Bejegyzések A.A. naplójából - 25.

Audrey, ahogy én képzelem

15:34

Holly nem jön iskolába. Pont a legjobbkor. Mázli, hogy Tea nem az osztálytársam, mert akkor most nagy bajban lennék.

A délelőtt így csendesen telik. S bár teszek egy kitérőt az öltözők felé, végül nem megyek be. Egy ideje már nem érzem a késztetést, hogy elbújjak a világ elől. Sokkal inkább felpofoznám azt. Élen magammal. De hogy mégis, mi váltja ki belőlem ezt a szokatlan dühöt, arról fogalmam sincs.

Délután összefutok Zennel az udvaron. Ugyan még mindig nem jár iskolába, reggelente látom, ahogy elhagyja a fiúk lakrészét. De semmi közöm hozzá, emlékeztetem magam. Nem kérdezősködöm, de örömömre így is megmagyarázza.

– Pszichodokihoz kell járnom. Nem gond, nem először fordul elő. Az egyetlen, amitől kikészülök, az az, hogy Noah utánam koslat.

– Mit akar? Nem volt elég, hogy ilyen helyzetbe hozott? – Kicsúszik a számon, mielőtt még jobban meggondolhatnám a dolgot.

Zen mosolyogva méreget. Szerintem még sosem hallott ennyire.  

– Örülök, hogy ennyire a szíveden viseled a sorsom.

– Belekényszerítettél.

– Mégis hogy? – mereszt rám nagy szemeket. Gyönyörű színkavalkád az írisze.

– Ezekkel itt. – Most érintem meg életemben először. A bal alkarját simítom végig, ami kivételesen most fedetlen. A sebhelyek már olyan haloványak, hogy valószínűleg senki más nem veszi észre rajtam kívül.

– Mert te a szekrényben élsz, mint tudjuk – csipkelődik, de én túlságosan is a hatása alatt vagyok ahhoz, hogy visszavágjak. Noah felbukkanása ment meg attól, hogy még kínosabb helyzetbe hozzam magam. Hirtelen kényelmetlenné válik Zen közelsége. Hátrébb lépek, mikor Noah mellénk lép. Feltűnik, hogy a tetoválás az arcáról hiányzik.

– Audrey, micsoda meglepetés! – vonja fel a szemöldökét. – Régen találkoztunk.

– Egy hete. – Gúnyosan akarok hangzani, de inkább azt a benyomást keltem, hogy számoltam a napokat.

– Bizony. Azóta az öcsi kiszabadult, és ugyanazt csinálja, amit te.

– Vagyis?

– Kerül engem.

Zennel összetalálkozik a tekintetünk. Az övében gyanakvást vélek felfedezni.

– Mit akarsz tőle? – fordul a bátyjához. Noah meg sem rezdül az ellenséges hangvétel hallatán, engem bámul, miközben rágyújt egy cigarettára, semmibe véve az árvaház szabályzatát.

– Meghívni Scarlett összejövetelére – vigyorodik el váratlanul, miután nagyot szippantott a cigiből. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy Zen keze ökölbe szorul. – Téged is hívnálak, öcsi, de neked most tilos.

– Neked is az!

– De engem nem ellenőriz a dilidokim.

Ebbe igazán nem akarok belefolyni. Meglépnék, de Noah az utamat állja.

– Eljössz, Csínó?

– Csínó? – Az iskola ostoba libák klubjának közismert rövidítése ez a kapucsínóra.

– A bőröd miatt van. – A férfi hozzám érne, ha nem lépek hátra. Zenre pillantok, valami reakcióra várva. Ő elgondolkodva figyel, és egyáltalán nem azt mondja, amit várok:

– Menj el! – kér. – Megéri.

 Kételkedem, de a kíváncsiságom is feltámad.

– Mikor lesz?

– Ma este. – Noah önelégülten mosolyog. – Várlak a kapunál hatkor. És most ne várakoztass hiába! Azt nem szeretem.

Válasz nélkül hagyom ott a testvérpárt. Ennél furcsább beszélgetésben régen volt már részem.