Január 18.
Mindig azt hittem, hogy majd
öregen, ráncosan, korhadás illatúan fogok meghalni. Az elmúlás beenné magát a
csontjaimba, majd meghajolnék, mint a szomorúfűz. A bőröm papírvékonnyá kopna,
az erek pedig átütnének rajta. Remegő
kézzel tölteném a hársfateát, amit mindig is utáltam, de az unokáimnak csak így
maradhatok meg tökéletes emlékként. Az asztalon szőlőcukrot tartanék, a
sarokban hintaszéket. Reggel gyalogolnék a boltig, hogy aztán délig üres legyen
a ház.
Így képzeltem el, de most arra
gondolok, hogy valószínűleg két napon belül egy kórházban fekszem,
megállapítják, hogy halálos, és kész. Egyedül, alig tizenkilenc évesen.
Lehúzom a vörös hányadékot a
vécén, ami fémes szagot áraszt.
Hirtelen eszembe jut valami a
gyerekkoromból. Egy illat. Egy kéz, ami aggódva simít végig a homlokomon. Egy
dallam, amitől elálmosodom.
Dörömbölés a szobaajtón.
Két dühös Wymar.
– Megyünk a dokihoz – ragad karon az idősebbik.
Zen idegesen elkapja a másik karom. Marionett bábunak
érzem magam.
– Óvatosan, Noah! – hallom a kedves hangot, mikor
elnehezül a szemhéjam. Elemelkedem a földről, a fejem valami keménynek ütközik minden
lépésnél.
– Zen – suttogom a mellkasnak. – Talán… - elakadok.
Nem is tudom, mit akarok mondani. Azt hiszem, az öregkori képzelgésemet
szeretném megosztani, csakhogy a szavak nem jönnek.
Tavaszillat. Hűvös, selymes bőr. A dal.
„Mikor a hold egy felhőről éjt küldött,
S a sötétség a fák magasában függött,
Te a múltról énekeltél,
Mire szívem életre kélt,
Végre hazaértem.
Sas szárnyát nékem ajánlottad,
A naphoz repültem, áldottam.
De ha hallom a bagolyhuhogást,
Az erdőbe szállok, csillagzuhogás
alatt téged talállak mellette.
A szerelem sosem lesz egyszerű,
A szív igaza sem törvényszerű,
De mint mikor a hold apályt csókol,
Szívünk egymásnak csodával hódol,
Szívünk egymásnak csodával hódol,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése