Diara írása

Diara képe:

Ahogy ő látta:

Diara

Felsőbb hatalom?

Ellenfelem, a megtermett goy harcos nem teketóriázott. Ölni jött, és ha rajta múlik, fog is. Méreteit tekintve jóval túlnőtt rajtam, amit a szarvakkal ékesített hatalmas sisak és a vastag bőr mellvért még ki is hangsúlyozott. Úgy nézhettem ki mellette, mint egy gyerek. De a harctudásom, a küldetéstudatom és az élni akarásom szerencsére vetekedett az övével, így nem mondhattam, hogy teljesen kilátástalan feladattal bíztak meg a szellemek.

A domb tövében álltunk, meredten farkasszemet nézve, alig néhány lépésnyire a varázsfától és örök védelmezőjétől, a vörös farkastól. Nem engedhettem, hogy a goy közelebb kerüljön szent helyünkhöz, nem mondhattam csődöt. Ha kudarcot vallok és ez a vadember akár csak egyetlen ágát levágja a szent fának, a világunk sorvadásnak indul. Ha pedig felégeti…. Nos, erre jobb nem is gondolni.

A következő pillanatban egy felhő úszott az ezüstösen ragyogó hold elé. A goy villámgyorsan lecsapott, időm sem volt feleszmélni vagy kardot rántani, a mellkasomat máris égető fájdalom árasztotta el, a lábam pedig felmondta a szolgálatot. Kiszáradt ajkamat kínüvöltés hagyta el, miközben térdre rogytam ellenfelem előtt, de a torkából felszakadó gúnyos kacaj azonnal el is oszlatta fájdalmam ködét. Elmém kitisztult, felpattantam és hátráltam néhány lépést, felmérve a lehetőségeimet.

Összpontosíts! Keresd a gyenge pontját – mantráztam mesterem szavait. – Bármily erősnek is tűnik, ha négyszer nagyobb is nálad, biztosan sebezhető, csak meg kell találnod a módját. Bízz a szellemekben! Na ja, mondani könnyű….

A farkas váratlanul megmozdult, s fejét hátravetve a holdra üvöltött, a következő pillanatban pedig tompa morajlás kíséretében széles szakadék nyílt közöttünk a sáros talajban. A rettenthetetlen harcos megingott és szemében páni félelemmel bámult a lába előtt feltáruló mélységes sötétségbe. Egy pillantás elég volt, hogy rájöjjek, mi az, ami térdre kényszerítheti. Végre előhívhattam az energiamezőt, mely fizikai harcban ugyan használhatatlan, de jelen esetben a megmentőm lehetett. Ujjaim között sárgán vibráló derengés éledt, ami aztán egyre gyarapodva felvette az alakomat. Szemközt a goy-jal ugyanez történt, de mivel nem önszántából vált el testétől, szelleme élénkvörös színt öltött. Asztráltestem egyetlen laza csuklómozdulattal a szakadék fölé rántotta a rózsaszínben derengő szellemalakot, miközben a hatalmas goy továbbra is teljes mozdulatlanságban bámulta a feneketlennek tűnő hasadékot. Amikor kivetülése a mélység fölé ért, a monstrum remegve térdre rogyott. Tudta, ha a kényszerítés ténye miatt tehetetlen asztráltestét levetem a mélybe, ő is vele zuhan.

– Gulandi tuua! Gulandi tuua! – üvöltötte szinte könyörögve.

Amint a megadást biztosító eskü elhangzott és fizikai valójától elszakított energiája elvesztette élénk színét, visszaküldtem hozzá az áttetsző alakot. A két test először eggyé vált, majd fokozatosan elhalványulva semmivé foszlott.

Levegőt kapkodva álltam a szakadék szélén, minden diadalérzet híján. Tudtam, hogy ez csupán a kezdet volt. A goy horda nem fogja feladni, míg el nem pusztítják a fánkat, vagy mi őket. És azzal is tisztában voltam, hogy a mostani győzelem nem rajtam múlt. Csupán a szellemeknek köszönhettem, hogy még élek.

Összeolvadva lüktetve fénylő kivetülésemmel lassan a fa felé fordultam, letérdeltem és fejet hajtottam a farkas előtt, hálát adva a szellemek közbelépéséért.

***

Ugyanekkor valahol messze, egy másik világban két kicsiny gyermek játszadozott.

– Mi ez? – kérdezte az alig két éves kisfiú, amikor nagyapjuk félhomályba süppedő szobájában valami újdonságra bukkant és a korosztályára oly jellemző kíváncsiság nővéréhez vezette.

A lány sem tudta, valójában mi az, amit lát, de mint idősebb testvér, fontossága teljes tudatában kimondta, ami először eszébe jutott.

– Egy játék.

A gyerekek izgatottan közelítették meg a halványan derengő csodát.

A tálcányi táblán, melyet négy láncokkal összekötött oszlop határolt, egy miniatűr világ tárult fel előttük. A sárosnak tűnő földből ágas-bogas, csupasz fa emelkedett ki, alatta vörös szőrű, farkas -féle állat szobrozott. A kicsiny domb tövében két különös szerzet állt egymással szemközt. Harcosok voltak, pont mint azokban a mesékben, amitől anyjuk próbálta távol tartani őket. Az egyik nagydarab volt – már ha egy alig négy centis valamiről ez elmondható –, szarvakkal díszített sisakot, mellvértet és nadrágot viselt, kezében rövid pengéjű kardot szorongatott bősz ábrázattal. A másik sokkal kisebb volt, ninja-szerű öltözéke sem mutatta veszélyesebbnek, ahogy a hátán keresztben rögzített gyilkos fegyver sem. A felettük lebegő telihold fénye halvány fényburkot vont köréjük.

A két gyerek csodálattal teli kíváncsisággal vizsgálta az eléjük táruló látványt. A kisfiúnak még a szája is tátva maradt, amikor felfedezték, hogy ez a játék bizony magától mozog. A felhők úgy úsztak a levegőben, mint a valóságban, egy szemvillanással később eltakarva a miniatűr holdat. Abban a pillanatban lendült a sisakos harcos karja, kezében karddal, mire a ninja üvöltve térdre rogyott. Öblös nevetés rázta meg az apró oszlopokat. A két gyerek egymásra nézett, majd csillogó tekintettel újra a játék fölé hajoltak.

A kislány félrehajtott fejjel figyelte az eseményeket. Ujjai hegyével óvatosan megsimította a farkas dús bundáját, mire az állat hátravetett fejjel az újra előbukkanó hold felé fordult és elnyújtott üvöltést hallatott. A lány következő mozdulata teljesen önkéntelen volt. Keze szinte magától mozdult és egyetlen gyors mozdulattal árkot vájt a küzdő felek közé. Sáros ujjait a levegőben tartva leste a hatást és ámulva nézte a kialakuló különös fényjátékot, mikor pedig a sisakos harcos köddé vált, a testvérek gondtalanul, boldogan kacagva indultak újabb játék keresésére.

Diara

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Diara!

Teljesen visszakaptuk a képet, egy rövid, de igazán érdekes történetből. Nagyon tetszett, hogy ez a két kisgyermek, egy másik világban hatalmas szellemekként jelenik meg. Érdekes volt.

Gratulálok!

Helena Silence:

Nagyon szép munka. Rövid, de rögtön megragadja a figyelmet, és végig képes is megtartani. A szavakat gyakorlottan használod, jó a helyesírásod is, ami mostanában nem kis szó. A második részben, néhány helyen van némi túlmagyarázás, de ez nem feltűnő hiba. Szépen megoldottad azt is, hogy a kép és a történet kapcsolódjon, szinte leltárszerű leírásokkal veszed sorra a látottakat. Tényleg jól sikerült, gratulálok!

Anett:

Amint kezdtem megérteni, hogyan is kapcsolódik a történet a képhez, azonnal a szívemhez nőtt az egész. Az elején picit fura volt ez a rengeteg természetfeletti dolog egyszerre, de az utólagos magyarázattal együtt már minden passzolt. Némi különbséget érezni a két rész között, az elsőben inkább a történesekre koncentráltál, és kevesebb leírást használtál, a másodikban már ezek kaptak hangsúlyt. Az egyetlen dolog, amit hiányoltam a novellából, az a történés maga. Nem értettem, mire ment ki az egész, csak írtál valamit, de nekem valahogy nem jött át az értelme. Talán arra próbáltál utalni, hogy milyen könnyen is irányíthatják az életünket mások...de ha ez volt a történet lényege, akkor egy kicsit jobban is kifejthetted volna.


Szatti:

Nagyszerűen oldottad meg a feladatot a kép alapján. Teljesen visszaadtad a hangulatát, a gyerekek játékosságét és az ezzel okozott következményeket a történet szempontjából. A történetben végig érezhető volt a feszültség, a fokozott izgalom, lenyűgöző volt, amit megteremtettél az írásodban, ebben a pár oldalban. Nagyon tetszett és gratulálok neked. Szép munka!