44 perc

Nagyon Boldog Új Évet Kívánok!

you don't have to speak. i feel.

a megkapó sorok

Magnus(ito)

Bejegyzések A.A. naplójából - 38

– Semmi közöd hozzá.

– Nagyon is sok közöm van hozzá.

Már elindulnék visszafelé, mikor megállít ezekkel a szavakkal.

– Ugyan miért?

Pár percig csak farkasszemet nézünk. Nem félek tőle, ismételgetem magamban, miközben összerezzenek, amikor egy lépést tesz felém.

– Szeretném tudni, ki az, aki ennyire felkeltette az öcsém figyelmét.

Megrázom a fejem. Nem hiszek a füleimnek.

– Ne nézz rám ilyen meglepetten! Nem egyértelmű, hogy a kisfiú teljesen beléd van habarodva? Alig bírtam visszatartani, miután bevittelek az orvoshoz. Mindenáron veled akart lenni, hogy lássa rendben vagy-e.

– Két nappal ezelőtt?

– Ugyan, bébi! Már az első alkalommal. Amikor rosszul lettél a folyosón.

– Te ott voltál?

– Mit gondolsz?

– Miért hívják Zennek?

– Te aztán tudod, hogyan válts témát – mosolyodik el Noah, amitől önkéntelenül is még jobban megrémülök. Könnyebb utálni, mikor bunkó. – Elmesélem, ha sétálsz velem.

A part kihalt, mint mindig. Lassan magunk mögött hagyjuk a mólót, ahogy a Zennel való randi reményét is.

– Tudod, mit jelent a szó?

– Gőzöm sincs.

– A zen a buddhizmus egy ága Japánban.

– Ez volna a magyarázat? – kérdezem, miután Noah percekig hallgat.

– Zen ebben hisz. Ilyen egyszerű.

Ez meglep. Nem jellemző ránk, intézetbeliekre, hogy hiszünk valamiben.

– És része az önkínzás?

– Nem, Ms Szarkazmus. Van egy kis gond Zen miniatűr tini agyával.

– Kedves. – Akaratomon kívül is a védelmembe akarom venni Zent.

– Tudod, kezdem érteni, miért van oda érted.

Még mindig fura ezt hallani.

– Mindketten őrültek vagytok.

Bár rosszul esik, el kell ismernem, hogy van benne valami.

Oh, my deer

Bejegyzések A.A. naplójából - sokadik

16:11

A móló elhagyatott, mikor odaérek. Csak az öböl, én és a lepukkant kikötő. Minden tagomat várakozással teli bizsergés tölti el. Nem tudom, miért, hisz Zen talán fel sem bukkan. És amúgy sem mondta, hogy ez egy randi lesz. Életemben először érzem magam tinédzsernek, hétköznapi problémával.

Leülök a parton, a hullámokat számolom. Egyszerűbb lenne az egész, ha megbeszéltünk volna egy konkrét időpontot. Talán már elment, mert azt hitte, nem jövök. Vagy talán órákat kell várnom. Sebaj. Van időm. És úgyis ideje rendbe tennem magamban a dolgokat.

Kezdjük talán azzal, hogy meggyógyultam-e. Határozottan nincs szükségem többé a szekrény magányára ahhoz, hogy elviseljem az emberek közelségét. És ezzel újra visszatérünk Zen jelentőségéhez.

Aztán ott van a dolog a barátkozással. Tea már szinte a szobatársam. Úgy értem, igazából. Eddig csupán elmentünk egymás mellett, most viszont megkérdezzük egymástól, mi újság. Sőt, törődünk egymással.

És persze Zen. Újra és újra. Igazán megkedveltem, bár sosem állt szándékomban. A nap nagy részében ő jár a fejemben. Bármennyire is ostobán érzem magam emiatt, attól még igaz.

Oké… talán van még egy tisztázandó kérdés bennem.

– Csínó! Mindig üdítő a viszontlátás!

Rémületemben felpattanok a földről. Noah egy szál pólóban ácsorog mögöttem, ki tudja, mióta.

– Ennyire rémisztő lennék?

Körbekémlelek Zent keresve, de csak ketten vagyunk a parton. Fogalmam sincs, miért rémít meg ennyire a tudat.

– Az öcsém nem fog jönni.

Természetesen most is olvas a gondolataimban.

– Miért nem?

– Más dolga akadt.

– És téged küldött?

– Nem.

– Akkor miért vagy itt?

Nem tudom nem észrevenni, hogy a jeges, tenger felől érkező szél könnyedén átfúj Noah vékony öltözékén, de ő mintha észre sem venné.

– Csak sétáltam.

– Éppen itt?

Most először látok egy kis zavart a tekintetében. Elnéz mellettem, majd csupán vállat von. Képtelen vagyok annyiban hagyni a dolgot.

– Hol van Zen?

– Nem mindegy?

– Egyáltalán nem.

– Ugyan, Csínó, lazíts! Csak be kellett ugrania a rendőrségre elintézni pár ügyet a múltkorival kapcsolatban.

– A múltkori… - hal el a hangom.

– De tudod, ha már itt vagyunk, el is mesélhetnéd, miért bujkáltál a szekrényben. 

Pályázati felhívás!

http://honeyaprocsodai.blogspot.hu/2013/09/1-palyazat-csoppnyi-csodam.html

Csöppnyi csodák márpedig mindenkivel történnek nap mint nap. Itt az idő, hogy megörökítsétek őket! :)

Bejegyzések A.A. naplójából - 36

Január 20.

Vissza az elejére. A szekrény most még a szokásosnál is szűkebb és sötétebb, mégsem nyugtat meg. Sokkal inkább idegesít. Valahányszor arra gondolok, milyen szánalmas látvány lehetek, eszembe jut Zen és Noah, és elromlik a kedvem. Végül feladom, hogy ezen az úton adjam ki magamból az utóbbi napok keserűségét.

Holly siet felém a folyosón. Napok óta nem láttam.

– Mi újság? – fordulok felé a magam zavaros módján.

– Hogy mi? – fortyan fel mérgesen. – Elkaptam valamit, és most alaposan le vagyok maradva. Holnap pedig matek témazárót írunk, amit senki sem említett. – Próbálom nem magamra venni a vádló hangnemet. Sosem ígértem, hogy jó barát leszek. – Egyébként meg nem szóltál, hogy valami bajod van.

– Azt hittem, a múltkori után, ez egyértelmű.

– Jó, persze, de azután totál nem látszott rajtad, hogy beteg vagy. Tudják már, mi bajod?

Megrázom a fejem. A gombóc a torkomban egyre növekszik. Szerencsére becsöngetnek, így Holly nem kérdezősködik tovább. Mindketten bemegyünk a terembe, ahol Zen a padom mellett álldogál. A szívem kihagy egy ütemet. Mindenki kettőnket bámulja.

– Köszönöm – bukik ki belőlem, amint mellé érek.

– Micsodát?

– Hogy nem hagytál egyedül, mikor szükségem volt valakire.

– Te is ott voltál, mikor szükségem volt rá.

– Rám vártál?

– Mégis kire másra? – vigyorog rám. – Csak meg akartam kérdezni, hogy érzed magad ma reggel.

– Jobban, mint két nappal ezelőtt.

– Délután várlak a mólón.

Nem felelek. Nem tudom, képes vagyok-e ennyi érzést egyszerre elviselni. Van itt félelem, bánat, rajongás, öröm, fájdalom, megbánás, hiány és még rengeteg minden, ami a felszínre akar törni.

– Rendben? – Zen megfogja a kezem, mire minden egy fokkal leegyszerűsödik.

– Rendben. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 35

17:00

Az ágyamban ébredek. Nem emlékszem az utóbbi órákra, de halványan dereng egy kellemes illat. Az első, ami feltűnik, hogy elmúltak a fájdalmaim, immáron csupán kábult köd borítja a világot. Mintha újra Scarlett lakásán lennék. Kivéve, hogy most egyedül vagyok.

Percekig tart, míg megtalálom az egyensúlyom az ágyból kikelve. A karomon belilult tűnyomokat vélek felfedezni. Az injekció megmagyarázná a bódulatot. Valamilyen nyugtató, vagy fájdalomcsillapító viccelődik az agyammal.

Alakokat látok elsuhanni a falon. Követem őket a szememmel, de aztán elfelejtem, hogy egyáltalán léteznek, és az óra gyönyörű ketyegése tereli magára a figyelmem. Sosem hallottam még ilyennek.

Egy szú kaparászása vet véget a tökéletes harmóniának. Bosszankodva méregetem a fapolcot. A francba, hogy mindig van valami, ami bezavar!

Halk ajtónyitódás, Zen lopakodik be. Egy pillanatra értetlenül bámulja az ágyat, aztán észrevesz a szoba másik sarkában. Kedvesen elmosolyodik. A szívem megtelik melegséggel.

– Kedves vagy. – Alig fogom fel, mennyire ostobán is hangzik ez. Később valószínűleg a falba verem majd a fejem emiatt, de most teljesen természetesnek tűnik, hogy közlöm a nyilvánvalót. – Te nem vagy álmos? Mert én kivagyok – vihogok fel, majd a számra tapasztom a kezem zavaromban.

– Feküdj le nyugodtan! – vezet az ágyhoz Zen elnéző mosollyal az arcán.

– Nem hiszem, hogy el tudok aludni. Az a rohadt szú nincs tekintettel rám!

Zen felnevet, majd lassan lefektet. A szú már rég elhallgatott, de az én fejemben még ott mocorog.

– Ne menj el! – ragadom meg a fiú karját, mikor indulni készül. – A fenébe is, ne hagyj egyedül!

– Mondták már neked, hogy sokkal csúnyábban beszélsz, mikor be vagy gyógyszerezve?

– Még nem fordult elő – horkantok fel. Alig bírom visszafogni a hahotámat. Zen nem is próbálkozik. Úgy nevet, ahogy még sosem láttam. Tele vidámsággal, életkedvvel. Elbűvöl vele.

– Megcsókolnál? – Elnémul. Nagy szemeket mereszt rám.

– Audrey, nem vagy magadnál!

– Szóval nem tartasz vonzónak? Rendben… Megértem.

– Fogd be! – szakít félbe. Felforr a vérem a tekintetétől. Összébb húzom magam a hirtelen a testemen végighullámzó energialöketektől. – Meg foglak csókolni, de addig nem, míg nem vagy ura önmagadnak.  

A fejem a párnára hanyatlik, arcomat elégedett mosoly önti el.

– Ígéred?

– Esküszöm. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 34

Január 18.

Mindig azt hittem, hogy majd öregen, ráncosan, korhadás illatúan fogok meghalni. Az elmúlás beenné magát a csontjaimba, majd meghajolnék, mint a szomorúfűz. A bőröm papírvékonnyá kopna, az erek pedig átütnének rajta.  Remegő kézzel tölteném a hársfateát, amit mindig is utáltam, de az unokáimnak csak így maradhatok meg tökéletes emlékként. Az asztalon szőlőcukrot tartanék, a sarokban hintaszéket. Reggel gyalogolnék a boltig, hogy aztán délig üres legyen a ház.

Így képzeltem el, de most arra gondolok, hogy valószínűleg két napon belül egy kórházban fekszem, megállapítják, hogy halálos, és kész. Egyedül, alig tizenkilenc évesen.

Lehúzom a vörös hányadékot a vécén, ami fémes szagot áraszt.

Hirtelen eszembe jut valami a gyerekkoromból. Egy illat. Egy kéz, ami aggódva simít végig a homlokomon. Egy dallam, amitől elálmosodom.

Dörömbölés a szobaajtón.

Két dühös Wymar.

– Megyünk a dokihoz – ragad karon az idősebbik.

Zen idegesen elkapja a másik karom. Marionett bábunak érzem magam.

– Óvatosan, Noah! – hallom a kedves hangot, mikor elnehezül a szemhéjam. Elemelkedem a földről, a fejem valami keménynek ütközik minden lépésnél.

– Zen – suttogom a mellkasnak. – Talán… - elakadok. Nem is tudom, mit akarok mondani. Azt hiszem, az öregkori képzelgésemet szeretném megosztani, csakhogy a szavak nem jönnek.

Tavaszillat. Hűvös, selymes bőr. A dal.

„Mikor a hold egy felhőről éjt küldött,          

S a sötétség a fák magasában függött,                      

Te a múltról énekeltél,           

Mire szívem életre kélt,          

Végre hazaértem.

Sas szárnyát nékem ajánlottad,         

A naphoz repültem, áldottam.           

De ha hallom a bagolyhuhogást,      

Az erdőbe szállok, csillagzuhogás     

alatt téged talállak mellette.

A szerelem sosem lesz egyszerű,
A szív igaza sem törvényszerű,          

De mint mikor a hold apályt csókol,
Szívünk egymásnak csodával hódol, 

A hold sóhaja őrzi álmunkat.”

/saját fordítás: http://www.youtube.com/watch?v=fPINPgIGcnM /

Bejegyzések A.A. naplójából - 33.

11:11

Kirohanok az óráról. Hasfájás. Az ájulás kerülget. A mosdóban a hideg csempének támasztom a homlokom, míg alább nem hagy a hányingerem.

Egészen addig ott állok a vécécsésze mellett, míg meg nem hallom a csengőt. Ez a roham most nem olyan rossz, mint a múltkori, de épp eléggé megvisel ahhoz, hogy sírva fakadjak ijedtemben.

Becsöngetnek a következő órára.

A falnak vetett háttal ülök.

Számolom a másodperceket.

Aztán elmúlik az egész.

Kikecmergek a mosdók soráig és kiöblítem a számat. Amikor felnézek, Zen tekintetével akadok össze.

– Mit keresel itt?

– Utánad küldtek.

– Miért nem szóltál, hogy itt vagy?

– Sírtál.

Az utóbbi napok gondtalansága egy szempillantás alatt semmivé foszlik, most rettegek.

Zen kérés nélkül közelebb jön. Gyengéden bevizez egy zsebkendőt, és letörli az arcomról a könnyek nyomait. Zavarba jövök.

– Kék a nyakad.

– Nem jött le. – Nem tudom, hogy a festékről beszélek-e. Mi másról? – kérdezem magamtól.

Zen megölel.

Bejegyzések A.A. naplójából - 32

Január 16.

– Van még valahol?

Tea alig bírja elfojtani a vigyorgását.

– A tarkódon egy kevés.

Dörzsölni kezdem a bőröm egy vizes szivaccsal, majd Tea megunja a szerencsétlenkedésem, és ő veszi kézbe az ügyet.

– És tényleg mind egymásra festettek?

– Szerinted magamra borítottam egy festékesvödröt?

– És te csak ültél, és hagytad, hogy összemocskoljanak?

A radiátorra terített, használhatatlanná vált ruháimra sandítok. Csak sóhajtozni tudok a látványtól.

– Beszállhattam volna, de épp nem volt kedvem tök idegeneket letapizni.

– Csodálom, hogy nem rohantál ki sikoltozva.

– Ha tudtam volna, merre van a kijárat…

Teából kirobban a nevetést, és én is egy kuncogáshoz hasonló hangot hallatok. Persze azért iszonyatosan dühös vagyok Noah-ra, és Zenre is, amiért elkényszerítettek erre az őrültségre.

– A kék nem akar lejönni.

– Meg sem lepődöm.

– Ha leengeded a hajad, nem látszik.

– Fél óra múlva kezdődik az első órám. Szerinted nincs időm újra lezuhanyozni?

– Aligha. Majd lekopik, Audrey!

– Remek – sóhajtom. Tea különös pillantást vet rám. – Mi az?

– Furán felszabadultnak tűnsz.

– Talán mert túléltem a tegnap estét.

– Akkor legalább erre jó volt – vigyorodik el a lány, majd a dolgára siet.

Már nem néz rám rémülten. Nem emlegette a rémálmaimat sem. Még valamire jó volt a múlt éjszaka.

Bejegyzések A.A. naplójából - 31.

– Honnan tudsz róla ennyit? – meredek a felhúzott térdemre. Még véletlenül sem akarom megbámulni Noah felsőtestét, hogy aztán életem végéig ezzel húzzon. Ő persze minden előzetes figyelmeztetés nélkül szabadult meg a pólójától, tehát az első pillanatok döbbent szájtátását már nem tudom letagadni.

– Scarlettről? A javítóban ismertem meg.

–  És mindez igaz? Tényleg ennyiszer próbált öngyilkos lenni? – Azonnal Zen ugrik be és a csíkok a karján. Majd az öngyilkossági-kísérlet, amit elvileg nem kötetett el.

– Csínó, édesem! Olyan kis naiv vagy.  – Ezzel Noah is beleveszik a ködbe, ami immáron teljesen betölti a szobát, és csak a színes villanykörték fénye szűrődik át rajta. A szobában hirtelen fullasztóvá válik a meleg. Leveszem a kabátom, de eltökélem, hogy semmiképp nem fogok ennél több ruhától megszabadulni.

Nem aggódom Noah eltűnése miatt, úgy tervezem ugyanis, hogy míg nincs vége ennek az őrületnek, nem mozdulok erről a helyről.

Aztán vízcsobogás hallatszik. Kíváncsian nézek körbe, persze az orrom hegyéig sem látok. Hallok hangokat, szófoszlányokat, testeket, amik körül színes füst kavarog. Az egész olyan, mint egy bódult álom.

Egy éles, női hang kezd énekelni a csobogás mellé.

Egy tetovált kéz nyúl ki a füstfalból és magával ragad.

Felsikoltanék, de megcsúszom a padlóra terített fólián, és csak egy nyöszörgés csúszik ki a számon, mielőtt seggre ülnék.

– Szóval az egész hazugság volt? – bukik ki belőlem a kérdés, bár nem tudom, Noah egyáltalán hallja-e. Nem látom. Pedig most már egészen világos van. A világ fehérré változott. Mégis, mintha újra a sötét szobába lennék zárva.

– Az élet hazugság – mögülem jön a hang.

Ledermedek a közelségétől. Érzem a csupasz mellkasból áradó hőt a hátamon.

Majd az arcomra vándorol két hatalmas tenyér, és lassan kisimítja a hajam az arcomból. A tarkómon megcsavarja párszor, hogy ne hulljon vissza a vállamra, majd a nyakamra siklik a keze. Kiráz a hideg.

– Remélem, kedveled a kéket.

Azzal megszűnik a zavaró aura, és innen tudom, hogy egyedül ülök a szoba közepén. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 30. The story of Scarlett

– Scarlett többször megpróbálta megölni magát. Persze, ennek voltak előzményei is. Öt évesen nevelőszülőkhöz került. A biológiai szülei meghaltak egy tűzben. Scarlett is megégett, de még ki tudták menteni a tűzoltók.

A nevelőszülei megtettek érte mindent, de Scarlett végül a javítóban kötött ki alig tizenkét évesen. Elindult a lejtőn lefelé, és kétségesnek tűnt, hogy bárki megállíthatja, mielőtt börtönben kötne ki.

Egy valaki mégis megpróbálta. Quince. Scarlett férje. Úgy értem, akkoriban még nem volt a férje… Quince pszichológus. És festő.

Amikor Scarlett először szedett be halálos mennyiségű tablettát, épp betöltötte a tizenhetet. Ideje nagy részét akkoriban kétes hírű szórakozóhelyeken töltötte. Gyakran drogozott, az iskolát kerülte, és már háromszor kellett kihozni az őrsről szabálysértésért. Az javítóintézet igazgatója elvonóra küldte. Két nappal később Scarlett a kórházban feküdt. Kimosták a gyomrát.

Ezután beutalták egy idegklinikára nyolc hetes kezelésre.

Itt találkozott először Quince-szel. Ő akkor már három éve dolgozott az egyetem mellett kisegítőként a klinikán.

– És aztán? – pillantok fel egy színes festékpaca tanulmányozásából. Noah a körénk gyűltekre néz. Páran kíváncsian közelebb ültek hozzánk, de nem is lepődöm meg, hisz Noah nem halkítja le magát, Scarlett élete pedig felér egy mozifilmmel. Akad a nézők közt fiatal, idősebb, félmeztelen és öltönyös. Néhányan másik szobákból érkeztek, mások már az elejétől fogva figyelemmel kísérik a történetet.

Olyan az egész, mintha egy terápiás beszélgetésen vennénk részt. Már egészen megszoktam a hiányos öltözeteket.

– Scarlett megpróbált megszökni az intézetből. Quince vitte vissza, amiért egy időre ellenséggé vált Scarlett szemében.

Végül három hét alatt tiszta lett, kiderült, hogy nem is annyira drog-, inkább lelki problémákkal álltak szemben. De Scarlett nem akart megnyílni a mellé kirendelt orvosnak, így Quince vette át az esetét. Immár személyes okokból. Nem is kellett több Scarlettnek. Azonnal volt kit okolnia élete tragédiáiért. Majdnem másfél hónapos panaszáradat, és szidalmazások után visszatért az a lány, aki öt évesen elveszni látszott a lángok közt.

De túl sok volt neki. Mielőtt elhagyhatta volna a klinikát, ellopott egy kést, és újra megpróbálta megölni magát. Azt mondta, józanul, ébren, egyszerre túl sok elfecsérelt év nehezedett rá.

Quince látogatta, befogadta, és egy évre rá végül eljegyezte. Egy sajátos módszerrel élesztette újra a lelkét. A testfestés a legtöbb törzsnél az erő, a gondolatok, érzések kivetülése volt. Scarlett ugyanezzel a módszerrel megtanult túllépni önmagán, elfeledni a múltat, és összekapcsolódni egy másik emberrel szavak nélkül, a színeken és képeken keresztül.

– És most itt van, húsz évesen, gyógyultan, férjes asszonyként, és megosztaná ezt mindenkivel.

A tömeg egyszerre rebben szét Scarlett hangjára, mint egy ijedt pillangóraj. A lány csak a fejét rázva mosolyog.

– Örülnék, ha nem lopnád el a vendégeim figyelmét, szépfiú!

– Csak egyét szerettem volna – kacsint Noah a lányra. Az nevetve továbbáll, és beleveszik a sűrűsödő műfüstbe. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 29.

Totális őrültség. Noah felnevet az arckifejezésem láttán.

– Itt nem kell eljátszanod a normálist.

– Mi a fene ez? – fordulok sarkon. Noah teljesen kitölti az ajtót, így esélyem sincs menekülni. – Miért hoztál ide?

– Noah, édesem! – hasít a levegőbe egy éles hang. Összerezzenek. Noah vigyorogva fordít a jövevény felé. – Ó – mér végig a fekete hajú hippilány. – Friss husi. Elég riadtnak látszik. Tudja, hova hoztad randira, Noah?

– Fogalma sincs. Mi újság veled, Scar? Mikor legutóbb láttalak, még nem a nyomornegyedben bujkáltál.

Míg ők mellőzve engem elbeszélgetnek a házigazda pénzügyi gondjairól, nekem alkalmam adódik jobban körülnézni.

A hatalmas szobában meleg van, szinte túlságosan is, a teret pedig halványan derengő színes égők világítják meg. A falak festékfoltosak, mintha valaki nem tudta volna eldönteni, milyen színűre is mázolja őket. A padlón fólia zörög. Az egyetlen berendezési tárgy egy elnyűtt, vörös kanapé, amin most egy fiatal lány nyújtózkodik, miközben egy másik a fedetlen felsőtestére festeget. Az élő vászonként szolgáló lány felpillant, de nem jött zavarba attól, hogy figyelem. Én annál inkább.

A szemben lévő fal előtt többen haboznak ecsetet, színt vagy épp partnert választani.

– Magatokra hagylak benneteket. Érezzétek jól magatokat, a vendégeim vagytok – int Scarlett.

– Ezért fizetnek is? – bámulok a lány után, de ő már nem hallja a kérdésem.

– Nem is keveset – válaszol helyette Noah.

– Nevetséges, hogy elhoztál ide. Nem festek. Főleg nem más testére. És nem vetkőzöm le. Nem értem, Zen miért mondta, hogy megéri eljönni ide.

– Ülj le! – mutat Noah a fal mellé. Felvonom a szemöldököm. – Nem támadlak meg egy ecsettel, ígérem! – tartja fel a kezét.

– Nem mehetnénk ki innen? – pillantok meg még egy félmeztelen klienst.

– Nem. – Forgatom a szemem, mialatt Noah a pőre lányt vizslatja. Hát persze, hogy nem! 

Bejegyzések A.A. naplójából - 28

Akárhogy meresztem is a szemem, a lakásban egy aprócska fényforrást sem találok. Koromsötét van, ami általában megnyugtat, de a tudat, hogy legalább tíz emberrel osztozok ezen a feketeségen, egyáltalán nem segít ellazulni.

Én értettem félre valamit? Azt hittem, valami összejövetelre jövünk.

Nem csak a sötétség rémít halálra, hanem a csend, ami kísérteties súllyal ül a szobán. Nem is kell kérnem, Noah keze rátalál az enyémre, és máskor talán kiakadnék ezen, most csak hálát érzek.

Noah húzni kezd előre, mire önkéntelenül is botladozom, és tapogatózni kezdek. Rossz ötlet. Valamibe beleütköznek az ujjaim, valami keménybe. Azonnal visszarántom a kezem, ám Noah elkapja, és határozottan ráhelyezi a csípőjére, aztán nem is engedi, hogy elvegyem onnan. Szinte ölelem, így jutunk át a süket, vak szobán.

Noah könnyedén megtalálja a kivezető ajtót. Szorosan lehunyt szemmel jutok át rajta.

– Kinyithatod – suttogja olyan közelről, hogy érzem a leheletét az arcomon.

Elkapom a kezem csípőcsontjáról, és hátrébb lépek.

– Ez mi volt?

Egy folyosón állunk, ahol erős túlzással félhomály uralkodik. Legalább ki tudom venni Noah alakját. A levegőt nehéz illatú műfüst tölti meg. El sem bírom képzelni, miféle helyre csöppentem.

– Egy sötét szoba.

– És mi a fenére volt jó? – Suttogok, bár erre semmi különösebb okom sincs, csak az, hogy félek megtörni a ház csendjét.

– Azt hittem, te bírod az ijesztő dolgokat.

– Bárki is mesélte ezt, hazudott.

– Éjjelente mégis átszökdösöl a lezárt szintre. Dr. Rider szerint nem vagy százas.

Leesik az állam. Először is, amiért Noah kémkedett utánam, másodszor pedig, amiért kibeszélt a dokival.

– Ezt ő mondta így?

– Persze, hogy nem.

– Menjünk tovább! – kerülöm ki. Elég mérges vagyok ahhoz, hogy legyen bátorságom benyitni a következő ajtón.

Bejegyzések A.A. naplójából - 27.

Azt hiszem, kezdek igazán megőrülni.

Pár hete egy egércincogástól is a falra másztam volna, most meg egy ijesztő alak kocsijában ülök, és gondolkodás nélkül az arcát tapogatom. Na, jó, Noah talán mégsem sejti, mit akarok, mert tágra nyílt tekintettel húzza ki magát. Nem tántorít el.

Lágyan végigsimítok a bőrén a szeme alatt. Egyszer, kétszer, és meg is van, amit keresek.

– Te alapozót használsz?

– Nem díjazzák a tetkót az intézetben. – Megkönnyebbülést látok az arcán, talán mert rájött, hogy nem akarok kedveskedni. – Így is elég instabil a helyzetem.

– Nem is tudnak róla odabent?

– Már csak pár hónapom van. Kibírod, hogy addig ne reklámozd?

– Ez goromba volt – fordulok vissza a hóesés felé. Szinte érzem a gúnyos mosolyt a hátamon. – A többi tetoválásod miatt nem dobnak ki?

A korház előtt, mikor egy szál pólóban cigarettázott, volt alkalmam látni a mindkét karját és kezét beborító káoszt, bár kihámozni nem sokat tudtam belőle.

– A többit a javítóban csináltattam. Nem tudtak mit tenni vele.

– Akkor miért nem mondod azt, hogy ez is ott készült?

– Az a barom Era megszámolta.

Era, az intézet igazgatónője, amióta az eszemet tudom. Mániákusan ügyel a rendre, még ha ezzel nem is ér el sokat, de könnyen el tudom képzelni róla, hogy feljegyzi Noah tetoválásainak számát. Ettől önkéntelenül is elnevetem magam.

– Hol vannak még tetkóid?

Noah rögtön kitalálja a gondolataimat.

– A fenekemen lévőről sem tud.

Ezen mindketten nevetünk, és most először érzem úgy, hogy talán mégsem sorozatgyilkos Zen bátyja.

– Ssh, jönnek! – mutat előre Noah.

A sűrű hóesésen keresztül alig ismerem fel az emberi sziluetteket, de ahogy közelednek, meghallom a hangjukat. Legalább öten érkeznek, feldobott hangulatban, amitől újra visszatér a gyomorgörcsöm.

– Nem biztos, hogy be akarok menni. – Suttogok, bár fogalmam sincs, miért, a társaság már eltűnt Scarlett lakásának ajtaja mögött.

– Nincs visszaút. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 26.

18:12

Korán sötétedik. Amikor kilépek a kollégiumból, havazik. Egész télen nem esett, és tessék. Pont aznap kezd rá, mikor megelégelem Tea rémült tekintetét.

A kapuban Noah már izgatottan toporog, és nem szégyell néhány különösen csúnya káromkodást a fejemhez vágni, mikor meglát.

– Idefagyott a seggem! – panaszkodik. Furcsa, én nem érzem, hogy lehűlt volna a levegő az utóbbi napokhoz képest. Most is a vékony, őszi kabátomat viselem.

– Nem kellett volna megvárnod.

– Mert odataláltál volna? Vagy mert eszed ágában sincs jönni, csak megláttál az ablakból, és megkönyörültél?

– Nem látok ide az ablakomból.

– Ezt jó tudni.

– Pontosan tudod – döbbenek rá hirtelen. Ki más mászkált volna éjnek idején a lányok szárnyában? Ki más, aki ekkora? – Gyakran sétálgatsz éjjelente a folyosókon?

– Álmatlanság – von vállat. Meg sem lepődik, hogy rájöttem, ő lófrált két hete a folyosónkon, mikor éjjel fürödtem. - Indulhatunk?

Most én vonok vállat. Erre Noah egy fekete, lerobbant autóhoz vezet. Nem túl bizalomgerjesztő, de mikor ennek hangot adok, sértődötten lehurrog:

– Ez egy klasszikus. Amúgy pedig havazik, Scarlett pedig messze lakik. Úgyhogy megjegyzés nélkül szállj be, Csínó!

– Nem én akartam eljönni – szólalok meg újra, miután bevackoltam magam a meglepően kényelmes anyósülésbe. Az autót Noah férfias illata uralja, ami a vihar utáni, friss, nedves erdőkre emlékeztet.

– Ja, igaz is. Az öcsinek engedelmeskedsz.

Ez így elég rosszul hangzik.

– Ne hívj Csínónak!

– Ügyesen tereled a témát, Csínó! – nevet fel Noah rekedten. Az autó morgására hasonlít a nevetése. Mintha csak a tárgybeli megtestesülésében ülnék, ami valljuk be, zavarba ejtő.

Scarlett – akiről egyelőre fogalmam sincs, kicsoda – a város szélén, egy lepukkant bérházban él. Mikor megállunk az épület előtt, Noah türelemre int.

– Megvárjuk, míg mások is érkeznek.

Nem látom értelmét a dolognak, ám nem ellenkezem. Őszintén, nincs is sok kedvem idegenek közt eljátszani a normálist. Noah lejjebb csúszik a vezető ülésen és lehunyja a szemét. Nem tudom, így hogy látja, ha érkeznek mások is, de nem kötözködöm.

A szakadó hóesést bámulom egy utcai lámpa fénypászmájában. Túl sok romantikus gondolat kúszik a fejembe tőle, úgyhogy inkább a szakadt ülést kezdem bontogatni.

– Ezt ne! – ragadja meg az ujjaimat hirtelen Noah. A szeme csukva, az egyik keze is az arca elé fektetve, mégis éberebb egy házőrző kutyánál.

Mikor elengedi a kezem, az a levegőben marad. Közel az arcához. Vakmerő gondolatok cikáznak a fejemben, és úgy hiszem, Noah pontosan sejti, mit akarok. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 25.

Audrey, ahogy én képzelem

15:34

Holly nem jön iskolába. Pont a legjobbkor. Mázli, hogy Tea nem az osztálytársam, mert akkor most nagy bajban lennék.

A délelőtt így csendesen telik. S bár teszek egy kitérőt az öltözők felé, végül nem megyek be. Egy ideje már nem érzem a késztetést, hogy elbújjak a világ elől. Sokkal inkább felpofoznám azt. Élen magammal. De hogy mégis, mi váltja ki belőlem ezt a szokatlan dühöt, arról fogalmam sincs.

Délután összefutok Zennel az udvaron. Ugyan még mindig nem jár iskolába, reggelente látom, ahogy elhagyja a fiúk lakrészét. De semmi közöm hozzá, emlékeztetem magam. Nem kérdezősködöm, de örömömre így is megmagyarázza.

– Pszichodokihoz kell járnom. Nem gond, nem először fordul elő. Az egyetlen, amitől kikészülök, az az, hogy Noah utánam koslat.

– Mit akar? Nem volt elég, hogy ilyen helyzetbe hozott? – Kicsúszik a számon, mielőtt még jobban meggondolhatnám a dolgot.

Zen mosolyogva méreget. Szerintem még sosem hallott ennyire.  

– Örülök, hogy ennyire a szíveden viseled a sorsom.

– Belekényszerítettél.

– Mégis hogy? – mereszt rám nagy szemeket. Gyönyörű színkavalkád az írisze.

– Ezekkel itt. – Most érintem meg életemben először. A bal alkarját simítom végig, ami kivételesen most fedetlen. A sebhelyek már olyan haloványak, hogy valószínűleg senki más nem veszi észre rajtam kívül.

– Mert te a szekrényben élsz, mint tudjuk – csipkelődik, de én túlságosan is a hatása alatt vagyok ahhoz, hogy visszavágjak. Noah felbukkanása ment meg attól, hogy még kínosabb helyzetbe hozzam magam. Hirtelen kényelmetlenné válik Zen közelsége. Hátrébb lépek, mikor Noah mellénk lép. Feltűnik, hogy a tetoválás az arcáról hiányzik.

– Audrey, micsoda meglepetés! – vonja fel a szemöldökét. – Régen találkoztunk.

– Egy hete. – Gúnyosan akarok hangzani, de inkább azt a benyomást keltem, hogy számoltam a napokat.

– Bizony. Azóta az öcsi kiszabadult, és ugyanazt csinálja, amit te.

– Vagyis?

– Kerül engem.

Zennel összetalálkozik a tekintetünk. Az övében gyanakvást vélek felfedezni.

– Mit akarsz tőle? – fordul a bátyjához. Noah meg sem rezdül az ellenséges hangvétel hallatán, engem bámul, miközben rágyújt egy cigarettára, semmibe véve az árvaház szabályzatát.

– Meghívni Scarlett összejövetelére – vigyorodik el váratlanul, miután nagyot szippantott a cigiből. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy Zen keze ökölbe szorul. – Téged is hívnálak, öcsi, de neked most tilos.

– Neked is az!

– De engem nem ellenőriz a dilidokim.

Ebbe igazán nem akarok belefolyni. Meglépnék, de Noah az utamat állja.

– Eljössz, Csínó?

– Csínó? – Az iskola ostoba libák klubjának közismert rövidítése ez a kapucsínóra.

– A bőröd miatt van. – A férfi hozzám érne, ha nem lépek hátra. Zenre pillantok, valami reakcióra várva. Ő elgondolkodva figyel, és egyáltalán nem azt mondja, amit várok:

– Menj el! – kér. – Megéri.

 Kételkedem, de a kíváncsiságom is feltámad.

– Mikor lesz?

– Ma este. – Noah önelégülten mosolyog. – Várlak a kapunál hatkor. És most ne várakoztass hiába! Azt nem szeretem.

Válasz nélkül hagyom ott a testvérpárt. Ennél furcsább beszélgetésben régen volt már részem. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 24.

Január 15.

Vér ízű a szám, de Tea tekintete sokkal jobban megijeszt. Az ágyán ül a szoba túlsó felében, ölében egy füzettel, amit már rongyosra gyűrt.

– Mi történt? – ülök fel az ágyamban. Hideg van, az ablakon jégvirágok, köztük apró völgyek, mintha valaki a körmével vájta volna őket.

– Rosszat álmodtál.

– Ó. – Az megmagyarázza az elharapott nyelvet. – Mondtam valamit?

– Csupa hátborzongató dolgot.

Az ablakra meredek.

– Nem emlékszem.

– Eddig nem akartam szólni… de már egy hete beszélsz álmodban. Előtte sose csináltad.

– Ez nem kóros, Tea – suttogom, miközben felkelek az ágyból, és a szekrényemben kezdek kutakodni. – Mások is beszélnek álmukban. Csak őket nem hallgatja ki senki.

– A szobatársad vagyok.

Megsértődött. Remek. Nem vagyok túl jó a sértegetésben, de most az egyszer örülök, hogy sikerült. Nem kellenek kérdések. Főleg olyanok, amikre én sem tudom a választ. Hogy mi a rémálmok jelentése. Vagy, hogy miért csak azóta bukkantak fel, hogy megismertem a Wymar testvéreket. Esztelenség, de ők állandó szereplői az álmaimnak, amiket minél előbb el akarok felejteni.

– Ma este nem alszom bent.

Teának leesik az álla. Erre még nem volt példa.

Minden idősebb bentlakónak van lehetősége meglógni éjjelente. Persze csak indokolt esetekben. Az indok igazolását szerencsére gyakran elfelejtik számon kérni.

– Hová mész?

– Holly meghívott magához.

– Csak egy éjszaka? Szerintem még sosem aludtam egyedül ebben a szobában.

– Dehogynem. – Meg sem tudnám mondani, hányszor lógtam ki az üres szárnyba, míg Tea aludt. – Csak nem tudtál róla.

Ezzel még jobban meglepem, de nem aggodalmaskodik tovább. Elkezd készülődni az iskolába.

Én közben azon agyalok, hogy fogom elintézni, hogy Holly meghívjon magához, lehetőleg még ma.

Csendkúra - érvelő esszé

 

A tökéletes csend csak ritkán bukkan fel világunkban. Amit nap, mint nap megtapasztalunk, felfedezünk két hang közt, az csupán töredéke a csendnek. Gyönyörködünk benne, megnyugszunk tőle, segítségét kérjük bánatunkban, örülünk, hogy létezik, esetleg félünk tőle, a baj előjeleként fogjuk fel. De eközben sejtjük, hogy a tökéletes csendet csupán halálunk után érthetjük meg és érhetjük el.

Az értelmező kéziszótárt fellapozva a következő meghatározásokra bukkanhatunk: „1. Hang nélküli állapot, amikor az adott helyen nem lehet hangot érzékelni; semmiféle hang nem hallatszik.” Ez az a csend, ami a legritkábban fordul elő, ekkor környezetünkkel együtt lelkünk is elcsendesül. Megfoghatatlan, szinte Isten közeli jelentése van. Ezért tűnik fel oly gyakran a haláltól való félelem megtestesítőjeként, vagy éppen a túlvilági lét gyönyörűségét ábrázolni kívánó képekben.   

„2. Zajtalan állapot. Zajt megelőző vagy követő viszonylag nesztelen állapot.” Ez a meghatározás már ismerősebb mindenki számára. Ez bukkan fel beszélgetéseinkben, a zenében, életünk során a leggyakrabban. Sokszor jelentéktelen, csupán két hangot összekötő semmiség, aminek létét észre sem vesszük. Pedig a csend szükségszerű, az egyik leghasznosabb teremtmény, a nyugalom földje, gondolatok atyja, istenek csatornája, és alkotók ihlettára.

Már az ókorban felismerték hatalmát, legtöbbször szertartások, temetések kelléke volt. Az egyiptomi halotti mágia csúcspontja gyakran a teljes némaság elérése volt, ezt ugyanis a beteljesülés pillanatának tartották, amikor az elhunyt új, földöntúli életét megkezdhette.

A nomád indiaiak a halált a gonosz győzelmének tartották, ezért a holttesteket a „Csend tornyába” vitték, ahol az megtisztult, s így nem szennyezte többé a szent földet.

A Bibliában is többször találkozunk a csenddel. Olvashatunk isteni csendről, az ezzel körülvett titkokról, mint amilyen a teremtés is, „amelyre az örök idők során hallgatás borult” (Róm 16, 25).

 „Ideje van a hallgatásnak és ideje van a szólásnak.” (Préd 3,7) A Prédikátor így fogalmaz az „okos csendjéről”, ami a mai ember életéből lassan kikopik, helyét átveszi az üres, végtelen szócséplés, a gépek zümmögése, dübörgése.

A csend halála azonban nem új keletű probléma. Az Olaszországban alapított kamalduli rend szerzetesei 1009 óta némasági fogadalomba vonulnak az egyre hangosabb világ elől, megszakítva kapcsolatukat a külvilággal, valamiféle tökély elérésének érdekében. A remeték így próbálnak közelebb kerülni Istenhez. Évente két napon engedélyezett számukra a beszéd. Ezek egyikén így magyarázták fogadalmukat: „Utat engedünk Istennek, hogy megszólalhasson bennünk.” „Csendesülj el az Úrban és várd őt.” (Zsolt 37, 7)

Áprily Lajos hasonló céllal könyörög Kérés az öregséghez című versében: „Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, / taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.” A költő a halálra készíti fel magát, hogy mikor a „folyó torkolatához” ér, tisztán, „készen” léphessen „a túlsó partra”. Ehhez a „zuhatag-szájú emberek” kizárását és „gyökeres szavakat” kér.

Pilinszky János 1965-ben több tartalmas csendet is említ Rejtezkedő Isten című cikkében. „Rejtezkedő Isten? Igaz, a csend mögött közöny is lakhat, üresség is lapulhat. De az ostya csöndjét megelőzte a kereszt csendje, s az ostya csöndjében azóta Isten keresztje áll.” Az ostya csöndje, maga Isten jelenléte, maga a szeretet, míg a kereszt csöndje Krisztus, a hit, és ezek nem léteznek egymás nélkül, egymást táplálják.

Máskor így szól Pilinszky az isteni csendről: "Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan csendes volt - csúszott ki számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ennél hitelesebben válaszolni. A föltámadás számomra épp csendességében - isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok, a csírázás, a születés és a fogantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi." (Új Ember, 1977. április 24.)

Márai Sándor a következőre hívja fel a figyelmünket 1943-ban kiadott Füves könyvében: „Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes.”

A halál és Isten csendje tulajdonképpen ugyanaz, csupán az emberben kiváltott reakció változik. Ady Endre például fél attól, hogy a „jó Csönd-herceg eltiporja”, ha abbahagyja a fütyörészést. Látomás-versében sejtelmes folyamatosságba burkolja a csendben rejlő halált, ami egész életén végigkíséri, ugyanúgy és mégis ellentétesen, ahogy Weöres Sándor nevezi „gömbölyűnek” a hallgatást Négy korál című költeményében. Ezzel ő tökéletesen szabályosnak, soha meg nem szűnőnek és oltalmazónak mutatja a csendet, ami „segítőn átölel”. „Ne is hiányold a beszédet”, szólít fel a költő.

Zelk Zoltán pedig így ír egy haikujában a halál közelségéről: „Már hallgat a szív. Fölhangosodnak Isten léptei.”

Weöres Sándor többször ír az „emberi”, töredékes csendről, ami nem ér fel az eddig felsorolt égig nyúló jelképekkel, ám mindennapi életünk része. Létezik magányos, szeretetteljes, meghitt, döbbent és rettegő, vihar előtti és vihar utáni.

Csend című versében a világűr némaságáról ír, ami betölt mindent, de már elhasznált, hisz „rozsdája a lárma”. Az emberiség feltalálta a gépeket, élete felgyorsult, míg mára odáig jutott, hogy a legtöbbeknek nincs ideje hallgatni a csendet.

„A nagy világ jótétedet / Nem tudja s útál tégedet.” – írta Csokonai, mikor versben könyörgött a „magánossághoz”, - ami magában hordozza a csendességet -, hogy látogassa meg, hisz ez enyhített szerelmi bánatán: „Végetlen álmaidba elfelejtem / Világi szenvedésemet”, és ez „teszi naggyá a bőlcseket”. Nem utolsó sorban pedig a költő elmélyülhet gondolataiban, alkothat: „Tebenned úgy csap a poéta széjjel, / Mint a sebes villám setétes éjjel; / Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből világokat.” A csendben végtelen lehetőségek rejlenek.

 „Körülöttem akkora a csend, hogy szinte hallom / ablakon koppani a holdsugarat.” Lucian Blaga, román költő így kezdi Csend című művét. Éjjel, amikor az emberek világa lelassít, lehetőségünk van hallgatózni. Az effajta csendben szólal meg a bensőnk, gondolataink, melyeket a rohanó nappal idején félresöprünk. „Mellkasomban / egy idegen hang született, / és valami vágyról énekelt, / mely nem enyém.”

Van üres, értelmetlen némaság is, melyet nem irányít semmi, nincs célja, unott és szürke. Tolsztoj így fogalmazza meg: „Mögöttünk örök csend, előttünk is örök csend, és létünk rövid idejét úgy kell leélnünk, hogy a futó pillanat boldogságával töltsük be a csend egész megmérhetetlen ürességét.” Vagyis az üres perceket ki kell töltenünk valamivel, de ne zajjal tegyük, hanem olyasmivel, ami lelkünket gyarapítja!

Kortárs irodalmunkban már ritkábban találkozhatunk eme megfoghatatlan dolog magyarázatával. Bereményi Géza Csönded vagyok című verse viszont utat találhat minden korosztályhoz. A Cseh Tamás által is megzenésített versben a csöndet a költő megszemélyesíti, mely nem áradozik, nem vigasztal, csupán mindig kéznél van, jövőbe mutat, és az égig emelkedik. „E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. / Ha rám így kedved van maradhatok, / ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, / se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.”

És hogy mit is hozott Weöres Sándornak a csend, amiről a Hódolat a tűztengernek című írásában olvashatunk? Miután a „vásár zajában” nem találta meg a boldogságot, a csend „mindig visszahúzta”. Ebben talált rá a lelki békéjére, a teljességre.

Álljunk meg hát egy pillanatra, és ha a tökéletesség elérése, a teljes való kizárása túl nagy falat is számunkra, próbáljuk megtalálni a csendet, a harmóniát önmagunkban! Nem kell hozzá olyan csendkúra, melyet manapság már pénzért is lehet kapni. A zsibongás lehalkítására van szükség, a lélek nyugalmára, a természetre, mielőtt még megfeledkezünk róla és beleolvadunk egy olyan világba, ahol imáinkra gépek felelnek.

XIX. Országos József Attila Mese-, Vers- és Novellaíró Pályázat, Weöres Sándor tiszteletére meghirdetett kategória - Különdíj