Január 16.
– Van még valahol?
Tea alig bírja elfojtani a vigyorgását.
– A tarkódon egy kevés.
Dörzsölni kezdem a bőröm egy vizes szivaccsal, majd
Tea megunja a szerencsétlenkedésem, és ő veszi kézbe az ügyet.
– És tényleg mind egymásra festettek?
– Szerinted magamra borítottam egy festékesvödröt?
– És te csak ültél, és hagytad, hogy
összemocskoljanak?
A radiátorra terített, használhatatlanná vált ruháimra
sandítok. Csak sóhajtozni tudok a látványtól.
– Beszállhattam volna, de épp nem volt kedvem tök
idegeneket letapizni.
– Csodálom, hogy nem rohantál ki sikoltozva.
– Ha tudtam volna, merre van a kijárat…
Teából kirobban a nevetést, és én is egy kuncogáshoz
hasonló hangot hallatok. Persze azért iszonyatosan dühös vagyok Noah-ra, és
Zenre is, amiért elkényszerítettek erre az őrültségre.
– A kék nem akar lejönni.
– Meg sem lepődöm.
– Ha leengeded a hajad, nem látszik.
– Fél óra múlva kezdődik az első órám. Szerinted nincs
időm újra lezuhanyozni?
– Aligha. Majd lekopik, Audrey!
– Remek – sóhajtom. Tea különös pillantást vet rám. –
Mi az?
– Furán felszabadultnak tűnsz.
– Talán mert túléltem a tegnap estét.
– Akkor legalább erre jó volt – vigyorodik el a lány,
majd a dolgára siet.
Már nem néz rám rémülten. Nem emlegette a rémálmaimat sem. Még valamire
jó volt a múlt éjszaka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése