11:11
Kirohanok az óráról. Hasfájás. Az ájulás kerülget. A
mosdóban a hideg csempének támasztom a homlokom, míg alább nem hagy a
hányingerem.
Egészen addig ott állok a vécécsésze mellett, míg meg
nem hallom a csengőt. Ez a roham most nem olyan rossz, mint a múltkori, de épp
eléggé megvisel ahhoz, hogy sírva fakadjak ijedtemben.
Becsöngetnek a következő órára.
A falnak vetett háttal ülök.
Számolom a másodperceket.
Aztán elmúlik az egész.
Kikecmergek a mosdók soráig és kiöblítem a számat.
Amikor felnézek, Zen tekintetével akadok össze.
– Mit keresel itt?
– Utánad küldtek.
– Miért nem szóltál, hogy itt vagy?
– Sírtál.
Az utóbbi napok gondtalansága egy szempillantás alatt
semmivé foszlik, most rettegek.
Zen kérés nélkül közelebb jön. Gyengéden bevizez egy
zsebkendőt, és letörli az arcomról a könnyek nyomait. Zavarba jövök.
– Kék a nyakad.
– Nem jött le. – Nem tudom, hogy a festékről
beszélek-e. Mi másról? – kérdezem magamtól.
Zen megölel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése