Oldalak

2013. május 15., szerda

Bejegyzések A.A. naplójából - 25.


Audrey, ahogy én képzelem


15:34

Holly nem jön iskolába. Pont a legjobbkor. Mázli, hogy Tea nem az osztálytársam, mert akkor most nagy bajban lennék.
A délelőtt így csendesen telik. S bár teszek egy kitérőt az öltözők felé, végül nem megyek be. Egy ideje már nem érzem a késztetést, hogy elbújjak a világ elől. Sokkal inkább felpofoznám azt. Élen magammal. De hogy mégis, mi váltja ki belőlem ezt a szokatlan dühöt, arról fogalmam sincs.
Délután összefutok Zennel az udvaron. Ugyan még mindig nem jár iskolába, reggelente látom, ahogy elhagyja a fiúk lakrészét. De semmi közöm hozzá, emlékeztetem magam. Nem kérdezősködöm, de örömömre így is megmagyarázza.
– Pszichodokihoz kell járnom. Nem gond, nem először fordul elő. Az egyetlen, amitől kikészülök, az az, hogy Noah utánam koslat.
– Mit akar? Nem volt elég, hogy ilyen helyzetbe hozott? – Kicsúszik a számon, mielőtt még jobban meggondolhatnám a dolgot.
Zen mosolyogva méreget. Szerintem még sosem hallott ennyire.  
– Örülök, hogy ennyire a szíveden viseled a sorsom.
– Belekényszerítettél.
– Mégis hogy? – mereszt rám nagy szemeket. Gyönyörű színkavalkád az írisze.
– Ezekkel itt. – Most érintem meg életemben először. A bal alkarját simítom végig, ami kivételesen most fedetlen. A sebhelyek már olyan haloványak, hogy valószínűleg senki más nem veszi észre rajtam kívül.
– Mert te a szekrényben élsz, mint tudjuk – csipkelődik, de én túlságosan is a hatása alatt vagyok ahhoz, hogy visszavágjak. Noah felbukkanása ment meg attól, hogy még kínosabb helyzetbe hozzam magam. Hirtelen kényelmetlenné válik Zen közelsége. Hátrébb lépek, mikor Noah mellénk lép. Feltűnik, hogy a tetoválás az arcáról hiányzik.
– Audrey, micsoda meglepetés! – vonja fel a szemöldökét. – Régen találkoztunk.
– Egy hete. – Gúnyosan akarok hangzani, de inkább azt a benyomást keltem, hogy számoltam a napokat.
– Bizony. Azóta az öcsi kiszabadult, és ugyanazt csinálja, amit te.
– Vagyis?
– Kerül engem.
Zennel összetalálkozik a tekintetünk. Az övében gyanakvást vélek felfedezni.
– Mit akarsz tőle? – fordul a bátyjához. Noah meg sem rezdül az ellenséges hangvétel hallatán, engem bámul, miközben rágyújt egy cigarettára, semmibe véve az árvaház szabályzatát.
– Meghívni Scarlett összejövetelére – vigyorodik el váratlanul, miután nagyot szippantott a cigiből. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy Zen keze ökölbe szorul. – Téged is hívnálak, öcsi, de neked most tilos.
– Neked is az!
– De engem nem ellenőriz a dilidokim.
Ebbe igazán nem akarok belefolyni. Meglépnék, de Noah az utamat állja.
– Eljössz, Csínó?
– Csínó? – Az iskola ostoba libák klubjának közismert rövidítése ez a kapucsínóra.
– A bőröd miatt van. – A férfi hozzám érne, ha nem lépek hátra. Zenre pillantok, valami reakcióra várva. Ő elgondolkodva figyel, és egyáltalán nem azt mondja, amit várok:
– Menj el! – kér. – Megéri.
 Kételkedem, de a kíváncsiságom is feltámad.
– Mikor lesz?
– Ma este. – Noah önelégülten mosolyog. – Várlak a kapunál hatkor. És most ne várakoztass hiába! Azt nem szeretem.
Válasz nélkül hagyom ott a testvérpárt. Ennél furcsább beszélgetésben régen volt már részem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése