet utoljára a zeneművészeti főiskolai felvételi meghallgatásomon hallottam, a saját előadásomban. A hibátlan hangok csodaszépen folynak el a semmibe, ellazítva engem, megnyugvást adva, kényeztetve, mint szerelmes, ha kedvese hosszú útról végre hazatér. Csak mi ketten létezünk, a muzsika és én, együtt, összeolvadva, s már semmi nem érdekel, ahogy megbabonáz a tónus harmóniája, őt akarom és senki mást. Elfelejtet velem betegséget, félelmet, magányt, szenvedést, halált, sötétséget, kétségbeesést, haragot, csalódást és könnyeket. A zene ütemére ringatózom, de hirtelen újra érezni kezdem az átkozott remegést, erősebb, mint általában, sokkal erősebb. Térdem összecsuklik és én… a hegedűmmel együtt a sötét, vonzó semmibe zuhanok…

-       Most végre az enyém leszel! – suttogja az ismerős, gyűlölt hang – Ne menekülj! – parancsolja, miközben gyorsan a föld felé zuhanok – Sosem lesz vége! Végre eggyé válunk! Hiszen ismersz… – és hajtogatni kezdi – Katherine… Katherine… Katherine…

 

 Vélemények:

 Isabella Reed: 

Kedves Alexandra!

Elgondolkodtató művet írtál, szinte már filozófiai. Tragikusan gyönyörű.

Nagyon szépen megfogalmaztad a gondolataidat, bár azért oda kell figyelni, hogy ne keveredjünk bele, néha annyira megbonyolítottad. Szép hasonlatokat használtál, átjött vele a hangulat. A Black Swan c. film jutott az eszembe róla.

Gratulálok!

 Helena Silence:

Túl sok hasonlatot használtál, néha ez zavart okoz a történetben. Sokáig tart a felvezetés, ez alatt pedig alig derül ki valami a cselekmény kapcsán. Bonyolult, felesleges szókapcsolatokat is alkalmazol, amelyek nem viszik előrébb a történetet. Ami különösen nem tetszett: "a vonó szenvedélyesen megerőszakolta a zenét"
Ellentmondás. Azt írod, hogy a főszereplő gyönyörűen játszik, mégis megerőszakolja a zenét a vonó??? Az sem derül ki, hogy miért megtört a főszereplő, pedig nagyon mély depressziót ábrázolsz. A pánikba esést viszont nagyon érzékletesen és megrázóan írtad le, illetve az ébredés pillanata, a szagok és illatok leírása is nagyon jól sikerült.
A vége szépen indul, de ismét túlbonyolítja. Őszintén szólva, nehéz volt végigolvasni a történetet. Kevés volt a cselekmény, sokkal több a belső vívódás, ami lelassította a történetet (pedig azt is meg lehetett volna írni izgalmasabbra).
Egyszerűbb fogalmazással sokkal többet, sokkal hitelesebben el lehet mondani.

 Anett:

Érzelmileg ennyire túlfűtött novellát még nem is olvastam, de őszintén szólva, nem igazán nyűgözött le. Minden egyes mondatnak volt mondanivalója, pedig egy történetbe kellenek olyan részek is, amikor az olvasó gondolatban egy kicsit megpihenhet, hogy ne kelljen minden mondat minden szavára koncentrálni. Eléggé zavart a történetben, hogy időnként teljesen felesleges dolgokat fejtegettél hosszú sorokon vagy bekezdéseken át. A leírások kezdtek unalmassá válni, túlzásba vitted az érzelemkifejezéseket. Például a fellépés előtti utolsó pillanatok lámpalázát te majdnem egy oldalon keresztül fejtegetted, és túlkomplikált, oda nem illő érzelmeket vittél egy egyszerű helyzetbe. A végén, az öngyilkosság előtti utolsó pillanatokban a lány gondolatai a saját haláláról nagyon jók voltak, itt kicsit sikerült visszafognod az érzelmi kálvária kifejtését. Még egy apróbb nyelvtani megfigyelés: a mondataidat nagyon hosszúnak és túlkomplikáltnak éreztem. Próbáld meg jobban tördelni a történetet, és kevesebb hasonlatot, leírást, jelzőt és érzelmet belevinni.

Szatti:

Nagyon tetszett a történeted. Eleinte tartottam attól, hogy ez a hét oldal talán sok egy novellához, de minden, amit írtál és ahogyan leírtál, tökéletes volt. Gyönyörűen fogalmaztál, szépen építetted fel a mondatokat. Érthető, logikus volt minden.

Magával ragadó volt és bámulatos. Nagyszerű élmény volt olvasni a sorait! A történet pedig számomra jól visszaadta a kép hangulatát. 

Gratulálok!