17:00
Az ágyamban ébredek. Nem
emlékszem az utóbbi órákra, de halványan dereng egy kellemes illat. Az első,
ami feltűnik, hogy elmúltak a fájdalmaim, immáron csupán kábult köd borítja a
világot. Mintha újra Scarlett lakásán lennék. Kivéve, hogy most egyedül vagyok.
Percekig tart, míg megtalálom
az egyensúlyom az ágyból kikelve. A karomon belilult tűnyomokat vélek
felfedezni. Az injekció megmagyarázná a bódulatot. Valamilyen nyugtató, vagy
fájdalomcsillapító viccelődik az agyammal.
Alakokat látok elsuhanni a
falon. Követem őket a szememmel, de aztán elfelejtem, hogy egyáltalán léteznek,
és az óra gyönyörű ketyegése tereli magára a figyelmem. Sosem hallottam még
ilyennek.
Egy szú kaparászása vet véget
a tökéletes harmóniának. Bosszankodva méregetem a fapolcot. A francba, hogy
mindig van valami, ami bezavar!
Halk ajtónyitódás, Zen
lopakodik be. Egy pillanatra értetlenül bámulja az ágyat, aztán észrevesz a
szoba másik sarkában. Kedvesen elmosolyodik. A szívem megtelik melegséggel.
– Kedves vagy. – Alig fogom fel, mennyire ostobán is
hangzik ez. Később valószínűleg a falba verem majd a fejem emiatt, de most
teljesen természetesnek tűnik, hogy közlöm a nyilvánvalót. – Te nem vagy álmos?
Mert én kivagyok – vihogok fel, majd a számra tapasztom a kezem zavaromban.
– Feküdj le nyugodtan! – vezet az ágyhoz Zen elnéző
mosollyal az arcán.
– Nem hiszem, hogy el tudok aludni. Az a rohadt szú
nincs tekintettel rám!
Zen felnevet, majd lassan lefektet. A szú már rég
elhallgatott, de az én fejemben még ott mocorog.
– Ne menj el! – ragadom meg a fiú karját, mikor
indulni készül. – A fenébe is, ne hagyj egyedül!
– Mondták már neked, hogy sokkal csúnyábban beszélsz,
mikor be vagy gyógyszerezve?
– Még nem fordult elő – horkantok fel. Alig bírom
visszafogni a hahotámat. Zen nem is próbálkozik. Úgy nevet, ahogy még sosem
láttam. Tele vidámsággal, életkedvvel. Elbűvöl vele.
– Megcsókolnál? – Elnémul. Nagy szemeket mereszt rám.
– Audrey, nem vagy magadnál!
– Szóval nem tartasz vonzónak? Rendben… Megértem.
– Fogd be! – szakít félbe. Felforr a vérem a
tekintetétől. Összébb húzom magam a hirtelen a testemen végighullámzó
energialöketektől. – Meg foglak csókolni, de addig nem, míg nem vagy ura
önmagadnak.
A fejem a párnára hanyatlik, arcomat elégedett mosoly
önti el.
– Ígéred?
– Esküszöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése